Ki viszi el a hátán a fúziós jazzt?

2007.08.09. 14:57
Jobb az elején túlesni a nehezén. Én azt a nagy kihívást állítottam most magam elé ezen a Szigeten, hogy megnézek egy olyan produkciót, amiben benne van az a sansz, hogy rettenetesen utálni fogom.

E célra a Gary Willis' Slaughterouse tűnt a legalkalmasabbnak. Hogy olyan volna, mintha a Primus dolgozná fel Miles Davis Bitches Brew lemezét, ez az ismertetés vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat ígér. Ráadásul nagyon technikás zenészek lettek megígérve, ami kifejezetten rémisztő egy olyasvalakinek, aki a technikás-okos szólókat messziről elkerüli, vagy ha nem sikerül neki, akkor feszengve várja, hogy végük legyen már. (Ez a valaki én vagyok.)

Nos, örömmel jelentem, hogy a koncert jó volt. Pedig a zenekarvezető Gary Willis mindent megtett, hogy ne legyen az. Eleve az, hogy basszusgitárját az idegesítően steril fúziós jazzrock-basszushangzására hangolta, nagyon megnövelte az esélyét, hogy borzasztó legyen. És erre még rátett egy lapáttal azzal, hogy, ó jaj, többnyire okosan és technikásan játszott, mozogtak az ujjai fel-s-alá, olyan távolságokat bejárva olyan sebességgel, hogy azt bizonyára kevesen tudnák utánacsinálni - de sajnos az erő és a lüktetés, az nem a kézügyességen múlik. Llibert Fortuny katalán szaxofonista is belecsúszott olykor a lagymatag jazzrockolásba és hideg garbarekizmusba, de azért többnyire az ő játékában volt erő és szellem.

Kirk Covington

Viszont az egészet elvitte a hátán Kirk Covington dobos, akit már most szeretnék kinevezni az idei Sziget legjobb dobosának. Ő egy túlsúlyos bácsi, a fején csapzott punkfrizura-kezdemény, de látszik, hogy az a haj már soha nem fog kinőni, ami hiányzik egy rendes séróhoz. És hülyén fintorog dobolás közben. Nem foglalkoznék én zenészek külsejével, de Covington így, ezekkel a részletekkel együtt volt, ahogy mondani szokás, jelenség. És még néha nagyon viccesen énekelt is. A dobolása pedig: szinte már rémisztően változatos, néhány kivételt leszámítva soha nem ütött végig két egymás utáni ütemet ugyanúgy. De nem a technika jött ki belőle, hanem, most ismétlem magam, az erő és az elképesztő lüktetés. A Jazz Színpad egyre növekvő és egyre lelkesebb közönsége sokat táncolt (és a számok között, meg sajnos szólók után sokat tapsolt). Nyilván nem olyan intenzitással, mit egy drumandbass-bulin, viszont az ütemek itt annyival törtebbek voltak, hogy az táncolási intenzitás * ütemtöredezettség szorzó meglehetősen magasnak bcsülhető nemzetközi összehasonlításban.

Külön öröm volt, hogy igaz, hogy Covington vitte a hátán az egészet, de mégsem úgy, hogy ő jó, a többieket meg elviselem. Együttesként működtek, együtt jóval izgalmasabban és pörgősebben, mint a számomra egyénileg kevésbé érdekes zenészek magukban. Egyetlen kifogásom maradt csak a Slaughterhouse koncertjével szemben: a műfajok, híres számok vicces-összekacsintós megidézése teljesen fölösleges, ócska poén sajnos. Leszámítva a funky-számot, de azt is csak a dobos éneke miatt, aki, ejha, ezt is jól tudja. De legalábbis viccesen. (B)