Riszpekt jor kulcsah, amicsi!

Tavaly Roy Paci adott extraklasszis koncertet a focivébé-győzelemtől mámoros olaszoknak, most a Mau Mauról (amiről, verje meg az Isten, lemaradtam) jönnek át tömbben az olaszok a SSS bulijára. 20.58-kor csak néhány ájuldozó csöves hever a padlón, 20.12-kor több száz olasz, mi több, talján őrjöng, ugrál, táncol és harsog együtt minden refrént a dél-itáliai dancehall veteránjaival.

Akik egészen valószínűtlenül mutatnak: a három mc közül az egyik vékonydongájú, kiöregedett Schobert Norbinak, a másik Csonka Picinek, a harmadik Sztojan Ivkovicsnak van öltözve. Produkciójukat elemekre bontva megállapíthatjuk, hogy semmi nincsen benne rendben. A négytagú kísérőzenekar azt a fajta műanyag reggae-t nyomja, ami feltalálásakor, a nyolcvanas évek közepén is csak erős megszorításokkal volt élvezhető, abból is főleg a világszerte elhasznált paneleket; muzsikusként, ez nyilvánvaló, a cuccot nem cipelhetnék mondjuk az Irie Maffia után. A fiúk sokat énekelnek, de még véletlenül sem találnak el olyan hangot, ami nem hamis. Hármójuk közül egy biztos nem lenne képernyős a Megasztárban, ketten viszont igen, csak sajnos még az elején, amikor röhögni kell a bénákon. Ha nem is túl gyakran, de rendszeresen jamaicaira váltanak, és kurjongatják azokat a raszta-bemondás-közhelyeket, amikkel annyi jószándékú baloldali zenész tette már magát nevetségessé Sacramentótól Tallinig: Respect your culture! satöbbi. Plusz súlyosbító Bob Marley-idézet. A szöveget nem értem, csak amikor a fűről van szó, illetve amikor váratlanul az egész közönség kórusban a nagybetűs Szabadságot kezdi követelni.

Na jó, a flow. Irgalmatlanul jól nyomják, persze olaszul nekem is lenne flow-m, pláne dél-olaszul: mintha a nyelv hangsúlyait, dallamát és ritmusát direkt erre a félig-ének, félig-beszéd stílusra találták volna ki. Az olasz, főleg a dél-olasz raggában ráadásul mindig van valami nagyon helyi, nagyon mediterrán. Tengerek és évszázadok áttételein át is hallani benne, milyen mondókákkal szórakoztathatták egymást a föníciai hajósok a hosszú utakon. Ehhez jön, hogy a Sud Sound System kifejezetten sanremós és belcantós refrén-dallamokkal és ugyane hagyományokat idéző előadói gesztusrendszerrel operál (jut eszembe: igazi olaszként még egy kis operát is bedobnak), ami egyrészt nagyon mókás, másrészt megóvja őket attól, hogy ugyanolyanok legyenek, mint a világ hatszázkilencvennégy-ezer utánjátszó dancehall-epigonja.

Ehhez jön, hogy az mc-k korukat meghazudtolva (a SSS a nyolcvanas évek vége óta létezik, első albumuk 1991-ben jelent meg), színpadszaggató energiával ugrálnak, úgyhogy hiába ciki egyenként szinte minden az előadásban, az élmény olyan, mint amikor az ember egy nagyon lelkes, nagyon tisztességes, a fanatikus hazai közönség által támogatott kiscsapatot néz a focipályán: lehet, hogy a középhátvéd nem Cannavaro, de ebben a stadionban ő a bálvány - és vannak napjai, amikor egyszerűen nem lehet elmenni mellette. (B)