Rocksztárok, tök egyedül

Valószínűleg húsz-huszonöt percenként születnek újabb rockbandák az országban, általában fellépnek párszor az iskolanapokon, esetleg indulnak egy tehetségkutatón vagy csinálnak egy demót, aztán az énekes hirtelen elveszi a legszebb (egyetlen) grupit, a dobos egyetemre megy, a basszusgitáros meg nyit egy lángosos bódét. Felnőnek.

A Tankcsapda viszont már 1989 óta nyomja, Lukács László lassan a negyvenet is beéri, de még nem táncolt az RTL Klub esztrádműsorában és nem adott ki remixalbumot. Csak, hogy „üljenek a fiúk ölébe a lányok”.

Képek

Tulajdonképpen nagyon sok mindenre lehetne lenézően legyinteni, amikor a Tankcsapda sikere kerül szóba, fintorogtak is rendesen a korán kitévedt Tool-rajongók, akik nagy igyekezetükben már a Tankcsapda alatt elfoglalták az első sorokat hétfő este a Szigeten. Merthogy Lukácsék nem játszanak technikásan, a Tankcsapda nem a bonyolult ritmusváltásokról vagy a virtuóz szólókról híres, de hát a Love Me Do-t sem azért ismeri még mindig mindenki, mert nehezek benne az akkordok.

A debreceni parasztgyerekekből lett zenészek (Lukács maga mondta így a koncerten) egyszerűen rockandrollt játszanak, de olyan őszinte lendülettel és dübörgéssel, hogy „Senki nem menekül”. Van is vagy két tucat slágerük, így nem túlzás azt állítani, hogy rocksztárok ők - és ezzel minden bizonnyal tök egyedül vannak Magyarországon, a haknibandák és az ötévenként ismételt búcsúkoncertek hazájában.

Persze, így negyven felé már kicsit furcsa, ahogy Lukács beleüvölti a mikrofonba, hogy „Leszarom a szobámat, nem csinálok rendet”, a második generációs rajongók pedig minden bizonnyal értetlenkednének, ha a nagy pogózás közben feltűnne nekik, hogy milyen gyakran énekel mostanában istenkereséséről a Tankcsapda. Hogy „élni jobb mint égni”, meg hogy „új vég kell és új kezdet, új Megváltó és új jászol”.

De hát sör, kúrás és néha Isten, ez így együtt a rockandroll, tudják, vagy inkább ösztönösen érzik ezt Lukácsék, akik akár a vegetarianizmust, a keresztyénséget és a pult alá hányást is képesek közös filozófiai keretbe foglalni egy három perc negyven másodperces számban.

Ráadásul a Szigeten megmutatták, hogy egy kéthónapos fesztiválturné után is lehet még lelkesedni, és ugyanazt, a több tucatszor ismételt dalsort is elő lehet adni úgy, mintha először csak itt, csak nekik. Jó, az elején kicsit döcögve indult, mintha kicsit másnapos lett volna a zenekar, de a Californa Über Alles után már bepöccintették a 26 milliméteres állómotoros fúró és vésőkalapácsot, és akkor még hátra volt például a minimálrefrénnel operáló Legjobb méreg. Persze, utánuk a Tool sem volt rossz, de hiába nagyon technikásak, meg hű de durva volt ez a váltás, egy visszahúzódó, koncerten csak félprofilból mutatkozó énekessel legfeljebb progresszív metált lehet játszani. Nem rockandrollt. (B+)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!