Ráléptek a pedálra

2007.08.13. 18:27
A francia trombitás sok, a jazz iránt kevésbé érzékeny fiatalt fogott meg évekkel ezelőtt, Bending New Corners című albumával, s azóta sem ereszti őket. Pedig az akkori drumandbass-ritmikát és mc-t már rég maga mögött hagyva valahol egy sötét, párás pszichedelikus alagútban száguld csapatával. A vörös-fekete izzású introvertált, pedáltaposós jazzrock, úgy tűnik, ma népszerűbb, mint valaha.

Erről árulkodott legalábbis az egyébként hatalmas Jazz Színpadot ölelő sátoron kívül szorult száz-kétszáz fős tömeg. Odabent pedig egy sportautó robosztus motorjának energiájával pulzált és pumpált az Erik Truffaz Quartet.

Eleinte egyáltalán nem tudtam mit kezdeni ezzel a fékevesztett elszállással. És, ha úgy veszem, okkal: az 1970-es évek elején pont ezt a dinamikus kreatív zűrzavart játszotta Miles Davis együttese, amelynek túlélő tagjai ma különböző dokumentumfilmekben mesélik el, hogy az összes kezük ügyébe eső pszichotróp anyagot magukba lapátolva sikerült a korábban sohasem hallott zenéket létrehozniuk. De akár Ian Carr Nucleus nevű legendás csapata, akár Marc Moulin Placebo nevű obskurus formációja a viszonyítási pont, ma este bizony semmi újat nem hallottunk ahhoz képest, ami harminc évvel ezelőtt radikálisan felforgatta a jazz és a rock világát és bizonyos tekintetben a kilencvenes évek elektronikus folyamatzenéjének előképe volt. Oké, az ezer effekten átküldött Fender Rhodes tényleg úgy szól, mint egy gitár, de tegye fel a kezét, aki még sosem hallott ilyet.

Miközben így dohogtam a backstage-ben gyülekező neves hazai rockzenésznek, jazztrombitásnak és eklektikus dj-nek, csak értetlen tekinteteket kaptam válaszul. Szerintük ez itt egy nagyon jó együttes, amelyik eszméletlenül jól nyomja. Ekkor gondolkodtam csak el azon, hogy az irányzatot alapító A-liga igazi nehézsúlyú tagjaihoz mérem Erik Truffazék produkcióját, s ha teljesítményük egyáltalán összemérhető - és valóban az –, akkor ez mégiscsak egy kiemelkedő csapat remek koncertje.

A szakmai közönséget megosztotta a ráadást megelőző vendégénekessel előadott utolsó néhány szám - engem leginkább egy rosszul sikerült, jazzes hangvételű Oasis-demóra emlékeztettek. A rock-szekció szerint ez a hab a tortán, a csavar, ami igazán zseniálissá teszi Truffazékat, miközben a dj-k rosszallóan csóválják a fejüket. A repetitív basszustémára épülő, parádés, meditatív-elszállós első ráadás és a koncertet záró Je t’aime-feldolgozás aztán eldönti a kérdést: nagyformátumú zenekar ez, tényleg. (B+)