Fény és sötétség

Salif járt már itt, akkor lemaradtam, de éppen elég barátom emlegette azt a koncertet átszellemült arccal ahhoz, hogy átvágjak érte a Szigeten. Volt valami ünnepi pátosz Marton László Távolodó – vagy nagy szalmakalap alatt megbúvó hasonmása - hangjában, is, amikor felkonferálta a csapatot, utalva arra, hogy az énekes a Manding birodalmat alapító Szundjata Keita dinasztia leszármazottja, hogy ennek megfelelő királyi zenében lesz részünk, az afrikai tradíciókra építő popzene minden magasságával és mélységével. És lőn magasság és mélység.

Salif Keita

A repetitív körökben építkező zenei világ forgása valóban hol szédítően mély örvény, hol magasan szálló forgószél volt, attól függően, hogy Salif Keita éppen merre vette az irányt. Nem csak elképesztő hangjának volt tökéletesen ura, de a színpadon táncoló zenekarnak is, egy hihetetlenül jól megkoreografált, feltehetőleg az utolsó részletig összecsiszolt műsor vette kezdetét, de olyan lazán csinálták, hogy ez viszonylag sokáig nem bökte ki a szememet. Lekötött a lélek legmélyéről szóló, a nyelv ismerete nélkül is tökéletesen kommunikáló, szívhez szóló muzsika varázslata, a zenészekből, a két táncoló vokalista lányból és Salifból egyaránt sugárzó energia, öröm és méltóság. És lőn sötétség.

A szinte az egész Szigetet megbénító áramszünet feltehetőleg alaposan elkedvetlenített volna egy kelet-bajor szintetizátor zenekar, vagy egy laptop dj-t, de az együttes jó kedélyét nem lehetett elvenni. A dobok szóltak tovább, a lányok hihetetlen táncot lejtettek, és e szerencsétlen gigszernek köszönhetően betekintést kapott a közönség abba, hogy hogyan érzik jól magukat ezek az emberek az afrikai ég alatt vagy egy párizsi házibulin. Vagy öt perc örömzenélés után lőn világosság és ováció. Éppen azon merengtem, hogy Salif honnan veszi az energiát, hogy néhány pillanaton belül visszakapaszkodjon azokba a magasságokba, ahol az áramszünet miatt abbahagyni kényszerült, amikor újra elment a hang és a fény. Ez lett volna az a pillanat, amikor a legtürelmesebb zenész is feladja, dühöngve, vagy búskomoran leballag a színpadról – "így nem lehet zenélni" - de sem a közönség, sem ők nem mentek sehová, és tíz percnyi egészen zseniális dobolás és tánc után visszajött az áram is, és folytatódott minden tovább, mintha mi sem történt volna.

Ekkor már látszott, hogy minden végtelen profizmussal van kidolgozva, hogy mikor mennek át a csajok a színpad másik oldalára, hogy ki mikor és hogyan kapja meg a lehetőséget a ragyogásra. Amikor azt mondom, Salif uralta a színpadot, ne valami despota uralkodót képzeljetek: a basszusgitáros szólójánál letérdelt és átölelte a zenész lábát, a szólózó perkásnak átengedte saját mikrofonját, és odatartott neki még egy mikrofont, beállt a lányok közé táncolni, és mindebben nem volt semmilyen mesterkélt számítás, csak egymás és a zene iránti végtelen szeretet és tisztelet. Egészen elképesztő koncert volt. (A)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!