-

Címlapon

A rovat hírei

A rovat cikkei

Iron Maiden: nekik üvöltött Budapest

2008. 08. 13., 08:55 | Frissítve: 2008. augusztus 13., szerda 13:47

Steve Harris többet futott a koncerten, mint egy átlagos magyar futballista egész évben, Gers dobálta a gitárt, Disckinson meg ugyan elnyomott mindenkit a hangjával, mégis nehéz lesz a nulladik napot felülmúlni mindenféle REM-nek vagy Sex Pistolsnak.

Jó lehet Iron Maidennek lenni, két-három évente elővenni pár klasszikus régi lemezt, azt megturnéztatni, és a zenekar alakulásától számított 33. évben lenyomni a legnagyobb közönséget vonzó gigaturnét, aminek állomásaira az énekes vezette magángéppel megy a banda, mer' miért is ne, ha már megtehetik. A Sziget szervezői túl nagyot nem kockáztattak azzal, hogy a nulladik napra odaadták a legendásan szarul hangosított nagyszínpadot a heavy metal műfaj minden sajátosságát jelenleg legjobban megtestesítő Maidennek: kedden este negyvenezer rajongó várta, hogy a bőgős Steve Harris Lauren nevű lánya és népi zenekara végre elhúzzon a vérbe (ha a kislány vezetékneve mondjuk Jones, a büdös életben nem lép fel még a Talentum színpadon sem, annyira szánalmas vot a produckció) és jöjjenek a már ötven felett járó metálistenek.

Képek a koncertről

A Maiden megjárta már a poklot Magyarországon (értsd: fellépés az E-klubban) amikor a szólókarrierbe fogó Dickinson (és az egyik gitáros, Adrian Smith) helyett egy Baze Bailey nevű fazonnal kísérketeztek a frontember/énekes szerepben - ez a húzás istenigazából metálvonalon az AC/DC-nek (kényszerűségből) és a Van Halennek (a Sammy Hagaros időszak) jött be, mindenki más (Lásd Mötley Crüe az egyébként zseniális John Corabival Vince Neil helyett) keserűen tapasztalta, hogy ha egy zenekar aranykorát szimbolizáló énekes lelép, akkor a szekér nem fog tovább menni, a koncertszervező meg nem olyan fajta, aki arénába visz egy olyan produkciót, aminek az élén egy kistérségi megbízott karizmájával bíró fazon ugrál. Dickinson (és Smith) visszatérésével a Maiden ismét meglendült, a mostani turné az énekes egyik vicces kommentárja szerint a zenekar történetének legnagyobb ilyen vállalkozása, gigaszínpad, megaturné, iszonyú mennyiségű rajongó - Pesten sem játszottak még ennyi ember előtt.

Ötven felett én örülni fogok annak, ha majd a hűtőig ki tudok menni anélkül, hogy az infúzió zsinórja beleakadjon az asztal sarkába, erre itt volt nekünk hat fazon, akik az első nótától kezdve két órán át széttúrták a színpadot, megállás nélkül rohantak fel s alá, Steve Harris zenekaralapító basszusgitárost egyszerűen rossz volt nézni, ahogy a Fender bőgővel a nyakában (van vagy négy-öt kiló) többet fut, mint egy átlagos magyar labdarúgó a hétvégi bajnokin. Dickinson és a számomra leginkább csak díszítőelemnek tűnő Janic Gers is kitett magáért, ez utóbbi, a Maiden Schuster Lórija, folyamatosan tekergette a nyaka körül a gitárt, meg a nyaka mögé téve játszott rajta, ami biztos jól néz ki, meg minden, csak különösebb értelmét nem bírja felfedezni az ember.

Ha már itt tartunk: nem egy megszokott felállás az, hogy három gitáros legyen egy zenekarban, itt a már említett Smith és Gers mellett Dave Murray is ott tolja a színpadon, de sajnos a szigetes technika ördögének köszönhetően a koncert jó kétharmadban csak annyi látszott a dologból, hogy igyekeznek ők istenesen, de a cájg olyan hangokat adott ki, mint egy lehajtott Vermona erősítőre kötött Jolana gitár Monok Tamás barátom kéglijében. Egszerűen érthetetlen, hogy "Európa legnagyobb kulturális fesztiválja" hogy az istenben tudja elérni azt, hogy itt senki ne tudjon normálisan megszólalni. A hangerőkorlátozás miatt a buli halk volt, de ez csak egy volt az idegesítő dolgok közül: a hangját amúgy is látványosan kímélő Dickinson az első pár nótában nem volt túl hangos, utána meg elnyomott mindenkit, csak a bőgőt nem. Harris egyenletesen hangosan szólt, amivel nem is lenne baj, ha a gitárok nem csak cincogtak volna mellette - valahogy az arányokat a Moonchild című nótáig (az első ráadás volt) nem sikerült eltalálni.

Eddie rajongók a délutáni hőségben - klikk!

Összességében véve nagyon jó kis koncert volt ez, igazi metálünnep, ahogy szokták azt mondani, és nem csak a hardcore Maiden-fanok érezték jól magukat: mellettem három holland hippi táncolt önfeledten, kissé már ugyan tudatmódosult állapotban, de nagyon lelkesen, és a Fear of the Dark óóóózós közönségénelektetésében ők is részt vettek, csakúgy, mint a plázacica kettővel mögöttem, vagy a társulatos Koroknai Árpi. Ha Szigeten fellépő külföldi zenekar lennék, most nagyon összeszedném magam, és órákig fogadkoznék a luxusvillámban, hogy bazmeg megmutatom én ezeknek, hogy le tudom őket nyomni izomból. Kár, hogy szerintem nem fog sikerülni.

Feszülő répanadrágok 50 felett

Az Iron Maiden, és főleg a '84-es Live After Death koncertlemez korai megismerését az élére állított tégláknak és az őszibarackfagykárnak köszönhetem. A spórolós építkezésnek hála a szomszéd nyugdíjasoktól áthallatszott a tévé, amit a Kertészeti Egyetem vizsgaidőszakában szorgalmasan tanuló bátyám heavy metállal próbált kiütni. Ezt viszont meg én hallottam, így esélyem sem volt máson felnőni, pedig kicsi voltam még, és féltem Eddie-től, a Maiden kultikus kabalazombijától, a barátnőim meg mind Modern Talkingot hallgattak. Nem is voltak ott a Szigeten tegnap éjjel.

Néhány kopaszodó, de a hosszú hajához nosztalgiából ragaszkodó rajongóra számítottam, ehhez képest már kora délután tele volt maidenes pólóban borozó fiatalokkal a város. A koncerten körülöttünk német és magyar ajkú huszonévesek ordították végig a dalok szövegét, és ültették a nyakukba a lányokat, még engem is majdnem. (Az előttem álló göndör fürtös fiú ugyanis egyszer csak leguggolt elém és a nyakát mutogatta, hogy pattanjak föl rá. Nem pattantam.) Az elmúlt évtizedekben nem foglalkoztam a Maidennel, így nyugdíjas cöccögésre és félóránkénti vitaminozásra számítottam csak, de a fiúk így ötven körül is meggyőzően adták el magukat, tökéletes kezdőlökést adva a Sziget hátralévő 5 napjára.

Emlékszem, már akkor megdöbbentem, amikor Bruce Dickinson tömött egyenes frufrut vágatott magának, de ez a rövid haj sapkával egészen értelmetlennek tűnt. A zenekar outfitje egyébként kifogástalan volt, az újra divatos szűk farmerek végre jól álltak valakin, hónapok óta nem láttam ilyet. Dickinson nadrágjáról viszont nem tudtam eldönteni, hogy túlméretezett csillogó halpikkelyekből áll, vagy csak lyukas. A két óra alatt vagy háromszor öltözött át és izzadt bele a háttérrel harmonizáló kosztümökbe. A színpadkép is többször változott, kár hogy a magas metálosoktól mindezt csak a kivetítőn tudtam követni.

Nem vagyok nagy metálos, és a HammerWorld színpadnál sem jártam még sose, de azt nem hiszem, hogy lesz idén még olyan koncert, ahol utoljára húsz éve hallott zenére két órát ugrálok, és másnapra elmegy a hangom.

Gábris Eszter
hirdetés