• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Ki hinné el a Kaiser Chiefs frontemberének, hogy "mi vagyunk a dühös csőcselék", amikor mosolygó kört visel a bőrmellénye alatt, rendre hátra teszi éneklés közben a kezét, és a koncertet úgy kezdi, hogy udvariasan bemutatkozik és megmondja, hogy honnan jöttek? Mégis, az Angry Mob (Dühös csőcselék) című szám refrénjét lelkes közönség ugrálta végig, és jó érzés volt köztük lenni.

A koncert egyik csúcspontja volt, amikor arról énekelt a bumfordi tekintetű énekes, hogy lázadást jósol (I predict a riot), holott a levegőben legfeljebb annyi volt, hogy valaki direkt nem teszi a szája elé a kezét köhögéskor, de még ez sem tűnt valószínűnek.

Mégis működtek a számok, mert jó kis dalokról van szó, és a zenekarból kedves önirónia áradt, amitől egy pillanatra sem kellett komolyan venni, hogy ők az észt osztó és dühös rockzenekar lennének. Inkább tűntek néhány kedves fiúnak, akik eljöttek egy buliba zenélni egy kicsit.

A jó produkcióhóz elsősorban az kellett, hogy a számok kevésbé nyálasan hangozzanak, mint a kiadott felvételeken. A Kaiser Chiefs a fejhangon előadott lalalázós, ó-ó-ó-zós refrénjeivel arra a határterületre lőtte be magát, ahol az egyik oldalon a béna, tiniket célzó előadók (Editors, Pigeon Detectives), a másikon pedig a komolyan vehető slágereket megszólaltató együttesek vannak (Franz Ferdinand, Arctic Monkeys) a gitárokkal játszó briteknél. Én szerettem a Kaiser Chiefs első lemezét, a másodikat pedig a Ruby című sláger miatt nem mertem meghallgatni, mert bosszantónak találtam, amikor a rádióban szólt.

Csütörtökön a Nagyszínpadon a Ruby is tetszett, és a legtöbb olyan szám is élvezhető volt, amit nem ismertem, tehát a második vagy a hamarosan megjelenő harmadik lemezen van, és még az ismert dalok is jobban szóltak mint emlékeztem rájuk. Ehhez az kellett, hogy a maníros refréneket, kórusokat Ricky Wilson énekes egyszerűen kihagyja, a közönséggel énekeltesse, elbohóckodja, ne bírja kiénekelni. Amikor sokan ó-ó-znak, az lelkesítő, amikor rockzenekar csinálja, az nevetséges. Láthatóan ezt a Kaiser Chiefs is tudja, és helyén kezeli a dolgokat. A gitárok kicsit torzabbak voltak, a dob meg erőszakosabb, mint a lemezen, és ettől máris izgalmasabb, közvetlenebb és élettel telibb lett a produkció.

Az öniróniához kellett Wilson vicces kelletlensége, az egyik sláger refrénjébe például olyan arccal kezdett bele, mintha most ült volna le egész napi autószerelés után a tévé elé, és akkor a csaja szól, hogy "Hozz légyszíves egy limonádét kevés cukorral, de úgy, hogy ne csöpögtesd le a citromot a padlóra."

Szó sem volt arról, hogy Wilson és társai ne lettek volna motiváltak, rohangált és állványra mászott az énekes, ugráltak a gitárosok is, de épp csak annyit fontoskodtak, hogy elhiggyük, ez így még nekik is jól esik. Ettől működött az előadás, bulizós hangulat kerekedett. Behívták kicsit csörgődobolni a turnémenedzsert, az egész programból hiányzott a maníros erőlködés, el lehetett hinni, hogy mindenki jókedvében van itt. A lázadós ugra-bugra önmagáért való, nem játszik senki forradalmárost, csak jópofa azt ismételgetni, hogy mi vagyunk a söpredék, de persze hogy nem vagyunk, Leedsben persze hogy nincs napirenden a forradalom, talán még az sem igaz, hogy napról-napra kevésbé szeretem a csajomat (Everyday I Love You Less And Less).

Aztán a közepe táján azt mondta Wilson, hogy "That was nice Bucharest" ("ez jó volt Bukarest") és a környéken csak én kiabáltam vissza neki, hogy "Anyád". Szerintem direkt csinálta, főleg, hogy utána hangsúlyosan sokat Budapestezett. Ha tényleg direkt csinálta, akkor remek kis szúrás volt, ahogy az is jó volt, amikor fitymálóan megkérdezte, hogy nagyon várjuk-e már Jason Kayt (az utánuk fellépő Jamiroquai énekesét), és hülyén tekergett egy kicsikét. Az egész előadás arról szólt, hogy a depressziózás, világmegváltás és lázadás kikopott ebből a műfajból, de helyette van önirónia, meg játékos provokáció. "Elszúrom a refrénjeimet, torzítom a slágereimet mert úgyse gondolom komolyan, hát ti se vegyétek annyira komolyan magatokat, mert ettől minden élvezhetőbb lesz" - üzenték a színpadról az igénytelenül felöltözött britek. Ha a Kaiser Chiefs képes volt elismerni, hogy hülyét csináltak magukból a lemezieken az eltúlzott refrénekkel, akkor mi is megérdemlünk egy Bukarestezést, hahaha.