• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Nem szégyellem így utólag sem bevallani, a System Of A Down Toxicityje nekem annak idején fontos lemez volt, akkoriban éppen egyáltalán nem hallgattam kortárs metált, a nu metal címke alá sorolt zenekaroktól nagyjából kivert a víz, a Toxicity pedig meg annyira friss és energikus anyag volt, hogy a SOAD feloszlásáig / határozatlan időre való szüneteléséig nem is szűntem meg rajongani értük, a sokakat zavaró politizálásuk ellenére sem.

Mert maximálisan megértem, ha valakit meg pont attól ver ki a víz, ha zenészek politizálnak (egy szó: Bono), mert a zenészek inkább zenéljenek, de Tankienéknek a társadalmi tudatosság van beakadva az agyukba, ez van, enélkül valószínűleg nem is lett volna zenekar. A korrupt politikusok cinikus háborúkat indítanak, az emberek meg elnyomva szenvednek, ugorjunk. (Egy kis rendszerellenesség különben sem árt meg a gyereknek, ha így, hát így.)

A szigetes koncerten nem is volt a kérdés, hogy bassza-e meg Bush, hanem hogy Tankian képes-e / akarja-e szólóprojektjében is azzal a vehemenciával közölni ezt az egybegyűltekkel, mint a zenekarral annak idején. A két alaparc szólólemezeiről (Serj Tankian: Elect the Dead, illetve Daron Malakian Scars On Broadway nevű bandájának cím nélküli albuma) általában az volt a vélemény, hogy mindkettőből pont a másik hiányzik, és bár nem rossz anyag egyik sem, az a háborodott energia, ami a SOAD-nak jellegzetessége volt, egyikben sincs meg.

Serj Tankian fellépésén sem volt, sajnos. Egy ideje gyanakodva figyelem, hogy ez az ember újabban szeret cilinderes dendinek öltözni, ami semmi jót nem jelent, és tényleg: a koncert hosszan tartó mélypontja, mit pontja, igazi mélyföldje volt, amikor Tankian a billentyűs hangszer mellé telepedett, ha rajtam múlna, az ilyesmit betiltanám a rockzenében, innen csak lefelé van. Bár energikusan kezdtek, és a lemezről kivétel nélkül, tisztességgel elnyomták az ún. lendületes, zúzós darabokat, a koncert felénél unatkozni kezdtem, mit szépítsük. System-dalok egyáltalán nem kerültek elő, ami egyébként dicséretes önuralomra utal, viszont játszották a Beatlestől a Girlt.

Valamennyit javított azért a ráadásban a Dead Kennedys Holiday in Cambodiájával (ezt a tavalyi MTV Video Music Awardsra dolgozták föl a Foo Fightersszel, de Tankian azóta is repertoáron tartja), de ez azért így kicsit sovánka.

Az isten háta mögött

Kisebb kanyarokkal a New York Ska-Jazz Ensemble (óriási tömeg, nekem most kicsit sok dzsessz, pedig egyébként szeretem) és a Meshuggah (elementáris) felé a Talentum-Zúzda színpadnál megtekintettem az Isten Háta Mögött nevű zenekar fellépését, ami eddig (és már nincs sok hátra) nekem a Sziget koncertje volt. Egyébként is elfogult vagyok a Zúzda irányába (különben a Sziget egyik legjobban szóló színpadja), de amit ezek a srácok művelnek, arra nem túlzás azt mondani, hogy zseniális: összetett, okos, energikus, szürreális metál. Érthetetlen, hogy miért a fesztivál egyik legkisebb zugában léptetik fel őket, ráadásul egyidőben egy metállegendával (az említett Meshuggah), kár érte.