A világ nem érti, mit szeretünk Csontváryn

A magyarok számára a Biblia olyan lehet, mint az angoloknak a teázás, így pedig érthető, ha festészetükben is tobzódnak a vallásos ábrázolások. A kis kelet-európai nép rajong Jézus életének legapróbb mozzanatáért, a stílus nem számít, lehet barokk, reneszánsz vagy gótikus, csak szerepeljen a képen keresztfán szenvedő Jézus, kenyeret osztó Jézus, vagy koravén csecsemőként prédikáló kis Jézus. Ha pedig nem ő, akkor legalább néhány apostol, esetleg Szűz Mária.

A magyarok kivételes esetben persze képesek elszakadni a biblikus eseményektől, ilyenkor mitológiai témákkal foglalkoznak: dús lombok alatt kellemkedő nimfákat, vénuszokat és kentaurokat festenek.

Valami ilyesmi lehet a világ közönségének véleménye ízlésünkről a kiállítás alapján, amely a legnevesebb magyarországi műkincsekből nyílt Londonban. A Royal Academy of Arts kiállításának még egy tanulsága lehet, mégpedig hogy a magyarok minőség tekintetében nem ismernek kompromisszumot.

A kiállított anyag miatt ugyanis nem kell szégyenkeznünk a világ legjobbjaihoz szokott londoni közönség előtt sem. Jó művek és nemzetközileg is elismert, nagy nevek képviselnek minket. Csak ezt a Csontváryt magyarázná meg valaki.

Országimázs

A Szépművészeti múzeum és a Nemzeti Galéria anyagából válogató kiállítás magyarként is többszörös meglepetést okozott. A metróból kilépve először azon döbbentem meg, hogy a Treasures from Budapest, azaz a Budapest kincsei tényleg a Royal Academy of Arts fő kiállítása. A homlokzat felét elfoglaló plakát is ezt hirdeti, és nem a múzeum másik két aktuális programját.

Ráadásul a Royal Academy a város közepén van, az angol birodalmi múltat és a kortárs idegenforgalmi ipart vegyítő Piccadillyn. Ahová egyébként úgy érkezik meg a metrózó közönség, hogy sokadszor botlott bele a Budapest nevével hirdetett kiállítás plakátjába.

A legnagyobb meglepetést mégis az okozta, hogy milyen lelkes kiállításlátogató az angol közönség. A kihalt termek vagy a sztárfestők által becsábított tétova családok tolongásának ismeretében furcsa volt látni azt az aktív érdeklődést, amelyet eddig egyébként külföldön is csak kortárs kiállításokon tapasztaltam. Az átlag életkor 50 év körül lehetett (igaz hétköznap délelőtt volt), viszont ennek ellenére az emberek jegyzeteltek, felskiccelték kedvenc képeiket, audio guide-ot hallgattak vagy élénken tárgyalták meg, hogy mit gondolnak a látottakról.

Pedig az anyag amúgy nem volt habosan könnyű. A londoni kurátor, David Ekserdjian évszázadokon átívelő válogatásában domináltak a szentek, a keresztről leszedett, vagy éppen oda rögzített Krisztusok.

De ki ez a naiv művész?

„A nagy mesterek miatt jöttünk” - mondta egy ötvenes pár, akiket azért szólítottam meg, mert az angol vérmérséklethez képest heves eszmecserét folytatott a magyar munkák termében, egy Rippl-Rónai előtt. - „Leonardo, Dürer, Goya, az impresszionisták, Gauguin, őket szerettük volna megnézni. Nagyon jó az anyag, de.” - a férfi hirtelen elhallgatott, a felesége folytatta: „Csak ez a sok vallásos munka, ezt nem egyszerű ilyen tömegben befogadni.”

A magyar művészekre tereltem a szót. A nevüket még soha nem hallották, de lelkesen bólogattak Rippl-Rónai posztipresszionista kettős arcképe, Bortnyik Sándor kubista alakjai és Ziffer Sándor fauve tájképe előtt.

Egyedül őt nem értjük” - mutatott a férfi Csontváry Kosztka Tivadar Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című képére. - „Ez a naiv, színes stílus...”

Nem kínoztam őket tovább azzal, hogy a neveltetésük ellenére negatív jelzőket kelljen használniuk nyilvánosan, így udvariasan további kellemes nézelődést kívántam. Annál is inkább, mert a világ és Csontváry ellentétéről már hallottam a Szépművészeti igazgatójától. Baán László mesélte, hogy a műveket válogató szakemberek sem értették, miért ragaszkodnak a magyarok ehhez az elnagyoltan dolgozó, naiv festőhöz. Végül azonban világpolgárként engedtek a furcsa hóbortnak, hogy ha ez nekünk valamiért annyira fontos, akkor hozzunk ki tőle is egy képet, legfeljebb majd kap egy bizarr, egzotikus színt az amúgy nemzetközi anyag.

A huszadik század nem létezik

A huszadik századi magyar festőket egyébként a vártnál jobban fogadták a londoniak. A Szinyei Merse pacsirtáját rajzoló lány szintén a sztárfestők miatt érkezett, de ebbe a terembe visszajött, csak azért, hogy az égbolt sajátos ábrázolását felskiccelje. Egy idősebb hölgy pedig Rippl-Rónai Kalitkás nőjéért rajongott.

Az angoloknak persze nem kell tudni, hogy a gyűjtemény nem azért tobzódik vallásos munkákban, mert a magyarok képtelenek egy lépést is tenni kedvenc Bibliájuk nélkül. És nem azért birtokoljuk számos világhírű mester munkáját a XIX. század elejéig, mert szerintünk ott véget ért a művészet, és ezek a maiak csak karmolásznak a vásznon. Hanem mert a legjobb munkákat még az Esterházy család vásárolta az 1700-as évek elejétől az 1800-as évek közepéig, onnantól a gyűjtés pedig kevésbé volt kiterjedt és fókuszált.

Így a XX. század nagy festői, Gauguin, Picasso, Kokoschka, Chagall vagy Schiele mind egyetlen kép erejéig szerepelnek, mintha jelezni akarnánk, hogy ismerjük őket, ha nem is élünk együtt velük. A több száz kép után a látogatók azonban olyan elcsigázottan érkeznek a közelmúlt termeibe, hogy inkább hálásak a dinamikus befejezésért.