Grafikonművészek nyerték az Aviva-díjat

A Société Réaliste nevű francia-magyar művészcsoport kapta szerda este az idei Aviva-képzőművészeti díjat. Az ötmillió forintos díjat elnyerő páros a "politikai dizájn, kísérleti közgazdaságtan, társadalmi manipulációs technológia" területén kifejtett munkájáért kapta a kortárs képzőművészeti elismerést. A közönség is szavazhatott. Számukra a Tehnica Schweiz nevű művészcsoportosulás volt a legizgalmasabb, amely viszont fotóalapú, szociológiai megközelítésű munkákat készít.

Szociológusok

Bár sokan a Berlinben alkotó, de itthon is ismert Németh Hajnal győzelmét várták, aki többek közt egy összetört és teátrálisan megvilágított BMW-vel keltett figyelmet, a zsűri és a téma iránt fogékony, leginkább belterjes közönség döntése nem meglepő. Az aktuális trend szerint a kortárs művészet a vizualitás helyett az elméleti, társadalmi, szociológiai kérdésekre helyezi a hangsúlyt. A kurátoroknak oly kedves irányvonal esetében a nézőnek sokkal többet kell olvasni, grafikonokat böngészni, mint tárgyakat nézegetni. Kritikai él nélkül, a tényszerűséghez ragaszkodva jegyezzük meg, hogy elveszettnek érzi magát az a kiállításlátogató is, aki alapos háttérmunka nélkül próbálja megfejteni a konceptuális, a tudományos világgal közösködni kívánó munkákat.

A magyar látogató a fődíjas Société Réaliste esetében még nehezebb helyzetben van, mert önálló kiállítása nem volt még Magyarországon,a két művész munkássága inkább Nyugat-Európában ismert. A Műcsarnok jelölteket bemutató kiállítása pedig nehezen volt kiállításként értelmezhető: a fődíjas művészek csak jelzésként állították ki egy-egy egész termes munkájuk valamelyik darabját. Mindezt ráadásul leginkább a bennfentesek által értelmezhető, szűkszavú leírás egészítette csak ki, így a naiv érdeklődő helyzete olyan volt, mintha 6-8 hosszú regény egy-egy kitépett oldalából kellene kitalálnia, hogy mit akar mondani a művész.

A díjátadó szakmai közönsége mindenesetre lelkesen fogadta a grafikonművészek elismerését.

Fotóriporterek

A Lumen galéria tagjaként jelentősebb társadalmi háttérrel rendelkező Tehnica Schweiz közönségdíja azért is érthető, mert műveik nem csak vizuálisan is befogadhatók, de az általuk elhelyezett füzetek révén a helyszínen is értelmezhetők voltak. A fotóalapú munkák nem a tudomány, hanem inkább a fotozsurnalizmus eszközeivel élnek. A kilencvenes évek szélsőjobbos és szélsőbalos tüntetésein készült portrék, rendőrségi fantomképek és rájuk hasonlító személyek, és egy dunaújvárosi garázssoron rendezett fesztivál riportképei láthatók termükben.

Az egész falat beborító fotóik elrendezése lenyűgöző: olyan, mint egy nemesi család képgyűjteménye, különböző méretű sajtófotókból. Hasonlóan látványos egyébként a fődíjas páros terme is, amely a nehezen beazonosítható tárgyak és fekete gótbetűs feliratok miatt komor, birodalmi hangulatot áraszt.

Pályatévesztés

A naiv kritikus meglátása a hat legjobbnak választott művész láttán az, hogy a kortárs művészek kiábrándultak a kortárs művészetből. Esterházy Marcell kollégáinak üres műtermeit fotózta egy amúgy izgalmas fotósorozatban. Batykó Róbert emberek nélküli, elidegenített, végletekig redukált tárgyakat festett. Németh Hajnal a már említett totálkáros autó mellett kiüresedett gesztusokról mutatott be távolságtartó plakátsorozatot.

Katarina Sevic, akinek munkáit a leírás nagyvonalú mellőzése miatt nehezen tudná értelmezni az egyszeri néző, szintén inkább szociológus vagy régész szeretne lenni. De ha a fa nippek, a paraván vagy a hidegfényű fotográfia mellé a kiállításrendezők érdemesnek tartottak volna két mondatot írni, talán más lenne a véleményünk.

Szülői kényszer

A fenti megállapítások egyébként világtrendet jelezhetnek. A napokban megnéztük Londonban a magyar díj apafigurájaként emlegetett Turner prize kiállítását, ahol hasonlókat tapasztaltunk. Angela De La Cruz összetörte és úgy állította ki monokróm vásznait. Az Otolith Group arrogánsan rövid fülszöveg kíséretében egy már régebben készült 23 részes francia ismeretterjesztő tévésorozat részeit mutatta be 23 tévén, anélkül, hogy bármit hozzátettek volna. Habár a tévék talán saját tulajdonaik voltak.

Dexter Dalwood üres, végsőkig elidegenített félig szürreális, félig realista festményeket állított ki. Susan Philips pedig olyan képzőművészetet gyakorol, amelyben teljesen megszűnik a képzőművészet, ugyanis a saját éneklését játssza le az üres kiállítóteremben, jelezve, hogy ő inkább énekesnő szeretett volna lenni, és csak a szülői kényszer hatására választotta a képzőművészeti pályát.