A lehetetlen nem létezik, a cirkuszban bizonyították

A cirkusz a lehetetlenről szól, hogy vannak emberek, akik talán képesek az égben légtornázni, másodpercig repülni súlytalan, felemelni a felemelhetetlent, nyolc labdával zsonglőrködni. A lehetetlen szép és izgalmas a nézőnek, mert még arra sem mer gondolni, mint mondjuk egy focimeccsen, hogy ő talán ezt is jobban. A lehetetlen valójában elképzelhetetlen is, mert ez az, amikor az Aréna tetején nagy lendülettel kíntornáznak, az egyik lány elengedi társát, hogy a pillanatnyi zuhanást lábfejével állítsa meg. Így a lehetetlen és elképzelhetetlen mód felett veszélyes is a néző számára.

A világ leglátványosabb és legnagyobb showcirkusza, a Cirque Du Soleil több napon át lép fel a Budapest Arénában elkápráztatva mindenkit. A Saltimbanco a legrégebbi utazócirkusza a társaságnak, ami az élet ünnepléséről szól szerintük, nem is vitatkoznánk ezzel a megállapítással. Hiába láttunk hasonlót, ennek a nagyszabásúsága lenyűgöző. Családbarát, színes, zenés, szórakoztató és helyenként lélegzetelállító műsorral érkeztek, amiből igazából csak az izgalmas feszültséget megteremtő veszély hiányzik. Ha Schilling Árpádék néhány hónapja a végzős francia akrobatákkal azt mutatta meg, milyen a munkás oldala a cirkusznak, akkor most megnézhetjük a könnyedséget és profizmust.

A cirkuszi előadás sok mikrotörténetet mesél el: mindegyik akrobatának meg kell küzdenie egyenként önmagával, a néző szurkol neki, hogy sikerüljön láb nélkül, nyújtott karral felmásznia egy rúdon, hogy fejjel lefele kéz nélkül jöjjön le. A néző szurkol, mert ő a lehetetlent látja, ami veszélyes, a cirkusznak meg el kell hitetnie, hogy nehéz és veszélyes dolog történik.

A Cirque Du Soleil annyira könnyednek látszó profi csapat, hogy a lehetetlent teljesen természetesnek veszik, számukra hintáról ugrálni 8 méter magasba egy rúdon egyensúlyozó ember fejére könnyű. Ügyesek és csodálatosak mindannyian, de az esendőség hiányzik belőlük. Az este során egy akrobata rontott, és az pont a labdás volt, de a rontás utáni próbálkozása után sokkal jobban örültek a nézők, hogy sikerült a produkció.

Zöld, sárga, narancs és kék a legmeghatározóbb színek ebben a dzsungellel kevert mesevilágban, amiben mintha az Alice Csodaországából is átemeltek volna karaktereket, és ahol fura embergyíkok lepik el a színpadot, hogy utána mindannyian rúdra másszanak csoportjelenetet előadni. Lábbal és kéz nélkül, vagy kézzel és láb nélkül tartják magukat, felfutnak a rúdon, lecsúsznak, mintha tényleg kis majmok lennének, az öröm és a lendület elviszi a produkciót.

A 140 perces előadás minden jelenetét felépítik valamilyen érzés köré, az operaáriára gumikötélen tornázó négyes már-már űrgiccset ad elő, a dobbal és zsinórral (úgy lett belőle hangszer, hogy a földet éréskor mindig koppant egyet) zenélő páros felpörgette a közönséget, volt aki visszafele hajlott, voltak Rippel-klónok is. A színpad állandóan zsizsegett folyamatosan jöttek a hátteret színesíteni az épp nem főműsorszámukat előadók.

A forgatókönyvvel dolgozó cirkuszi előadás pontos mint egy film: humor, érzelem, bátorság, félelem kiszámítottan érkezik, hiszen csak akkor működnek az egyes jelenetek, ha jó helyen, pontosan felépítve kapja a néző az izgalmat is. A saját magát szobányi szarban elmerítő bohóc kétszer volt nagyon vicces, és pont azért, mert finoman poénkodik mindenféle eszköz nélkül csupán a hangokkal játszva, az (ál)közönséget helyenként bevonva.

A cirkusz végtelenül egyszerű dolog, csak tehetségesnek kell lenni és gyakorolni kell egész életünkben. A kis cirkuszokkal szemben egy ilyen megaprodukció lehetne minden fellépő-néző kapcsolattól mentes, és bár a korábbi dvd-kkel szemben nem ez a legszuperebb előadásuk, de megadják a lehetőséget a nézőknek, hogy bebújjanak ebbe a speckó nyuszilyukba egy pillanatra, ahol a dagadt is hajlékony, a kicsik repkednek, de leginkább mindenki ügyesen és magabiztosan dolgozik azon, hogy elhitesse, a lehetetlen nem létezik, csak a fejünkben.