Unger Ödön álma maradt a budapesti szőnyegmúzeum

Visszahúzódó, szerény egyénisége is magyarázza, hogy a muzeológusok és műgyűjtők szűk körén kívül viszonylag kevesen ismerték, pedig nála sikeresebb pályát kevesen futottak be külföldre távozó hazánkfiai közül.

Hosszú és izgalmas út vezetett addig, amíg London közelében lévő otthonában megalapozta és folyamatosan bővítette a szakirodalom által Keir-gyűjteménynek nevezett kollekciót. Már az elnevezés is elárul valamit egyéniségéből: amint e sorok írójának elmondta, nagyon is parvenü magatartásnak, vagyis újgazdagos gesztusnak tartotta volna, ha a gyűjteményt róla nevezik el. Ehelyett inkább a „keir” szót választotta, ami skót (gael) nyelven azt jelenti, hogy „fészek”.

A gyűjtés szenvedélyét, a szép tárgyak iránti szeretetét családjától örökölte, szinte beleszületett a művészettörténetbe. Az apai ágon német, anyai ágon magyar származású Unger, akinek egyik ükapja Pollack Mihály, a magyar klasszicista építészet kiemelkedő alkotója volt, spórolt pénzéből gyerekként egy szépen megmunkált vaskazettát vásárolt, és hatéves korában édesapjával már szőnyegkiállításokra járt, tizenhat éves korában pedig Erdélyben egy XVII. századi anatóliai szőnyeget vett, amely élete végéig vele maradt a több mint háromszáz éves rezidencián, a London közelében lévő Manor House-ban.

Az Astoriából az utcára

A polgári származását és a polgári erényeket mindig is hangsúlyosan emlegető fiatal Unger Ödön életébe hamar beleszólt a történelem. Még a háború alatt letette az ügyvédi vizsgát, de meggyűlt a baja a Gestapóval, üldözötteket rejtegetett Maros utcai lakásában, majd a háború után hosszabb ideig vendégeskedett az Andrássy út 60-ban, az ávósok foglyaként. Tetemes pénzért szabadult, és úgy festett, hogy a családi örökségként birtokába kerülő Astoria szálló lesz megélhetésének alapja. Nem így történt: 1948 május 13-án államosították a szállodát, és a hotelben lévő lakásából aznap este egyszerűen kizárták. A májusi éjszakát ifjú feleségével a Gellért-hegyen egy padon töltötték. Ezek után döntöttek úgy, jobb lesz elmenni. Rákosi sógora kellett a kivándorló útlevélhez, majd újabb nehéz évek következtek, immár Angliában.

Letette az ügyvédi vizsgát angolul is, és 1954-ben elment az akkor még angol gyarmat Ghánába királyi ügyésznek. Pályája innen indult fölfelé, anyagi lehetőségei jelentősen javultak, kitűnő kapcsolatokat épített ki neves üzletemberekkel, amolyan szürke eminenciása lett a ghánai vezetésnek, és utóbb a függetlenné váló ország első vezetőjének, Nkruma elnöknek. Az accrai sikerekhez kapcsolódik első hazatérése emigrációjából: 1961-ben Nkruma delegációjának tagjaként érkezett Budapestre. (A budapesti hivatalnokok nagy megdöbbenésére az afrikai küldöttség egyetlen fehér tagja még magyarul is tudott.)

A nyolc éves ghánai tartózkodás idején alapozta meg gyűjteményét, ám a közkeletű vélekedéssel ellentétben ekkor ehhez nem csak pénz kellett. Dr. Stefan Weber, a berlini Pergamon múzeum iszlám gyűjteményének igazgatója Unger emlékének szentelt nekrológjában ezt írta: „Elsősorban jó szeme, szakértelme és türelme vezetett el a kollekció megteremtéséhez”. Szőnyegek, kerámiák, vázák, fémtárgyak, miniatúrák alkották e gyűjteményt.

Együtt marad a gyűjtemény

Az öt vaskos katalógusban fölsorolt, Párizsból, Kairóból, Velencéből, a világnak szinte minden tájáról származó tárgyak nagy többsége valóban gazdájukkal maradt, bár egy töredékük, mintegy 120 tárgy már negyedik éve a berlini Pergamon  Múzeumban látható. Mert Unger még életében gondoskodott a gyűjtemény elhelyezéséről: kívánsága szerint a kollekciónak együtt kell maradnia, és legalább tizenöt évre a Pergamon Múzeum ad majd otthont a gyönyörű, több száz, olykor csaknem ezer éves műtárgyaknak, ezután két fia – Richard és Glen - mint örökösök döntenek a végleges elhelyezésről. Jó lenne, ha egy ideig Budapesten is látható lenne legalább a kincsek egy része, és bizonyos, hogy az Iparművészeti Múzeum főigazgatója, dr. Takács Imre mindent megtesz ezért.

Szőnyegmúzeumot szeretett volna

A petershami gyászszertartáson dr. Csorba László nemzeti múzeumi főigazgatóval együtt ő is jelen volt, hiszen Unger alighanem a magyar múzeumügy egyik legnagyobb XX. századi támogatójának tekinthető. Azon felül, hogy a rendszerváltáskor több magyar muzeológusnak biztosított egy hónapos ösztöndíjat, és 1967-től folyamatosan adományozott műtárgyakat a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumnak, jóval több mint százmillió forint értékű adományban részesítette a Nemzeti és az Iparművészeti Múzeumot. Az ezekből vásárolt műtárgyakat a nagyközönség folyamatosan megnézheti, de az egész magyar kultúra,  sőt nemzetközi hírünk szempontjából talán legizgalmasabb az a 150 ezer fontos, 2007-es felajánlás, amellyel Unger egy budapesti szőnyegmúzeumhoz akart hozzájárulni. Kevéssé köztudott ugyanis, hogy Isztambul után a budapesti raktárak őrzik a világ második legnagyobb oszmán-török szőnyegkollekcióját; állandó kiállításuk a szakértők szerint többe kerül, mint az erre a célra szánt Unger-adomány, de az összeg előrelendíthetné egy ilyen állandó kiállítás ügyét. Nagyon megfelelne Unger szellemiségének, ha a szőnyeg-múzeum létrehozásában az Iparművészeti Múzeum főigazgatója megfelelő segítséget kaphatna az összes illetékestől.

„Nekem a művészeti szépség olyan, mint másnak a kenyér” – mondta Unger, akinek a nevét a budapesti Nemzeti Múzeum és a berlini Pergamon falán márványtábla örökíti meg, de öröksége valójában azokban a műtárgyakban él tovább, amelyeket olyannyira szeretett, és olyan nagy szakértelemmel őrzött.

Martin József