György Péter: Soha senki nem akart megölni

Ki az apa a fiú számára? A könyvben sokféle nézőpontból is reflektálja saját szerepét.

Az apa az, aki ellen nem lehet fellázadni. Konstruktivista vagyok, híve vagyok, hogy az ember nagyon kevés dolgot fogadjon el adottságként, és amit lehet, azt csináljon meg, így az identitását és az élete történetét is. Kevés dolog van, amin nem lehet változtatni, lehet valakivel jóban vagy rosszban lenni, de attól még az apám. Az apám egy adottság az életemben.

Ez megint egy reflektált válasz volt, pedig én pontosan a fiút szeretném megszólítani.

Az apa a biztonság. Van valaki közted és a rossz dolgok között. Közted és a megoldhatatlan dolgok között. Hogy soha nem vagy egyedül. Az anya egy bonyolultabb dolog, az anyára vigyázni kell, legalábbis nálam így volt.

Miért kellett megírni helyette a történetét?

Mert elhallgatta. Minden ilyen, riasztóan konkrét döntés. Nem vettem volna a bátorságot, hogy írjak az apámról egy könyvet az apám helyett. Az ember nem lázad fel az apja ellen, végképp nem a halott apja ellen. Az ÉS-ben azért írtam azt a cikket, amihez kellett Radnóti Sándor és az ÉS, mert az apám egy olyan ember volt, aki számtalan oknál fogva a számomra az elfogadhatónál sokkal szorosabb kapcsolatot ápolt a szélsőjobbal. Nem politikai, hanem intellektuális meggyőződésből. Ő egy zöld, antiglobalista alapító atya volt, tulajdonképpen ennek a magyar zöld mozgalomnak az alapítója. Őt azért nem zavarta a Jobbik, mert szerinte az emberekben azt kell nézni, ami összeköti őket, nem azt, ami szétválasztja. Ő szó szerint értette: a közös ellenség a globalizmus volt. Az lényegtelen volt, hogy antiszemiták, mert a népiek is azok voltak, de őket is szerette. Konkrétan az a félelem volt bennem, hogy képesek és megemlékeznek az apámról. Elmentem Dobogókőre egy síházba megírni azt a cikket. Tudtam, miért csinálom: ha egy százalék esély van, hogy megemlékeznek róla, azt nem bírnám elviselni, ezért önzésből írtam meg.

Újra ki kellett sajátítani az apát.

Vissza kellett szerezni az apámat.

Kinek a története valójában, az öné vagy az apjáé? Kinek volt rá nagyobb szüksége?

A magyar nyelvben ez összeolvad. Én írom az apámról, akkor az apám története rólam, vagy az én történetem az apámról. Nem lehet szétválasztani.

Önmaga vagy az apja megértése volt a fontosabb, az írás tétje?

Az apám az örökségem. Az apám az életét hagyta rám, ami egy példaszerű élet volt. Nagy fának nagy árnyéka van, apám nem volt akárki. Embert nem láttam, aki kevésbé volt hiú, büszke volt a végtelenségig, nem érdekelte semmi a világi javakból, szerintem a halál sem érdekelte. Csak a meggyőződése és az elvei, ezért persze nem érdekelte a családja, a barátai, a felesége érdekelte. Az élete önmagán túlmutat, ez nem csak az apám története. Ha egy ember 14 éves korában nem lehet otthon a saját hazájában, mert azt mondják neki, hogy nem vagy magyar, az olyan trauma, amit nagyon nehéz túlélni, nem is lehet. Két lehetséges válasz van erre, az egyik, hogy elmegy az országból, de ez apámtól távol áll. A másik, hogy itthon marad két feltétellel: nem veszik elő a származását, cserébe viszont nem is foglalkozott vele. Ez volt a szerződése a kommunista Magyarországgal.

Az apja a felejtés folyamatos munkájával élt. A munkatábor után kapott egy igazolványt, írt egy szöveget, amivel elkezdődött a felejtés.

A felejtés munka, pontosan, rettenetesen nehéz és strapás. Két dolognak kell teljesülnie: akarnod kell, illetve a társadalomnak jutalmaznia kell ezt, vagyis vissza kell igazolni ezt a stratégiát. Az 1945 utáni társadalom kivette a mindennapi élet kommunikációjából a származásra vonatkozó kérdést. Az identitás egy individuális választás volt, bármit csinálhattál, de az nem volt kérdés, hogy kinek a fia vagy. A kérdésben idézett eset nem volt egy ártatlan alku, könnyű lenne sikertörténetként ábrázolni, de csak részben volt az. Ugyan egy csomó embert megszabadítottak attól, hogy honnan jön, így az apámat is. Az árnyoldala, hogy '57 után lehetett kötni egy alkut, egy fausti alkut.

1944 után sok-sok ember anyagi hasznot húzott a jogtalanságból és igazságtalanságból. Kádár azt ajánlotta, hogy ez nem lesz soha többé elővéve, mindenki megnyugodhat. Ti nem beszéltek arról, mi történt 56-ban, cserébe mi nem kérdezzük meg, hol voltatok 44-ben. Piszkos alku volt ez, de mindenki jól járt vele, mert kölcsönös biztonságban volt. Kádár megtehette, hogy elfeledtesse 56-ot, mert volt egy sokkal sötétebb esemény '44-ben. Nagyon felvilágosult, okos és gonosz ajánlat volt.

Erre az alkura építettek egy rendszert. A Kádár-rendszerben az emberek ezért kooperáltak, mert mindenkinek volt mit felejtenie, írja könyvében.

A Kádár-rendszer többek között erre az identitásalkura épült. Amikor azt kérdezzük, hogyan felejthettek ilyen könnyedén, mert nemcsak azt kellett elfelejteniük, hogy mi volt 1956 október 23. és november 4. között, hanem hogy mi volt '38-tól '44-ig. Azt végignézni, hogy egy országból 500 ezer embert elvisznek, az nem egy kis probléma, ami trauma a nem zsidók számára is. Utálom, hogy zsidókról és nem zsidókról beszélünk, mert azok magyarok voltak, szomszédok, szeretők, barátok. Olyan trauma volt, amiről nem lehetett beszélni, mert a trauma lényege, hogy nem lehet róla beszélni, ráadásul Rákosiék rögtön rémuralmat vezettek be. Csak kushadtak az emberek, nincs jobb szó rá. A konszolidáció alatt elő lehetett volna venni ezt a témát, de rájöttek, mindenkinek jobb, ha nem beszélnek róla.

A Kádár-rendszer egy múltnélküli országot hozott létre, a rendszerváltásból pont a múlt meghatározása hiányzott. Mi fontos és miért. Ezért most a politika teremti meg és sajátítja ki a közelmúlt történelmét.

Mindig minden múlt fikció, de a társadalomnak kell legyen egy minimális konszenzusa a saját múltjáról. Az emlékezetpolitika nem egy történelmi magánmánia, hanem a demokratikus közösség alapfeltétele. Kell egy evidens feltételrendszer, amit a demokratikus közösség minden tagja a magáénak vall. A németeknél mindenki tudja, hogy a május 8. nem azt jelenti, hogy a németek elvesztették a második világháborút, hanem hogy megszabadultak Hitlertől. Itthon a mai napig arról beszélünk, hogy a magyar katonák az SS-szel kitörtek a várból, ami teljes üzemzavar a fejekben. Nem tudjuk megmondani, mi a nemzeti ünnepünk a huszadik században. Egy ilyen ünnepünk van, március 15. Április 4-ét nem kívánjuk nemzeti ünnepnek tekinteni, október 23-án mindenki röhög, mert egy utcai kergetőzés lett, augusztus 20. egy hományos dolog. Május 8 lenne az, amivel Magyarország felzárkózhatna a nyugathoz, és megünnepelhetnénk, hogy megszabadultunk a nyilasoktól.

Az apa története mások számára is ismerős lehet, állítja. Keresztény zsidó fiú, aki belép a kommunista pártba, a gyógyszerészeti intézetben dolgozik, majd a zöld mozgalmak felé fordul, később megtalálja a szélsőjobbot. Az apa-fiú viszonyukban ez hogy jelent meg?

Reménytelen küzdelem ez, értelmetlen fellázadni az apa ellen. Ő vagyok én minden mozdulatomban és szabadságomban, nem azt mondom, hogy nem volt rettenetesen nehéz az apám, hogy ne kívántam volna a pokolba, amikor vasárnap kettő és fél órás kiképzésben részesített. Vasárnap 4-re mentem, ha két percet késtem, akkor feszültség volt. Utána azt hallgattam, milyen hülye vagyok, majd néhány pragmatikus kérdést feltettem neki, végül a Tranzitban ültem kiütéses állapotban, hogy minden rendben legyen, ne rúgjon ki, ne utáljon, segíthessek neki.

Könnyebb lett a könyv megírása után?

Ha valaha tudtam volna, hogy mit csinálok magammal, akkor nem írom meg. Azt az árat fizettem ezért, hogy nem ugyanaz az életem többé. Szöveg lett az apámból. Nem volt ingyen. Apám sokáig volt sokféle állapotban beteg, kísértem mindenhova, amit csak úgy tudtam elviselni, ha mindent leírok, vagyis egy terápia volt számomra az. Abból a szövegből egy sort sem vettem át a könyvbe. Amikor meghalt az apám, megírtam azt a cikket, majd az anyám is megbetegedett, ami túl közel esett és sűrű is volt. Az anyám már betegen elolvasta a szöveget, de nem értette, hogy mit csinálok, és ez miért tartozik akárki másra. Ambivalens volt a viszonya a szöveggel. 1973-ban hagyta el apám, ami után soha nem beszélt róla, ha én szóba hoztam őt, meghallgatta, amikor meghalt, akkor beharapta a szája szélét. Ő túlélte az apámat.

Megbocsájtott az apjának?

Soha senki nem akart megölni, ez nagyon fontos dolog. Soha nem éltem úgy egy életen át, hogy félálomban arra kell gondolnom, hogy meg akarnak ölni. Nem tudjuk meg soha, mit gondolt egy tizennégy éves, hogy elviszik munkaszolgálatba, nem tudhatta, mi az, amit Endlösungnak hívnak, de azt gondolhatta, hogy meghalhat, és ez egy olyan drámai különbség, amitől nem vagyunk egy súlycsoportban. Ő találkozott azzal, amit történelemnek hívnak, én csak beszélek róla. Nem tudhatjuk, hogyan hat az emberre, hogy meg akarták ölni. Az apám igazi titka, hogy el tudta felejteni ezt. Mindig ebben reménykedtem, hogy el tudja felejteni.

Ha az apámnak az a szerencse jut, hogy meghal '89-ben, aminek nagyon nem örültem volna, akkor nem szembesül az általa választott identitáspolitikának a csődjével. A Kádár-rendszer végével mindenki az lett, ami lett, és kiderült, hogy a felejtésstratégia egy csőd. Mindenki az, ami, mert az ember nem tud megszabadulni a saját történetétől és identitásától. 1989-ben egy nap alatt véget ért az a történet, hogy veled nem történt semmi, és az neki nagyon keserves volt.

Miért kötött ki a szélsőjobbnál az apja, aki korábban kommunista volt?

Annyira egyértelmű volt, hogy az már kínos. Az emberek miért mennek el kommunistának? Mert a kommunizmus az egyetlen logikai osztály, ami nagyobb a nemzetnél. Ha a nemzet keretei közül kiraktak, nem lehetek magyar, akkor kell keresnem egy olyan gondolati keretet, amiben nem lehet rákérdezni, magyar vagyok-e. 1989-ben megszűnt a kommunizmus, ott maradt a nemzet, amiről tudta, hogy számára nem sok jót jelent, ezért feljebb ment, és antiglobalista lett, mert ott is mindegy, hogy zsidó vagy magyar vagy. Nem lehet egy olyan országban élni, ahol meg akarnak ölni, gondoljunk itt például Tatárszentgyörgyre. Annál mélyebb konfliktust, hogy a hazád nem az otthonod, nem tudok elképzelni.