Ki ült rá a szexuális partnerünk ágyékára?

Állati üvöltés hallatszik a kertből. Gyorsan végigpörgetem magamban, hogy

- nem lehet a görög teknős, mert az néma
- sem a három gőte, mert azok múmiává aszalódtak
- sem a keresztespók, mert azt megette az imádkozó sáska
- sem a kutya, mert az magas hangon vinnyogva üldözi a vendégeket

Úgyhogy derűs érdeklődéssel, a welcome pálinkáktól kicsit tántorogva megyek ki a hátsó ajtón megnézni, hogy mi történt. R., az olasz származású, öltönyös vállalkozó a mellkasán feltépett, koromcsíkos fehér ingben, a kezében husánggal ugrál a fenyőfa romjaiból rakott máglya előtt, és ordít, mint az úthenger alá szorult Gryllus Vilmos. Egy bermudanadrágos újságíró pálcára ragasztott Gyurcsány-maszkkal a kezében rohan el a tűz mellett, miközben felváltva visítja azt hogy „bulizás”, meg azt, hogy „változáást”.

Úristen, hol vagyunk?

A fideszes felső tízezer egyik féktelen orgiáján? Dehogy, ez egy sima születésnapi gyerekbuli. A félig pucér vállalkozó nem egyedül játssza az ősembert, hanem
egy öt-hat kislányból és kisfiúból álló, lelkes törzs fejeként. Ott ugrándozik mellette Mirike félmeztelenül, Borisz, akinek csak a szeme fehérje villog ki a fekete arcából és még egy rakás, veszett majomként üvöltő gyerek. A Gyurcsány-maszkos égimeszelőt is egy 90-126
centisekből álló horda követi, denevérhangokat hallatva.
Hol is vagyunk akkor pontosan?

Annak a zárt, bizarr, színes, de az agysejtekre igen veszélyes szubkultúrának a sima születésnapi gyerekbuliján, ahová Barakonyi Szabolcs, az ország legbátrabb fotóművésze beépült, hogy megcsinálhassa ezt a kiállítást.

Barakonyi, a bátor művész nem épített lessátrat az esőerdő koronaszintjén, nem töltött hónapokat egy mexikói drogbandával, nem aludt cigányokkal, de még csak egy elnéptelenedő bács-kiskun megyei bányásztelepülésre sem költözött le, hanem itt maradt Budapesten, és elindult élete legbátrabb vállalkozására.

Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamosságokat a művész előző kiállításával. Akkor a felnőtt és az infantilis lét között lebegő, marihuánarajongó fiatal felnőttek közé épült be egy valaha nagymenő, mára már lepattant magyar városban. És most is pont ezt csinálta, csak Tatabánya helyett a Rózsadombon.

Barakonyi célcsoportja megint egy olyan szubkultúra, amelyet egy mindent felforgató sokkhatás brutálisan kimozdított az addigi életéből. Az előzőeket a szocialista nagyipar váratlan összeomlása, a munkásparadicsom megszűnése taszította ki a porladozó
játszóterekre. Ezt az itt láthatót pedig annak a felismerése, hogy szexuális partnerünk ágyéka innentől nem a miénk, mert mindig rajta ül valaki, aki ráadásul csak 87 centis. Na nem mintha ez könnyebben feldolgozhatóvá tenné a helyzetet.

Szóval a téma megint az élet az atomcsapás után.

Mosolyoghat-e az az ember, aki életében soha többé nem alhat nyugodtan délután egyig? Nem rosszabb-e az ágybevizelésnél is, hogy ezentúl a legbénább film legfelháborítóbb jelenetén is könnyezni kezdünk, ha kisgyerek van benne? Volt-e bármi értelme a reneszánsznak, ha fél hétkor úgyis leráncigálják rólad a paplant?

Nincs az a leszbikus cigány rákkórházban riportozó fotós, aki végsőbb kérdésekkel szembesülne és szembesítene, mint Lucien Barakonyi.

Azt mondtam az előbb, hogy André Barakonyi bátor fotóművész. Háromszorosan is az.

Először is fizikailag.

A mester az itt látható sorozat elkészítése közben végig a közvetlen életveszély és a művészi komponálás keskeny mezsgyéjén balettozott. Ha lelassul, hogy művészkedjen egy sort, azonnal földre kerül, de a legkevésbé sem a szó metaforikus értelmében. Örülhet, ha a kamerája megússza, de ő tutira begyűjt 15 gyomrost meg egy fülletépést. Ügyeskedni márpedig kell, ezt bárki megmondhatja, aki látta például az én fényképeimet.

Másodsorban azért bátor, mert be merte vállalni a gyerektémát. Nem leszek Nyilvánvaló Kapitány és nem kezdem fejtegetni, micsoda, kisicicákkal és egyszarvúkkal felcsalizott csapdába eshet, aki 150 centi alattiakra irányítja az objektívjét.

Harmadrészt azért – és meg kell mondjam, én ezért csodálom leginkább – hogy le merte fotózni a saját baráti körét. Egy naiv néző azt képzelheti, hogy ez a legegyszerűbb megoldás, mert nem kell hozzá sem leskunyhó, sem hetekig tartó, bizonytalan kimenetelű összecsiszolódás a bennszülöttekkel. A valóság persze ennek az ellenkezője. Egy olyan szukultúráról beszélünk ugyanis, amelynek összetartó ereje az a hamis, a kívülállónak nyilván rettentően mulatságos hittétel, hogy gyerekünk született, mégis normális és szép emberek
maradtunk. A Bicskére bezárt tolószékes üzbég menekült egy csípősebb felvétel miatt nem fog gyűlölködő megjegyzésekkel bombázni a Facebookon, ellentétben bármelyik urbánus anyukával.

André-Lucien Barakonyinak, a párizsi fotógalériák étoile montantejának nyilvánvalóan nem lehetett kisebb ambíciója, mint megújítani a gyerekfotózást. Hogy sikerült-e neki? Hát az biztos, hogy én még sosem láttam ezekhez hasonló gyerekfotókat. A humor, a dráma, a
költészet és a véletlen egy ágyban laknak itt, méghozzá kakaó- és vörösborfoltos, kutyaszőrös, ágyban, aminek az egyik sarkában két lüktetően másnapos, riadt felnőtt húzza meg magát.

És nekem ennél nem is kell több, nézzétek meg a kiállítást, köszönöm szépen.

A tárlat a belvárosi Viltin galériában látható.