Roncs autóval ment Velencébe Magyarország

"A szabadságról szól Németh Hajnal munkája." - mondta a művésznő velencei biennálés kiállításáról a megnyitón Hubertus von Amelunxen teoretikus. "A szabadságról? Nem, a munkám inkább arról szól, hogy van-e véletlen, van-e determináltság. " - mondta nekünk nem sokkal később Német Hajnal.

Egyedül azt sajnáltuk, hogy Szőcs Géza kulturális államtitkár nem volt jelen, ő biztos kijelentett volna egy olyan magvasat, hogy még a szomszédos pavilonok közönsége is döbbenten bolyong egy órácskát a forró, délutáni napsütésben. A politikai szórakoztatóipar mesterei közül meg kellett elégednünk a helyettesével, Elekes Botonddal, aki azzal próbált könnyű sikert elérni, hogy viccből úgy beszélt angolul, mintha az Üvegtigris 3 castingján lenne.

A művészetre visszatérve: az, hogy a magyar pavilon kiállítását megnyitó szakember és a művész véleménye nem vág egybe, ezúttal nem a zavaros koncepció jele. Inkább arról van szó, hogy a Crash, avagy karambol című kiállítás hatást vált ki, és ezt a hatást aztán mindenki a saját módján magyarázza. Ami jó, végül is csak Hoffman Rózsa szerint kell mindenkinek ugyanazt gondolnia.

A kiállításra egyébként már felcsigázott érdeklődéssel érkeztem. Tudni szerettem volna, mi történt Németh Hajnal installációjával azóta, hogy legutóbb láttam. A totálkárosra tört, majd teátrális megvilágításba helyezett BMW-t ugyanis Magyarországon már háromszor kiállították, a Műcsarnokos bemutatóról mi magunk is beszámoltunk. Vajon időközben sikerült Németh Hajnalnak a jelentős összeggel megtámogatott biennálés bemutatóra helyrepofoznia a járművet? Ha igen, milyen színű lett? Rakatott rá alufelnit?

A pavilonba lépve nyilvánvalóvá vált, hogy a képzőművészek nagyon máshogy gondolkodnak, mint az átlagember. Hiába az állami támogatás, Németh Hajnalt nem egy szépen kikalapált, felfényezett, új futóművel ellátott, vagy - ha az állami támogatásból kijön - pöpec mélynyomókkal kiegészített autónak támaszkodva találtuk, amint megköszöni szépen a segítséget, beröffenti a gépet, majd elhajt. Nem, az autóhoz hozzá sem nyúlt, pont ugyanolyan roncs volt, mint egy éve.

A tökéletes roncs

A pénzt arra költötték, hogy piros üveggel lássák el a pavilont, amitől a BMW nyomasztó, túlvilági térbe került. A levegő mintha sűrűbbé vált volna az átható, mélyvörös ragyogásban, a roncs pedig lebegett  a plazmaállapotú közegben, elveszítve anyagszerűségét: már nem egy roncs volt, hanem annak platóni ideája, a tökéletes roncs, amiben benne van minden más roncs összes tulajdonsága.

A totálkáros autó legfontosabb tulajdonsága egyébként, már ha nem a biztosítási kérdések felől közelítünk, hogy összesűríti az időt. Egyetlen, mozdulatlan tárgyba sűríti azt, amikor a szanaszét tartó erők eredőjeként a gép vad forgásokat végez, a gumik csikorognak, felgyűrődik a karosszéria, majd kidurran a légzsák. A hangok, a füst és a mozgás aztán semmivé válnak, és ott marad a tárgy, amit most megtekinthet a kulturált közönség.

A konkréttól való eltávolodást segítette a szomszédos teremben vetített kortárs operajáték, amely műfaj önmagában egyébként a világ legrosszabb dolgai közt van. Inkább meséljen vicceket órákon át Szalai Annamária, mint hogy ezt az idejétmúlt, majd izzadtan korszerűsített műfajt hallgatni kelljen. De azáltal, hogy a színpadiasan beállított, és vörös plazmában úszó autó felől érkezünk, a behatás elviselhetőbb. Segít, hogy az énekesek egy BMW gyárban állnak, és miközben párbeszédes formában feldolgozzák a balesetet, a hátuk mögött szépen gurulnak le az elkészült autók.

Csökkenti a kínokat az is, ha a szövegre koncentrálunk: a kérdező a karambol pontos részleteire kérdez rá, a válaszadónak pedig nincs lehetősége másra, mint hogy minden kérdésre rámondja az igent. Ez az a passzív interjú, amiről a kiállítás alcíme beszél. És ami sejteti, hogy a művész szerint nincs szabad akarat. Az egyetlen és szükségszerű válasz kimondása az ember feladata.

Bárhogy is van, a Crash illeszkedik az idei biennálé hangulatába, amelyben a legtöbb ország kibillent az egyensúlyából dolgokat, és a meghasonlást, meg az önvizsgálatot helyezte a kiállításának középpontjába. Mindez szerencsére a világ legnyugodtabb és leggiccsesebb városában kap helyet, úgyhogy következő cikkünkben erről a bizarr keveredésről számolunk be.