Dzsudzsáknál is nagyobb magyar sztár igazolt Pestre

Ha a művészek fociznának, akkor elmondhatnánk, hogy Dzsudzsák Balázs Dagesztánba igazolása után már tényleg nem maradt magyar világsztár. Moholy-Nagy László az utolsók egyike volt, aki úgyanúgy meghatározó ember tudott lenni a Bundesligában, Bauhaus-színekben, mint a teljesen más amerikai bajnokságban, és hiába halt meg 65 éve, a sportértő közönség ma is csettint, ha a nevét hallja. Művelt szurkoló polcáról, Buenos Airestől Chicagón át Mahacskaláig, nem hiányozhat legalább egy Moholy-Nagy-album. Ha New Yorkban azt mondod, Puszkasz, nem biztos, hogy fognak annyian bólogatni meg hüvelykujjat az égnek bökni, mintha moholynagyoznál. Az egyre ijesztőbb fociallegória lezárásaként mondjuk ki: a Bauhaus a dizájn FC Barcelonája, és a Bauhaus-középpályán Moholy-Nagy és Breuer Marcell volt a magyar származású Xavi-Iniesta-duó.

Moholy-Nagyról nevezték el az Iparművészeti Egyetemet, a nimbusza hatalmas, de egy 2008-as tárlatot kivéve időtlen idők óta nem volt itthon igazán komoly kiállítás a műveiből, ezért a Ludwig Múzeum megnyitója valóságos hisztériát keltett műveltebb magyar körökben. Vagyis egész pontosan a megnyitó nagyvonalú büféasztala válthatta ki a hisztériát, a bulin ugyanis 1500-an voltak, míg a kiállítás első nyitvatartási napján először csak én, aztán jött még egy néző, de ő is jegyzetelt.

Moholy-Nagy tényleg szuper- sőt világsztár, de nem a könnyen szerethető fajtából. Az a baj vele, hogy túl sokmindennel foglakozott, a fotón, festészeten, szobrászaton, filmezésen, dizájnon, tipográfián, díszlet- és jelmeztervezésen át az elméleti alapvetésig és tanításig, mindenben kormeghaladó, de minimum érdekes volt, de egyikben sem derűs vagy könnyen érthető, inkább egy kissé rideg, és mindent megpróbált megmagyarázni. Ezért van az, hogy meccs után a végén mindig Man Ray-jel mentek el a csajok.

A budapesti kiállítás nem rossz ugyan, de nem is elég hatásos, így sajnos nem igazán segít megszerettetni a Mestert. Elég komoly anyagot sikerült összehozni, vannak az életmű fontos szakaszait illusztráló festmények, egészen sok fotó és fotogram, díszlet- és jelmeztervek, a mozgófilmes szekció pedig kifejezetten erős, de az például kifejezetten furcsa megoldás, hogy egy Fény művészete című Moholy-Nagy tárlatra nem szerezték meg a művész talán leghíresebb alkotását, a Fény-tér modulátor nevű, árnyékokat vető forgó szobrot. Főleg annak fényében furcsa ez, hogy ki van állítva egy, a modulátort ábrázoló festmény, illetve a gépről készült, szintén nagyon híres, de ritkán látható film is, csak éppen maga a dolog, a tárgy hiányzik. Így a Fény művészetén a bemutatott mozgóképeken kívül nincs semmi, ami fényt vagy árnyékot vetne, csak lapos fotók, grafikák és festmények a falon.

Az nyilván a kurátor koncepciójától függ, hogy fel akarja-e villantani, esetleg mélyebben bemutatni a művészt mint magánembert, a baráti, családi és művészi kapcsolatait. Nagyon híres, de ritkán kiállított emigráns művészek esetében azért a szokásosnál is több szól a privát szál hangsúlyozása mellett. A Fény művészetének kurátora mégis a felvillantás mellett döntött, ami azért kár, mert a relatíve kicsi magánblokk az egész tárlat egyik legerősebb része, Moholy-Nagy egykori nőjének levele a közös életükről egyenesen torokszorító.

Reneszánsz emberünk mindent összevéve azért a fotózásban volt a legerősebb. Volt két kedvenc fotóm gyerekkoromban, fogalmam sem volt, kinek a művei. Az egyiken mintha óriás Gulliver lennék és éppen lenéznék a magam után vonszolt kis hajóra, ami tejhullámokon bukdácsol a tejtengerben. A másikon búvár lehetek, mert a mélytengeri derengésből egy bánatos fehér delfin feje bukkan elő, jó nagy piercinggel az orrában. Most tudtam meg, hogy mind a kettő Moholy-Nagy, a tejtengeres címe Hajó a Wannsee-n, a delfines pedig egy fotogram, Fotogram II. címmel.

Moholy nagy fotói akkor a legjobbak, amikor a szigorú, néha egyenesen konstruktivista szerkezetet a való élet apró, vicces elemei ellenpontozzák, mint az anconai vasbetontábla esetében, ahol először fel sem tűnik, hogy a hatalmas, fenyegető téglalapon két, hülye rumcájszkalapot viselő cigány álldogál, vagy a Chateau de Sarraz kertjében készült képen, ahol csak lassan esik le, hogy a feszes kompozíció részét alkotó téglalap valójában egy kerti mosogató, amiben egy gyerek vízicsatázhatott, mert lábas-hajók úsznak a felszínén.

A magyar közönségnek azért a filmek jelenthetik az igazi revelációt, mert a bemutatottak jó része frissen retusált vagy itthon soha be nem mutatott munka. Én kiállításon szinte soha nem ragadok le a monitor vagy a vászon előtt, itt egy órát töltöttem lelkes bámulással. A Benyomások a régi Marselles-i kikötőből fergeteges, szép és szórakoztató 9 perc, a London-közeli állatkert vasbeton épületeinek bemutatása vicces, de a legérdekesebb az 1932-ben, Berlinben forgatott Nagyvárosi cigányok, ami a világvárosban élő lókereskedők életét mutatja be. Kiderül belőle, hogy a cigányok már akkor is imádták a hipszterruhákat, a cigit, az ordibálást és a nők közötti hajtépős verekedést, viszont - irigylésre méltó módon - igazi, mesebeli, lóvontatású cirkuszkocsikban laktak.

Aki még nem látott élőben Moholy-Nagyot, az ki ne hagyja a kiállítást, már csak a filmek miatt sem!