Szavazzon az év legjobb épületére

A pécsi kulturálisfőváros-projekt egyik presztízsberuházása, a zeneközpont arról vall, hogy az igazi zenei élmény olyan, mint amikor egy monumentális, de barátságos csiga bekebelezi az embert. Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek csapata szögletes, csigavonalban csavarodó épületet tervezett. A zömök, felfelé enyhén szűkülő forma, és az egészet tetőtől talpig borító mészkőlapok egyszerre keltenek kortárs és nagyon archaikus hatást.

A zeneközpont két részből áll. A csiga valóban egy héj, amely körülöleli a komplexum magját, a koncerttermet. A hűvös mészkő uralta terek után a koncertterembe lépve egyértelmű lesz, hogy az óriás lény komfortosan kialakított gyomrába kerültünk. A teret meleg, tompa fények uralják, a hangok pedig megnyugtatóan szólnak: összességében vonzónak tűnik csigatápláléknak lenni. Fluid formák helyett azonban szögletes és tört élek jellemzik a cseresznyefával bélelt teret, nyilván hogy a közönség képes legyen mégis csak koncertteremként tekinteni a csiga gyomrára.

Fotó: Bujnovszky Tamás

Nem lenne újdonság, hogy egy egyházi hír olyan sokkolóan hat ránk, mint ministránsfiúra a negédes pap. A pannonhalmi zarándokház és erdei kápolna épülete esetében a megdöbbenést azonban nem a rémület váltotta ki, hanem az a szokatlan helyzet, hogy az építészeknek a vallásról nem a múltba révedés, valamilyen más kor építészetének mímelése jutott eszébe. Czigány Tamás, Papp Róbert és Cseh András csoportja ahelyett, hogy skanzent épített volna, azon az alapon, hogy régen minden jobb volt, a mai igényekre és a mai környezetre gondolva alkotta meg épületegyüttesét.

A diákcsoportok és családok befogadására tervezett szállások a mai magyar vidéket jellemző egyszerű, nyeregtetős házak. Első látásra lehetnének akár mezőgazdasági épületek is. Csak a szép ritmusú ablak- és ajtókiosztás, meg a közösségi épület látszóbetonból készült árnyékoló oszlopsora jelzik, hogy tudatosabb tervezésről van szó.

Az árnyékoló betongerendák motívumát a kápolna folytatja, már fából. A kívülről madárházra és kukoricaszárítóra, belülről szaunára és zen szentélyre emlékeztető épület a hagyományőrzésnek finom és értő formáját valósítja meg. A ma izomból és visszamenőleg hagyományt kalapáló kultúrpolitikusok ezzel a mentalitással rengeteg pénzt és energiát takarítanának meg, miközben alattvalóik nem gondolnák azt, hogy a hagyomány valami ósdi, és a mindennapi korrupcióval összekapcsolódó dolog.

Fotó: Czigány Tamás, Cseh András

Alternatív időben járunk, 2011: Magyarország nem lett közép-európai középhatalom, sem pedig Kína előretolt bázisa, viszont nem is a kisstílű mutyikirályok vs. múltidézésbe hülyült álkonzervatívok Mad Max-harcában letarolt pusztaság. A vidéki gazdálkodók régi mezőgazdasági épületekből átalakított majorságokban laknak. A tervezők (Vincze László, Páczelt Péter) nem idegenkednek attól sem, hogy akár egy hajdani TSZ-istállóból induljanak ki, megőrizve az eredeti struktúrát. Csak ott változtatnak, ahol az új igények és a célszerűség megkívánja: a házakra hatalmas, a szobákat fénnyel telítő ablakok, ajtók kerültek, amelyek a fejlett technika miatt ugyanolyan jó hőszigetelők, mint régebben maga a fal. A lakóépület falait beljebb hozták, így alakítva ki átértelmezett tornácot, és hagynak egyúttal kortárs nyomot a terven. A tornác egyik oldalon nyitott a mezők felé, ahol vidám munkások termelik a mandulát. A másik oldalon - intimebb teret teremtve - az eredeti házfal síkját idéző paravánfalak futnak.

A házat nem borítják archaizáló terméskővel, és nem festették mediterránsárgára, hanem marad fehér, hiszen a boldog ország öntudatos lakóinak nincs szükségük kivagyi gesztusokra.

Magyarországon jelenleg nagy területeket borít be az az építészeti mozgalom, amelynek célja, hogy visszamenőleges hatállyal teremtsen építészeti hagyományt, ami sajnálatos, mert ha a vezérideológusok könyvtárak helyett a szabadlevegőn töltenék idejüket, akkor nem csak hogy egészségesebbek lennének, de időt is spórolnának: amit keresnek, az ugyanis létezik.

A több generáció befogadására alkalmas családi ház egyesíti magában mindazt, amit magyar hagyományról és progresszióról tudni érdemes. Az egyszerű, nyeregtetős téglaépület nem valami imitációja, hanem önjogán álló épület, amely L-alakú felépítésével ésszerűen elválasztja a generációkat, miközben a szárnyak által közrezárt udvar és a közösségi helyiségek segítenek az együttélésben.

A tégla, a tornác, a nyeregtető a múltra utal, de nem a nosztalgia végett, hanem mert ezek az anyagok és formák elérhetők és illeszkednek a környezetbe. A bejáratnál felhúzott üvegbeton fal, hiába világhírű magyar találmány, nem a fejlődést jelzi, hanem az utca felől takarja a befelé vezető folyosót, miközben beengedi a fényt.

Földes László épületében (nem rokona a szerzőnek) nem látunk ősinek mímelt motívumokat, sem népies elemeket, hanem egyszerűséget, ízlést és praktikumot, amiről a népi építészet valójában szólt.

Fotó: Téglássy Zsuzsa

Az Európa Kulturális Fővárosa másik fő beruházásaként létrehozott könyvtárra a nyitottság és a visszafogott elegancia jellemző, állapítottuk meg az épületet bejáró cikkünkben. A fehér mészkőlábazaton álló, transzparens üvegépület visszafogott, de mégsem unalmas. Ha valaki arra kényszerítene minket, hogy hasonlatokkal dobálózzunk, nyitott könyvhöz hasonlítanánk a két, egymással szöget bezáró épületrészből álló komplexumot (tervező: Balázs Mihály).

A könyvanalógiát erősíti, hogy az épület fő jellegzetessége belül van. A Kaptár nevezetű dologról van szó, amelynek öt emeletet áttörő, monumentális kürtője úgy nyűgözi le a látogatót, mint valami ismeretlen rendeltetésű ősi építmény. A szelíden ívelt formájú objektum teljesen üres, falait színes Zsolnay-csempék borítják, fény legfelül, egy ovális nyíláson át csorog le. A szakrális hangulatot csak az töri meg, hogy a tér teljesen funkciótlan, ami egy határozott célból létrehozott épületben zavarba ejtő. A hivatalos magyarázat szerint a kaptár az épület szellemi központja, amiben úgy gyűlik a tudás, ahogy a kaptárban a méz. Azzal a különbséggel, hogy ebben a kaptárban nem gyűlik semmi.

A kaptárnak szerkezetileg van funkciója. Szervezi a körülötte álló épületet. A kívülről már inkább monumentális búbos kemencére emlékeztető tömeg karaktert ad a puritán és célszerű tereknek. A függönyfalaknak köszönhetően az épület minden szintje természetes fényben úszik. A könyvtár a funkciójának tökéletesen megfelel, építészeti jelnek viszont kevés. Ami azért sokkal jobb helyzet, mint fordítva.

Fotó: Zsitva Tibor

Budapest régi épületeit nem lehet úgy helyreállítani, hogy minden pont olyan legyen, mint régen, már csak azért sem, mert lakóik biztosan megzavarnák az összahatást. Sajnos a legelszántabb műemlékvédők sem hajlandók korhű öltözékben, cilinderrel a fejükön járkálni otthon.

Szerencsére Reimholz Péter, az időközben elhunyt neves építész engedélyt kapott, hogy a Szabadság tér szélén álló klasszicista épületet úgy újítsa fel, hogy az új igények is formálhassák a teret. A feladat megfelelő arányérzékkel megvalósítható, amit jelez, hogy az épület tetejére felhúzott emeletek a téren kávézóknak és kutyát sétáltatóknak sem tűnnek fel, pedig a ráépítés stílusában és megoldásaiban is eltér az eredetitől: a rézborítású hasábokból álló bővítés nyilvánvalóan nem Széchenyi idejében épült, hanem a közelmúltban ereszkedett le az épületre.

Reimholz halála után Csomay Zsófia, Nagy Péter és Reimholz Júlia videojátékos elemekkel gazdagították a stílusjegyeket. Az udvart lefedték, a körfolyosónak csak a kő tartógerendái maradtak meg. Az átriumban felfelé tekintve úgy érezhetjük magunkat, mint Tron valami ismeretlen videojátékban, ahol realisztikus gombakalapok száguldanak felénk (világítótestek) egy színes négyszögekkel határolt (világító ablakkeretek) csőben.

Mindezek azonban nem ütnek el riasztóan a gipszstukkók és oszlopfők jellemezte eredetitől, jelezve, hogy vannak még fejlesztési lehetőségek a videojáték-iparban.

Fotó: Hajdú József

Az építészi munka erénye az is, ha a restaurált épületben semmi nem utal az építészetre vagy az építészre, sem pozitív sem negatív értelemben. A tér természetes módon működik, a használóinak fel sem tűnik, hogy lehetne másképp. Ezt a dizájnmagazinokban kevéssé bemutatható, a valóságban azonban  értékes hozzáállást mutatja meg az esztergomi bazilika alatti középkori pincerendszer rekonstrukciója. A középkori pincerendszer ugyan a XIX. században épült, viszont lelkes átalakítások miatt sokat vesztett műrégies hangulatából.

Németh Tamás vezető tervező irányításával kitisztították a 3700 négyzetméteres teret, egyszerű fa és acél berendezést terveztek, a Szaturnusz gyűrűire emlékeztető LED-es világítótestek pedig lágy fényekkel töltötték meg a pincerendszert, hogy a borvacsorára érkezők néhány kóstoló után egy francia várkastélyban érezhetik magukat.

Talán annak vagyunk tanúi, hogy az egyház megelégelte, működését az állami vagyon körüli sündörgés, gyerekek kéretlen hittérítése és szexuális jellegű tevékenysége alapján ítélik meg, és ezért most nagy energiákat fektet vonzó építészeti fejlesztésekbe. Az irány jó, az ELTE egykori épületébe visszaköltöző Piarista központ helyreállítása és továbbgondolása ugyanis egyszerre tanúskodik stílusérzékről, szakértelemről, bátorságról. És a maja kultúra iránti vonzalomról.

A hatalmas épületben ugyanis nem csak annyi történt, hogy korhű módon visszaállították az eredeti állapotot. Az építészek (Golda János, Kovács Zoltán, Mészáros Erzsébet) mertek kortárs építész módjára tervezni, bátran használva az épület adottságait. A legizgalmasabb változás az udvar beépítésével történt. Nem egyszerűen új szinteket hoztak létre, hanem egy tornateremnek álcázott ősi maja piramist építettek a térbe. A vaskos, puritán monolit nem tölti ki az eredeti épületet: betonoszlopokkal támaszkodik a falakra, a sportolni vágyó diákok pedig hidakon keresztül juthatnak be a terembe. Amely az izgalmas, de mégis komor külsővel szemben barátságos hangulatú, köszönhetően a faborításnak és a természetes fényt beeresztő bevilágítóknak.

A „tornaterem” kétemelet magas tömbje úgy trónol a neobarokk épület közepén, mintha a piarista iskolánál néhány ezer évvel korábban épült volna, és mivel az egyház ismeretlen okból el akarta rejteni a világ szeme elől, jobb ötlet híján felhúzták köré az általunk is ismert épületet. Nem vagyunk elég bátrak a rejtély boncolgatásához, így nem kommentáljuk, ha valaki azt állítana, Jézus maja származású volt, és Dél-Amerikából érkezve kezdte terjeszteni tanait. Mindenesetre a monolit tetején kialakított belső kert, vagy a tehetős bérlők számára a legfelső szinten létrehozott, csodás kilátású irodák megfelelő helyszínnek tűnnek egy Dan Brown-féle vatikános, leleplezős könyv megírásához.

Az építészet lényege, hogy nyíltan beszéljen a funkció lényegéről, aminek remek példája a Pannonhalmi apátság biomassza fűtőműve. Az ezoterikus hangzású biomassza fűtőmű valójában nem a minden érző lényben lobogó szimbolikus tüzet jelenti, hanem hogy egy kazánban fát és más növényeket égetnek. A fentebb már méltatott pannonhalmi vendégházakat készítő csapat (Czigány Tamás, Papp Róbert, Nagy András) a funkcióhoz izgalmas mintázatú, falécekkel fedett épületet tervezett, amely formáját tekintve viszont teljesen átlagos gazdasági épület. A biomassza erőmű ereje éppen ez az őszinteség, továbbá hogy faborításával illeszkedik a tájba.

Ha egy külföldi turista történetesen nem ismerné a magyar történelmet, akkor Budapest népszerű török fürdőinek állapotát látva joggal gondolhatná, hogy ezen épületekhez a törökök kivonulása óta nem nyúltak hozzá. És hogy a törököket valamikor az 1960-es években űzhették ki az országból. A tévképzetet eddig csak a Rudas fürdő tudta valamelyest oszlatni, amelynek felújításával érezhetővé vált, hogy a magyarok a saját kezükbe vették sorsukat.

Ezt az érzést erősítheti a Császár fürdő felújítása. Virág Csaba építész kitisztította a teret, téglaszínűre festette a falakat, amely a török időkben nyilván nem így nézett ki, de nekünk autentikusnak tűnik, a medencébe pedig króm vízköpőket rakott, és bár ez még autentikusnak sem látszik, viszont nem rozsdásodik..

Fotó: Polgár Attila