A flitteres szürkemarha még nem magyar divat

A Gombold újra! –Divat a magyar pályázat a tavalyi csetlő-botló kezdet után idén egészen monstre kereteket öltött –, de mint kiderült, ettől még nem lett sokkal több haszna. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium megbízásából a Design Terminál Non-profit Kft. irányításával egyrészt átkerült a Szépművészeti Múzeum szűkös teréből a Millenáris Parkba, és egésznapos rendezvénnyé nőtt. A döntős pályázatok bemutatkozása kiegészült obligát Wamppal, már kisebb-nagyobb hírnevet szerzett magyar divattervezők bemutatóival, illetve divatkonferenciával. A díjazást is felturbózták: a legfőbb díjat a tavalyi nevetséges 450 ezer forintról most 1,1 millióra emelték, és sokkal több különdíjat osztottak szét.

A Gombold újra pályázatot 2011-ben rendezték meg először, és már a tavalyi döntőn rebesgették a folytatást. A második felhívást tavaly novemberben a Design Terminál, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium viharos sorsú háttérintézménye tette közzé, két kategóriára bővítve a pályázatot. Ezúttal is a magyar viselettörténet szabadon választott korszakából és eleméből kiinduló és azt újragondoló pályamunkákat vártak. Az intézmények célja, hogy a pénzdíjas pályázattal segítse a magyar divattervezők piacra lépését, és egyben felhívja a figyelmet a magyar kézműves hagyományokra. A rendezvény összköltségvetése 150 millió forint volt.

Mi kéne, ha volna

A nap tehát a Dresscode: Business néven futó konferenciával indult, amelyre nagy várakozással ültem be. A magyar divattervezők legfőbb problémái ugyanis anyagi természetűek, az oktatás pedig felületesen, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a hallgatókba táplálja a piaci szemléletet, azt, hogy mi szükséges a boldoguláshoz. (És akkor arról még nem szóltunk, hogy nincs értékelhető textilipar.)

Azt reméltem, hogy kapunk arra vonatkozó támpontokat, mit, hogyan lehetne-, kellene másképp csinálniuk, hogy jelentősebben számoljanak velük az országhatáron kívül is. A jelentőset úgy értem, hogy a magyar divatról ne csak a magyar modellek meg a matyó, hanem legalább két-három tervező neve is a divatra érzékeny közönség, illetve nemzetközi sajtó eszébe jusson, hogy a buyerek (azok a szakemberek, akik a dizájnercikkeket forgalmazó üzletek és áruházak – például a New York-i Barney's vagy a párizsi Galeries Lafayette – kínálatát szezonról szezonra meghatározzák és összevásárolják) számításba vegyék és árulják őket világszerte. Svédország jó példa: nyilván Stockholm nem Párizs, de a svéd divattervezők stílusa felismerhető és izgalmas, meg is rá a kereslet világszerte.

Először a Gombold újra új kísérőkiadványát, A magyar divat 1116 éve című képes albumot mutatták be a szerzők: F. Dózsa Katalin művészettörténész, Simonovics Ildikó divattörténész, Szatmári Judit viselettörténet-kutató és Szűcs Péter újságíró. Utoljára ilyen komplex, a magyar viselet és divat történetét elemző mű 1904-ben jelent meg, a mostani kötetet nagyobb újságárusoknál is kapni lehet majd. Szűcs Péter kérdésére, hogy Budapest lehet-e újra divatváros, mint amilyen a két világháború között volt, F. Dózsa Katalin elmondta: tehetség van, de azt el is kell tudni adni, arról nem beszélve, hogy a mai feltételek nagyon mások. Akkor jegyezhetik a magyar tervezőket nemzetközi szinten, ha a tőke felismeri, hogy a magyar divatban van potenciál, és ha a befektetők elfogadják azt, hogy a pénzük nem azonnal térül meg. És valóban: ahhoz, hogy egy kollekció kiváló minőségben készülhessen el és le is gyártsák, sok pénz kell, mint ahogy a vásárokon és kiállításokon való részvételhez is, de pénz nincs, így a magyar tervezők zöme nagyon nehéz helyzetben van. Hosszú távra tervező befektetője még egyik márkának sem volt.

Gyorstalpaló és közhelyparádé

Ezután Papp-Váry Árpád, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola dékánja tartott marketing-gyorstalpalót arról, hogy az arculat lehet-e egy márka sikerének a kulcsa. Szerinte lehet, de hosszú távon nem elég, ha nincs mögötte tartalom. Számos példán keresztül mutatta be, hogy egy márka mivel tud kitűnni a tömegből: színnel, formával, mintával, névvel, hanggal, majd arról beszélt, hogy az sem baj, ha az arculat dinamikus és ha országimázst épít. A japán Jotaro Saito munkáját állította párhuzamba a Gombold újra! célkitűzéseivel: a tervező a tradicionális kimonókat adaptálja újra, amivel hazájában olyan népszerű lett, hogy a kimonóviselés ismét menővé vált, és már Tokió egyik legdrágább szórakoztató- és bevásárlónegyedében, a Roppongin is üzletet tudott nyitni olyan luxusmárkák szomszédságában, mint az Armani vagy a Chanel.  Papp-Váry szerint elindultunk a divatfővárossá válás útján, maradjunk annyiban, ez a létező leghurráoptimistább kijelentés. Nagyon távoli cél, esetleg.

Harmadikként Hidvégi Zoltán, a Media Planning Group Hungary munkatársa beszélt a fast fashion és a high fashion márkák kommunikációja közti különbségről a Zara, a H&M és a Louis Vuitton példáin keresztül, illetve a médiaügynökségek szerepéről ezen márkák életében. Ez tulajdonképpen érdekes volt, de sajnos a fennálló helyzetben teljesen irreleváns, egyrészt mert a magyar tervezők nemigen hirdetnek (maximum barterben, ha egyáltalán), másrészt sem a fast fashion, sem a high fashion kategóriájába nem férnek bele. Hidvégit Szinte R. Loránd online marketing szakértő követte, akitől olyan korszakalkotó igazságokat tudhattunk meg, mint hogy az online jelenlét megkerülhetetlen, integrált online és offline kampányokra van szükség, hogy a látogatottsághoz értékes tartalmat kell generálni, valamint hogy Ázsia a jövő, és a webáruházakban van pénz.

Mi az, hogy sikersztori?

Utánuk Florence Deladrière, a Marie Claire International divatszerkesztője, egyben a Gombold újra! döntőzsűrijének elnöke beszélt arról, hogy a Marie Claire-nek milyen fontos a fiatal tehetségek felkarolása, a nemzetközi kiadások különböző pályázataival, díjaival példálózva. Amikor elhangzott, hogy az amerikai, divattervezőket versenyeztető reality show, a Project Runway fődíja 100 ezer dollár, hirtelen elnevettem magam az 1,1 millió forinton. Nyilván a két versenyt nem érdemes összehasonlítani, de mégis jelez ez valamit: hogy hol mennyire veszik komolyan a divatipart. Megtudtuk még, hogy Kínában már volt egy hasonló projekt, ahol hagyományos kínai kézműves technikákat alkalmazva kellett alkotni, csakhogy ott olyan világhírű márkákat kértek fel az együttműködésre, mint a Dolce&Gabbana, amely márka viselt dolgai iránt némileg többen érdeklődnek.

Zárásként Sándor Szandra, azaz Nanushka és Csereklyei Dániel, a Kézmű Nonprofit Kft. ügyvezetője beszéltek saját munkájukról, bár a sikersztori kifejezés ellen mindketten tiltakoztak. Bár a Nanushka itthon az egyik legnépszerűbb magyar divatmárka, Sándor Szandra szerint azonban külföldön ez csak kezdetnek elég, és mindaddig hobbimárka marad egy tervező munkája, amíg tőkehiánnyal küzd. Meg az sem ártana, ha felvennék a nemzetközi ritmust, és nem szezon közepén jönnének ki az új kollekcióval. Említette, a Nanushka iránt érdeklődik most egy befektető, talán lesz valami. Csereklyei arról beszélt, hogy a Zoób Katival indított luxusmárka, az Attitude a Kárpát-medencében szeretne elsősorban sikereket elérni, és nem a világhír a cél.

A konferencia után eléggé hiányérzetem volt, semmi olyasmit nem tudtunk meg, amit eddig ne tudtunk volna, és a magyar divattervezők boldogulásához sem adtak kézzelfogható tanácsokat az előadók.

Világ szürkemarhái, egyesüljetek

Este aztán megnézhettük, mire jutottak idén a pályázók. Már aki befért ugye, mert a tavalyi szervezési fiaskó idén is megismétlődött, sokkal több érdeklődő volt, mint hely. Két kategóriában (Kortárs öltözéktervezés, illetve Design és hagyomány) lehetett indulni, ezeken belül is ruhákkal vagy kiegészítőkkel, továbbra is tetszőleges magyar viselettörténeti értékből inspirációt merítve, a mai trendekre átformálva.  A műsorvezetők a felkonferáláskor sikertörténetről és a magyar divatszakma minden szintjének összefogásáról beszélt, és bemutatták a zsűrit, amiben a szakma képviselői mellett például Sebestyén Márta énekes és Fabricius Gábor is helyet foglalt.

Jó fél órás késés után kezdetét vette a 35 döntőbe jutott munka felvonulása, sajnos az például egyáltalán nem derült ki, hogy ki melyik kategóriában indult, pedig hasznos lett volna. A pályázók nagyobb része sajnos idén is látványos, de jelmezszerű, és hétköznapi viselésre teljességgel alkalmatlan ruhákat szállított, a trendeket pedig egész egyszerűen elfelejtették. Volt itt minden szőrbetétes kékfestőtől kezdve horgolt combfixekig. Sokan nem merészkedtek túl messze és megelégedtek azzal, hogy egy-egy mintát áthelyezzenek vagy felnagyítsanak. Kifejezetten szomorú példa volt erre egy pelerin, amelynek hátulján egy flitterekkel kivarrt szürkemarhafej díszelgett. Volt viszont olyan is, aki még ennyi fáradságot sem vett és minimális módosítással megvarrta ugyanazt, amit a népviseleti kézikönyvben látott.

Mások ugyanakkor olyan messze rugaszkodtak, hogy szinte felismerhetetlen volt az ihletforrás, egy tervező például egészen Maurice Sendak az Egyesült Államokban nagyon népszerű Where the wild things are (Ahol a vadak várnak) című meséjének nagyfejű szörnyeire fazonírozta nyomott mintás busómaszkjait. És hiába választották ki ezt a 35 pályázatot több mint 1000 közül, még így is volt közte jó pár, ami csak a legrosszabb bazári folkcuccok szintjét verdeste, alulról. Eleve nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magyar divatot ezen a piros-fehér-zöld, népnemzetieskedő vonalon kellene megújítani (bár kétségkívül jól illeszkedik a kormány hasonló törekvéseibe), hiszen ha körülnézünk a világban, egy nagy divatház sem korlátozza magát a saját népviseletére, de néhány csiricsáré ruha láttán azt éreztem, ez egyenesen megcsúfolása a szép és gazdag magyar viseletkincsnek.

A füstje meg a lángja

Hordható, de ötletes tervekből nagyon kevés volt. Ezek közé tartoztak Domokos Mihály mintákkal telenyomott férfiruhái, amiért a Fashion Issue különdíját kapta. Szintén ízlésesek voltak Kalácska Zsanett bőr övei és nyakékei, ami a Wamp különdíjára volt elég. Söptei Eszter áttört mintákkal ért el érdekes, térbeli hatást a ruháin, amik ennek ellenére mégis teljesen alkalmasnak tűntek utcai viselésre, ő is különdíjat kapott. A legfőbb díjat Farkas Anett kapta Zsindely névre keresztelt, Makovecz-ihlette kollekciójáért, ami valóban nagyon látványos volt, de ezekben sem fog senki emberfia az utcán parádézni. Azért nem értettem ezt a fődíjat, mert sokkal inkább szólt technikai bravúrról, mint eget rengető ötletességről.

Végül pedig elárulom, mit tud kezdeni Magyarországon egy divattervező 1,1 millió forinttal. Ha nagyon ügyes, esetleg egy 20 darabos mintakollekciót tud belőle kihozni, feltéve, hogy nem ragaszkodik jó minőségű, külföldről beszerzett anyagokhoz. De ebben még nincs benne a varratás költsége, nincs weboldala, menedzsere, PR-ja, nincs ruhákba varrható címkéje, se megtervezett arculata, lookbookja, kampánya, és a rezsijét sem fizette ki, a kollekciót pedig végképp nem gyártatta le. Ha olyan nagyon a szívén viseli az állam a magyar kreatív ipar fellendítését, akkor talán azt a 150 millió forintot, amit egy ilyen kirakateseményre fordít, költhetné arra, hogy fejlessze a háttéripart. Látszatnak odavetett aprópénzből egyetlen divattervező sem fog soha önálló márkát elindítani, még a századik Gombold újra után sem, bármennyire is divat a magyar.