Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Inkei Bence első regénye, a Mirelit nagyon szórakoztató. Pedig a mostani Budapesten játszódó történetet könnyen be lehetne úgy is harangozni, mintha a világ legnyomasztóbb műve lenne: egy kicsit autisztikus nagy rakás szerencsétlenségről szól, aki képtelen feldolgozni, hogy otthagyta a csaja. És az egész inkább remixlemezre hasonlít, mint egy nagyívű fejlődésregényre: ugyanazt rágja körbe tucatszor is, a lírai én monológján keresztül.
Az egyik fejezet így kezdődik: „Ha van olyan döntésem, amit utólag mélyen megbántam, akkor ez a nyár elejére tett vastagbéltükrözés feltétlenül ilyen volt.” Így persze a könyvön végigvonuló nagymonológ hiába szó szerint egy ügyű, megunhatatlan.
Ha Inkei Bence villámgyorsan meghalna, ő lehetne a magyar Boris Vian. A két művész élete ugyanis hátborzongatóan hasonlít egymásra. Mindketten kifejezetten hosszúkás fejű, nyurga, feltűnően jóképű, de betegségektől gyötört férfiak, akik hivatali aktakukacként kezdték, hogy azzal párhuzamosan íróként és zenészként is egy hedonista fővárosi szubkultúra sztárjai legyenek.
Vian a két világháború közti, és a második utáni időszak Párizsában a Francia Szabványügyi Hivatal íróasztalához láncolt irodai rabszolga volt, miközben vicces könyveket írt, és nagymenő swingtrombitás, dalszerző és énekes is volt.
Inkei Bence jogot végzett, majd a Fővárosi Önkormányzat egyik hullakamraszerű irodájában töltötte a munkanapjait, de közben novellákat publikált az Élet és Irodalomban, vicces írásokat a legendás Matula Magazinban és megalapította Népi Papa és a Haverok zenekart, amelyikben jó, de betegesen félénk pasikról, nagy csöcsökről, és homoszexualitásról énekelt. Talán utóbbi miatt kezdett később újságírói karrierbe: otthagyta az irodát és azóta az Origo újságírója, főleg zenei témában.
Bár szűk körben sosem rejtette véka alá a véleményét a lemezlovasokról, valójában ő maga is DJ-zik, indie stílusban, bármit is jelentsen ez. Inkei Bence úgy lett a magyarországi hipszter szubkultúra bálványa, hogy nincsen se rendes szakálla, se ironikus tetoválása, és valószínűleg előbb lovagolná meg Gyurcsány Ferencet, mint egy biciklit. A Szivárvány forradalom című slágeren kívül eddig azt köszönhettük Inkeinek, hogy egyetlen romkocsma közönsége sem kapja fel a fejét egy "Mocskos Gyurcsány!" kiáltás hallatán, igaz főként azért, mert nem tudják eldönteni, hogy ez vicc volt, irónia vagy halál komoly.
2012 nyarának nagy kérdése, hogy Inkei "komoly" íróként is akkora menő tud-e lenni, mint zenében, ordítozásban és újságírásban. A Vian-előkép megnyugtathatja, hiszen a francia kúllegendának az összes, később kultikussá váló könyve - kezdve a Tajtékos napokkal - óriási kereskedelmi bukás volt, egyedül a pár hét alatt összedobott, egy amerikai kamuszerző neve alatt közölt krimijei voltak sikeresek. Igaz az is, hogy Vian nem hipochonder, hanem igazi beteg volt, aki 39 évesen meghalt, és abban a pillantban befutott íróként is.
(Szily László)
Valószínűleg nincs ember, aki ne tökölt volna valaha legalább órákig, rosszabb esetben napokig azon, hogy elküldjön-e egy darab SMS-t valakinek. És ha tökölt, akkor pontosan tudja, hogy melyik életérzésről szól a Mirelit.
Hogy ezt mégis jó olvasni 171 oldalon át, arról több minden is gondoskodik. Egyrészt a nyelv, amit Inkei (illetve hőse, Gömöri Gergő) használ. A folyamatosan picsogó, ám mégis kimért irónia olyan, mintha egy kisnyugdíjas mondaná megállíthatatlanul életfájdalmát. Csakhogy ez a kisnyugdíjas 33 éves, és a belvárosi romkocsmák közönségén háborog, nem pedig a BKV-n. Ráadásul Gömöri a legváratlanabb pillanatokban idéz tévéreklámokat és focistákat, lehetőség szerint a 80-as évekből.
A 80-as évek nosztalgiájával el is jutottunk a regény másik nagy erényéhez. A hosszú nyavalygás ugyanis nem csupán egy személyes szenvedéstörténet. Bőven van benne általános tanulság elhagyatottságról, magányról. Méltatlan volna a regényhez, ha „rohanó világunk” meg „kapitalista elidegenedés” meg ilyeneket írnánk, de ott motoszkál ügyesen beleírva a könyvbe, hogy az örök versengés tulajdonképpen elég kényelmetlen.
És ami a legfontosabb, hogy természetesen hazudik, aki azt állítja, hogy nincs benne semmi Gömöri. Persze ki lehet nevetni a hőst, de sajnos teli szájjal nem lehet kacagni rajta, mert nem múlik el oldal úgy, hogy ne lehetne könnyen azonosítani nagyon is ismerős helyzeteket és érzéseket bárkinek, aki valaha szorongott az életében. És persze hogy mindenki szokott szorongani.
A helyzetek és a figurák is mind nagyon ismerősek lesznek annak, aki itt él. A mostani Budapest paródiája is a könyv, hogy egy újabb rétegét hámozzuk le a regénynek. Megkapják a magukét a londoni betanított munkára vágyók épp úgy, mint a kerékpárfétisiszta jófejek, vagy éppen a tévés producerként magabiztos nagyszájúak. De azt is mindenki tudja, hogy mennyire idegesítő bármilyen elromlott háztartási eszközhöz úgynevezett mesterembert hívni. Mindezt nagyon finoman megfogalmazva kapjuk, hiszen a kritikát egy bolond szájából halljuk, és ettől minden idézőjel még egy idézőjelbe kerül. Így válik a gúnyos leltár érzékeny irodalommá.
És a sok fájdalmat elképesztő helyzetkomikumok, vicces karakterek övezik, hogy egy pillanatra se legyen igazán fájdalmas olvasni a könyvet. Legfeljebb sajog, ha nevet az ember.
Inkei Bence úgy hozza össze a komolyat a könnyeddel, a derűst a fájdalmassal, ahogy magyar nyelven ritkán szokás. Olvastatja magát az a sok morzsinkálás, és még önmagunkra rácsodálkozni is lehet. Hát kell ennél több erre a nyárra?
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
