Az év vicckiállítása nyílt a Szépművészetiben

Meggyőződésem volt, hogy olyan lelombozva jövök majd ki a Szépművészeti múzeum kínai kiállításáról, mint aki a kommunista kulturdiktátor Aczél Györggyel összezárva töltött el egy hosszú hétvégét. Nem akarok előrerohanni, de azt már most, a röhögéstől még könnyes szemmel el kell mondanom, hogy ilyen humoros kiállítást nem egy állami múzeumban, hanem úgy általában nem láttam még.

Kezdeti félelmem indokoltnak tűnt, hiszen a kínai állam által delegált kiállításnak volt előzménye a Szőcs Géza szomorú regnálása alatt Pekingbe küldött kortárs magyar tárlat. Ami csak azért volt kortárs, mert a művek az aktuális rezsim ideológiáját támasztották alá. Igaz, hogy a program valóban jól reprezentálta Magyarországot, mivel állami pénzen utaztatta Kínába a kulturális államtitkár ismeretségébe tartozó kereskedelmi galéria művészeinek munkáit.

Terhelte a tárlatot az is, hogy nem egyszerű kulturális programról volt szó: az ázsiai nagyhatalmat példaképnek tekintő Orbán-kormány, és legalább is nyilatkozatok szintjén partnerséget ígérő Kína kölcsönös diplomáciai gesztusa a két kiállítás. A kínai forduló sem független kurátori munka eredménye, a művek ugyanúgy a pártideológia képzőművészeti illusztrációi voltak, mint nálunk. Viszont a finom kínai humornak köszönhetően legszívesebben az első teremtől kezdve csapkodtam volna a térdemet, vagy fuldokolva rángattam volna a mellettem álló ismeretlen kabátujját, hogy nézd már, és az milyen, hogy itt azt írják: „A Deng Xiaoping által 1978-ban meghirdetett „reform és nyitás politikája” új korszakot hozott a hazai képzőművészeti életben is. Újjászerveződött az intézményrendszer, megszűntek a kötöttségek, az alkotók pedig szabadon kísérletezhettek.” Érted, haver, szabadon kísérletezhettek.

Hiszen elég csak megnézni a Kínában szabadon kísérletező Aj Vej-vejt, akit a korrupciót, környezetpusztítást, erőszakos modernizációt kritizáló munkáinak köszönhetően tavaly egyenesen börtönbe küldtek, majd házi őrizetbe helyeztek, végül kiengedték, de elvették az útlevelét, és titkosrendőrök úgy megverték, hogy agyműtétet kellett végezni rajta. A kínai hatóságok nyilván csak segíteni akartak, tudván, hogy a szenvedés teszi naggyá a művészt. Valami pimf kis ösztöndíjnál százszor hasznosabb két nagy atyai pofon.

A kötöttségeket levetkőző kínai művész pedig – a falakon látható munkák szerint – nem is akar mást festeni, mint arató nőt, kólareklámokat lealázó módon sármos kohászfiút, termelési napló fölé görnyedő gyári munkásokat, és egy külszíni bánya lélegzetállítóan szépséges kráterét.

És amikor azt gondolnánk, hogy a viccet nem lehet fokozni, akkor ott van a népviseletben üldögélő, boldog tibeti nők csoportképe. A lerombolt buddhista templomok, jogaiktól megfosztott tibetiek, és az atomkísérletekhez használt tibeti fennsík az imperialista hatalmak hamis propagandája lehet csak, hiszen a festményen nyoma sem látszik ilyesmiknek.

De ez még mindig nem a vége. Újdonsült ismerősömmel az elfojtott nevetéstől nyüszítve rogynánk térdre: „Virágkorukat élik a hagyományos és kortárs irányzatok” – olvasnánk fel egymásnak elfúló hangon. Hiszen közben nem látni mást a termekben, mint realista olajképeket, amelyek legfeljebb a Szőcs Gézai értelemben számítanak kortársnak, mégpedig azért, mert valamikor az elmúlt években készítették azokat. Videókat, installációkat, intermediális munkákat egyáltalán nem állítottak ki. Néhány lakberendezési boltba illő nonfiguratív festmény hivatott jelképezni a kínai elvtársak nyitottságát, hogy ők azért tudják, vannak ilyen modernkedő izék, amiket valamiért úgy ajnároznak világszerte, hát jó, legyen ilyen is.

Már görcsölne a hasunk, amikor az utolsó terem falán azt közli velünk a kiállítást összeállító kínai propagandista: „Az 1970-es évek végétől a természet és az ember harmonikus egységének eszméje újjáéledt.” Harmonikus egység, ott, ahol a vezetés falvakat költöztet el erőszakkal, hogy óriás környezeti károkat okozó gátakat építsen? Abban az országban, ahol annyira nem számít sem az ember, sem a természet, hogy a pártfunkcionáriusok illegális bányáiban százszámra halnak meg évente a bányászok a legelemibb előírások be nem tartása miatt? Ahol az ipari hatékonyság motorja, hogy egyáltalán semmilyen környezetvédelmi beruházásra nem költenek?

Az ember és természet egysége abban az ártatlan dologban nyilvánulhat meg, hogy az állami művészek ősi tustechnikával festenek bukolikus idillt vagy hullámzó vizet. Összerogyunk. Ennyi. Vigyenek ki.

Ne gondoljuk persze, hogy a kiállítás azért ilyen vonalas, mert Kínában csak ilyesmiből lehet válogatni. A kínai kortárs képzőművészeti élet ugyanis a világ legpezsgőbb színterei közt van. Megtűrve vagy ellenzékben izgalmas kérdéseket feszegető, kreatív technikákkal dolgozó művészek tömegei alkotnak. Az egykori gyárterületen működőpekingi művészeti zóna például nagyobb, mint egy budapesti belső kerület, a szcénát tehetős és jó ízlésű műgyűjtők tartják mozgásban, és a nemzetközi figyelem is jelentős. Magyarországon amúgy kilenc éve már leleplezte a Ludwig múzeum, hogy a kortárs kínai képzőművész nem tussal dolgozik, hanem akár videóval, vagy műanyagokkal is, és a dicső múlt helyett ugyanúgy az aktuális kérdések foglalkoztatják, mint bármely szabadon gondolkodó alkotót.

A bécsi MUMOK még szélesebb merítése pedig minden kétséget eloszlatott: a kínai kortárs képzőművészet nem egzotikuma, hanem innovativitása miatt különösen érdekes. (Cikkünk fotósorozatának második részében a Bécsben kiállított műveket hasonlíthatja össze az állampárt válogatásával.)

Mégsem riasztanánk el a kedves érdeklődőt kínai propagandakiállítástól. A tárlat magyarázó szövegeivel és műalkotásaival ugyanis a Rákosi rendszert felváltó Kádár éra hangulatát hordozza. Elítéli a túlkapásokat, és megmutatja, milyen békés és könnyed az élet a kiigazított rendszer keretei közt. Ez pedig vagy tanulságos az arra fogékonyak számára, vagy pedig végtelenül vonzó, hiszen a Kádár-rendszer a paradicsom emlékeként él nemzetünk jó részének lelkében.

Csak arra kell felhívnunk a figyelmüket, hogy a nevetőgörcs sajnos elmúlik, ahogy távolabb kerülünk a művektől. Már úgy léptem ki a Hősök terére, hogy éreztem: a diktatúra propagandáját magyar állami segédlettel, kritika nélkül bemutató kiállítás az utóbbi évtized legszégyenletesebb magyar kulturális merényletei közt van.

A kellemetlen gondolatokat szerencsére hamarosan elnyomta a kíváncsiság, hogy vajon milyen izgalmas kiállítások várnak még ránk? Egy lendületes Szaúd-Arábiai kiállítás az ország boldog nőlakosságáról, akik sosem égnek le a napon, köszönhetően a remek csadoroknak?Putyin és punk zene kapcsolatát gezamkunsztverk jelleggel feldolgozó, bohókás tárlat? Észak-korea színes és pezsgő éjszakai életét bemutató fotósorozat?

(A műtárgyak fotóinál a szerző által adott címeket tüntettük fel, nem az eredetit. Az esetleges félreértésekért elnézést kérünk Hu Csin-taótól.)