Cézanne nem tudott rajzolni

Ha a Szépművészeti múzeum műtárgy kicsomagolásra hívja a sajtót, akkor olyan biztosak lehetünk a sztárkiállításban, mint a megszorító csomagban, amikor Matolcsy invitálja az újságírókat. Mivel a nemzetgazdasági miniszter ezt mind gyakrabban teszi, azt gondolnánk, nyilvánosan csomagot emlegetni baleszerencsét jelent. Mégis úgy tűnik, a karácsonyi ajándékkicsomagolások olyan mély nyomokat hagynak a lélekben, hogy szőnyegbombázhatnak a megszorító csomagokkal, a szó nem veszít ünnepélyességéből.

A média ennek megfelelő hangulatban vette körül azt a zöld dobozt, amelyben Cézanne egyik remekműve, a Kártyázók Párizsból érkezett darabja rejtőzött. A koreográfia is a karácsonyit idézte: hosszas várakozás után kiábrándítóan gyorsan került elő a mű, a két kártyázó férfi közismert alakjával.

Lelkesedésemet hűtötte, hogy a kép élőben sem tűnt különösen erős Cézanne-alkotásnak. A festő fő korszakának vége felé készült festményen ugyan teljes pompájában láthatók a mester stílusjegyei, ám magát a jelenetet olyan attitűddel festette meg, mintha két farönköt akart volna ábrázolni, amelyekről csak később derült ki, hogy valójában csendben üldögélő emberek. A posztimpresszionista festő zsenialitása nekem a csendéletekben, és még inkább a tájképekben mutatkozik meg, de ezen véleményemre sajnos egyáltalán nem adott a katari királyi család.

Ennek köszönhető, hogy az ötdarabos Kártyázók sorozat egyike lett a Világegyetem legdrágábban eladott műtárgya. „A katari királyi család 240 millió dollárért vette meg a művet. Az összeg nagyságát jelzi, hogy abból minden gond nélkül megépíthető lenne az általunk tervezett múzeumi negyed” – mondta Baán László.

Az igazgató négyszemközt megosztotta velünk ennél is meglepőbb véleményét, miszerint a mester nem nagyon tudott rajzolni. „Eltökélt, tudatos művész volt, aki hosszas tanulmányokat folytatott, hogy felszínre hozhassa azt, ami őt igazán érdekelte. Hogy miként lehet a színek segítségével teret képezni. De a rajzolás nem volt erőssége.”

A kiállítás egyébként éppen erre a megközelítésre koncentrál. Bemutatja, hogy mely művészek munkáit tanulmányozva, másolva, folytatva kristályosította ki stílusát a posztimpresszionista mester. A Szépművészetiben a száz Cézanne-alkotás mellett negyven ilyen, a festőre hatást gyakorló mű is látható.

A kurátor, Geskó Judit bemutatta azt a magyar vonatkozású munkát is, amely jól mutatja a festő munkamódszerét, gondolkodásmódját. A kiállításon egymás mellett látható három alkotás: egy holland festmény reprodukciója; az a tanulmány, amelyet Cézanne ezen életkép után készített. Továbbá a nyomat eredetije, Adriaen van Ostade Parasztcsalád szobában című 1647-es képe, amelyet a francia festő nem ismerhetett, mivel már akkor a Szépművészeti múzeum tulajdonában volt Budapesten.

A kurátor szerint bár egyértelműen blockbuster-kiállításról van szó, az ilyen sorozatok miatt nem csak a közönség, de a Cézanne-szakértők is döngeni fognak a termekben. Hasonlóan fontos páros lesz a most kicsomagolt kétalakos Kártyázók, amely mellett látható lesz a négyalakos változat a New York-i Metropolitanből.

A múzeum optimizmusa nem tűnt unortodoxnak: a kurátor azzal a Szépművészetiben rendezett Van Gogh-kiállítással állította párhuzamba a tárlatot, amelyre 2007-ben félmillióan látogattak el. Geskó elmondta, hogy mindkét tárlat hasonlóan épül fel: a festő korai kereső időszaka után bemutatják azt a korszakot, amely alatt a művész átformálja magát. Majd következnek a „nagy szimfóniák.”

Érdekesség, hogy az útkeresés mindkét művésznél nyolc-nyolc és fél évig tartott. A különbség, hogy Van Gogh expresszív, Cézanne építkező módon bontakozott ki. Továbbá, hogy a nagy művekre a holland festőnek másfél éve volt, míg Cézanne 35 év alatt bonthatta ki életművét. Sajnos a negyedmilliárd dolláros bevételről még így sem ő írhatta meg az áfás számlát.