Az ember, aki úgy forgatott, mint senki

Bár elvileg jó régen ismertük egymást, én igazából csak 2009-ben haverkodtam össze vele, amikor felhívott, hogy forgatókönyvet írna az Etetés című, érzékeny horgászokról szóló könyvemből. Azt hittem, viccel, mert miért akarná valaki dramatizálni beszívott pecások kalandjait, de kiderült, hogy a legkevésbé sem viccelt. Aztán megmutatta az első forgatókönyv-verziót, én meg egészen elszontyolodtam, hogy itt nem megelevenedni fognak a kalandok, hanem egy balfácán egyszerűen elmeséli a sztorikat, hogy lesz ebből film?

Hát Xantus megmutatta.

Lementem a talán összesen két forgatási napból az egyikre a pócsmegyeri bányató partjára. Eleinte minden olyannak tűnt, mint egy szokásos forgatáson, kivéve az idomított amerikai törpedisznót. Asszisztens, technikusok, színészek, sok-sok állás, kevés forgatás.

De egy idő múlva elkezdtem úgy érezni, hogy itt valami nagyon furcsa.

Aztán rájöttem, mi az.

Hogy jó a hangulat. Nem az elcsigázottság, a halálos idegesség és a megkövült unalom szokásos keveréke van a levegőben, hanem mindenki a rendezőt figyeli, lelkesen és feldobva, és éppen történik valami, a szó lehető legkreatívabb értelmében. Xantus magával ragadta a közönségét, és úgy csinált elképesztően szórakoztató showműsort a forgatásból, hogy közben ott a szemünk előtt alakult és született meg valami. És még én is, aki a háttérben üldögéltem egy sörösüveggel, úgy éreztem, hogy ezt a valamit együtt hoztuk létre. Egyszerre érződött Xantuson, hogy pontosan tudja, mit akar, és az, hogy itt és most egyszeri, kiszámíthatatlan és csodás dolgok történnek. El sem tudtam volna képzelni, hogy egy forgatás, amit korábban kábé annyira tartottam élvezetesnek, mint a vasárnapi misét, ennyire klassz dolog is lehet.

Jó is lett a film,  a világ meg rosszabb hely azzal, hogy Xantus János nem rendez többé soha.