Parkolók helyett romkocsmák

Miért fordultak éppen a hetedik kerület felé? Csak nem kifejezetten a romkocsmák keltették fel az érdeklődésüket?

Csizmady Adrienne: Már régóta foglalkoztunk azzal, hogy milyen a főváros térbeli, társadalmi szerkezete, egyszerűen fogalmazva, mi szabályozza, hogy hol laknak szegények, és hol a gazdagok? A vizsgálódásunk első része a teljes belső kerületekre irányult, de azon belül is mi a hetedik kerületet találtuk a legérdekesebbnek, ez az átalakuló világ talán ebben a városrészben a legizgalmasabb. Emellett a romkocsmákkal már az ezredforduló környékén elkezdtünk foglalkozni terepmunka keretében, de volt egy időszak, amikor azt gondoltuk, hogy ez egy lecsengő folyamat, és mégsem lesz érdekes.

Később persze számunkra is kiderült, hogy izgalmas témára leltünk. A romkocsmák virágkora a gazdasági válsággal jött el, de már korábban is működtek a kiürített házakban, tehát abszolút jelen voltak a kerületben.

Ha nincs válság, nincsenek romkocsmák sem?

Olt Gergely: 2008 után két megoldás volt a kiürített házak hasznosítására. Az egyik a bontás, és a telken parkoló üzemeltetése. A másik a romkocsmák befogadása, ami kevésbé költségesés, és még valami pénzt is hoz.

Ezek az épületek, mielőtt bérbe adták őket, valamiért megürültek. Mennyire volt ez tudatosan irányított folyamat?

Csanádi Gábor: Valószínűleg a résztvevők jelentős része nem volt ebben tudatos szereplő, nem úgy történt, hogy leültek, és azt mondták, hogy telepítsük ki a kerületből a szegényeket, aztán romboljuk le a házakat.

Az a tény, hogy Budapesten független önkormányzatok vannak, minden kerületi önkormányzatot érdekeltté tett abban, hogy ne legyen az ő kerületében sok szegény. Hiszen ha sok szegény van, akkor több segélyt kell kiutalni, több ehhez tartozó intézményt kell fenntartani, és ez egy csomó pénzbe kerül. Félig-meddig tudatosan lehetett a központi szabályok keretei között is alakítani azokat az módszereket, ahogyan a szegények problémáit kezelik. Hogy mennyire szigorúak az illegális lakásfoglalókkal, mennyire generózus a segélyezés, hogy bánnak a hivatalok a szegényekkel. Vitákban az is többször elhangzott, hogy ha nagyon toleránsak vagyunk a szegényekkel, akkor ide fognak jönni a szomszéd kerületekből. És hát miért lenne ez jó nekünk?

Egyszóval tudatosan ki akarták innen szorítani a szegényebb rétegeket?

Cs. G.: Mindenki örült volna, ha meg lehet oldani, hogy a szegények máshová költözzenek. A hetedik kerület további problémája ezen kívül, hogy ez a városrész 1880 és az első világháború között épült fel, és a második világháború után az épületek felújítására nem volt pénz. Nagyon rossz állapotú házak voltak a környéken. Adott volt tehát a rossz lakásállomány a sok szegény lakóval. A kilencvenes években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szükség van arra, hogy a kerületbe költözzenek tehetősebb fiatalok is.

Kifejezetten a fiatalokat célozták meg?

Cs.A.: Igen, hiszen a fiatalok magasabb végzettségűek, többet keresnek és fogyasztanak, mint az idősek. És hát nem arra vágyott a kerület, hogy három újabb öregek otthonát kelljen építeni. Ez persze nem egyedi, több kerület esetében nyíltan kimondott vágy a fiatalítás. A folyamat el is indult: 2002 és 2006 között a beköltözők 24,5 százaléka volt egyedülálló, 2006 és 2010 között pedig már 32,6 százaléka, és jelentős részük a fiatalabb korosztályhoz tartozott.

Mi volt az általános menetrend?

Cs. G.: A kilencvenes évek második felében kezdtek befektetők megjelenni, ami az önkormányzatnak kapóra jött. Az önkormányzat kétféle taktikát követett: az elején még maga költöztette el a lakókat, és az üres házat adta el, de később már lakókkal együtt adta el a házakat. Legtöbbször a vállalkozóra bízták, hogy a bent élők számára lakást biztosítson, ezáltal levették magukról a felelősséget. Így az önkormányzat azt mondhatta, ő nem tehet arról, hogy ki hova kerül lakni. Persze azt tudni kell, hogy a lakók nagy része maga is el akart menni, hiszen a lakások nagyon rossz állapotban voltak. De az önkormányzat tökéletesen együttműködött abban, hogy minél gyorsabban és minél olcsóbban lehessen az itt lakó szegényeket valahová máshova paterolni.

Lehet tudni, hogy hova?

Cs. A.: Nem lehet, mert nincs róla nyilvántartás. Van persze, akit megtaláltuk, de statisztikai adat nincs. Azt tudjuk, hogy 2005 után közel száz házat bontottak le, és azt is tudjuk, hogy minél rosszabb lakásban lakott valaki, annál szegényebb helyre tudott csak költözni.  A felszínen azt hirdették, hogy megoldják a lakók problémáját, hiszen a kerület más részében, vagy máshol emberibb körülmények közé kerülnek. A valóságban azonban csak máshová exportálták a problémát és vele a problémás csoportokat, követve a „not in my backyard” elvet. Azaz a problémát ugyan meg kell oldani, de lehetőleg ne az én házam táján, és ne nekem kelljen megoldani. A legszegényebbek Kelet-Magyarországra kerültek, sokszor éppen oda, ahonnan a szüleik az ötvenes években feljöttek Budapestre.

Hiszen a leromlott önkormányzati lakásért kapott pár millió forintból a fővárosban semmit nem lehetett kapni, de ott meg lehetett venni üresen álló házakat. A probléma azonban az volt, hogy itt súlyos megélhetési gondokkal kellett számolniuk. Egyrészt ezeken a helyeken amúgy is magas a munkanélküliség , másrészt nekik már semmi közük nem volt a faluhoz, nem tudtak gazdálkodni, és így nem tudtak integrálódni a falvakba. Kutatók már akkor is figyelmeztettek, hogy ezek az emberek vissza fognak jönni a városba hajléktalanként, és így is lett.

Milyen arányban vannak még a lakások itt önkormányzati tulajdonban?

Cs. G.: Az önkormányzati lakások aránya már igen alacsony, ebben a kerületben alig kilenc százalék, bár ez magasabb, mint a budapesti átlag. A rendszerváltás után az optimista forgatókönyv az volt, hogy ha odaadjuk a lakásokat a bent lakónak lényegében ingyen, akkor ő, mint igazi tulajdonos majd érdekelt lesz abban, hogy ne rohadjon tovább a ház. A másik privatizációs stratégia az lett volna, hogy eladni egy vállalkozásnak, amelyik aztán bérbe adja a korábban is itt lakóknak. Annak az lett volna az előnye, hogy egy tőkeerős tulajdonos jön, de attól féltek, hogy egy ilyen monopol helyzetű háziúr nem lesz jobb gazda, mint amilyen az állam volt.  Nagy nyomás volt arra vonatkozólag is, hogy sokan szerettek volna tulajdonhoz jutni, ezért is döntöttek az első verzió mellett.

És sok házban az optimista jóslat be is következett, főleg ott, ahol nem volt olyan rossz állapotban a ház. De a házak nagy részében ez sajnos nem jött össze, tulajdonosok voltak ugyan a lakók, de azzal szembesültek, hogy a közös költség szinte nagyobb, mint addig a bérleti díj. Egyszóval a házak állapota tovább romlott, és a legtöbb helyen az az egyetlen szimbolikus dolog történt, hogy kaputelefont szereltek a bejárathoz. 90 előtt a kerületben minden ház kapuja nyitva volt, majd egy-két év leforgása alatt mindet bezárták. Holott semmivel nem volt több betörés, mint a korábbi időszakban.

Nyilván megjósolhatatlan így húsz év távlatából, de ha a másik forgatókönyv valósult volna meg, akkor most ott egy jó állapotú hetedik kerület állna, felújított házakkal?

Cs. G.: Túl sok a ha. Kérdés, hogy sikerült volna-e olyan szövetkezetszerű vállalkozásokat létrehozni, mint Németországban vagy Prágában. Egyáltalán honnan lett volna tőke erre? Fektetett volna-e ebbe valaki pénzt? De társadalmi szempontból az eredmény nem különbözött volna nagyon, mert ha ebbe pénzt fektetnek és felújítják, a hatás ugyanaz lett volna. Hiszen ha megnő ötszörösére a lakbér, a szegények kiszorulnak.

Mondhatjuk tehát, hogy feltöltődött jómódú fiatalokkal a kerület?

O.G:: Igen, a dzsentrifikáció beindult. A városrész elkezdett fejlődni, és emelkedésnek indult a státusza. Eközben az alacsony státuszúak lassan teljesen kiszorulnak a környékről. A fiatalok 2005 utáni tömeges megjelenése pedig már eldiákosodásnak tekinthető, vagyis a beköltöző fiatalok között az egyetemisták vannak többségben.

Cs. A. Nagyon sok olyan bérlő van, aki vidékről, vagy, a főváros körüli agglomerációból jött, gyakran pont azoknak a családoknak a gyermekei, akik a kilencvenes évek eleji trendnek megfelelően elhagyták a fővárost. Gyakori, hogy a nagyszülők halála után az unoka használja a lakást. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy, az egyetemisták nem terveznek hosszabb távra berendezkedni. Élvezik a pörgést, amíg fiatalok, majd továbbköltöznének a kerületből. De az önkormányzat számítása bevált: a kiköltöztetési hullámot ugyan a válság leállította, de a negyed társadalmi összetétel átalakulóban van, a folyamatok a fiatalodás és státuszemelkedés irányába hatnak.

És ezzel párhuzamosan ugrott meg a romkocsmák száma is?

O.G.: Több dolog volt, ami a romkocsmák számának robbanásához vezetett. Korábban voltak olyan házak, melyeket az önkormányzat kiürített, és nem tudott rögtön értékesíteni, emellett egyes befektetők csak azért vásárolták meg a házakat, hogy néhány év múlva nagy haszonnal továbbadhassák majd. A terveket azonban a civilek mozgalma, a műemléki hatóság ébredése, vagy a kerületi korrupció gyanúja megakasztották. Volt olyan ház, amely a bontási engedély kiadása után lett műemlékké nyilvánítva, és ezzel bonthatatlanná vált. A válság pedig teljesen leállította a fejlesztést, így rengeteg ház ott állt üresen. Ehhez hozzájárult még, hogy 2009-ben módosították a kereskedelmi törvényt, ami által sokkal könnyebben lehetett vendéglátóhelyet nyitni. Így a válság miatt üresen maradt épületek és a törvénymódosítás együttesen a romkocsmák tömeges megjelenését vonták maguk után. És a legtöbb probléma is abból adódik most, hogy ez egy ennyire spontán folyamat volt. Szokták felhozni Berlint példának, hogy ott is hatig nyitva lehet lenni, de az ott egy abszolút tervezett dolog volt. Pontosan meg volt tervezve, hogy mekkora hely nyithat és hol, hogy annak milyen zajterhelése lesz, bizonyos városrészekben az is tervezett volt, hogy milyen sűrűn lehetnek vendéglátóhelyek, és hány fősek lehetnek. A sűrűn lakott környékeken más jellegű helyeket engedélyeztek, mint az ipari területeken, vagyis foglalkoztak a folyamatokkal.

CS.G.: A romkocsma-jelleg pedig azért maradt meg ilyen sokáig, mert nem lehet tudni, hogy meddig maradhatnak a helyek az épületben, így nem is éri meg befektetni és szépíteni a helyet.

O.G.: Ennek ellenére mostanra megfigyelhető az a folyamat, hogy a helyek állandósságra rendezkednek be, az interjúink szerint  van olyan kocsma, amelyik már meg is vásárolta az ingatlant, és a bérleti szerződések is hosszabb távúak, mint korábban.  Az a tendencia is megfigyelhető, hogy ezek a szórakozóhelyek egyre inkább a vendéglátást helyezik előtérbe, és a nem profitot termelő művészeti tevékenységek, mint amilyen a Sirály és a Tűzraktér volt, egyre háttérbe szorulnak. Ugyanakkor újfajta fogyasztási lehetőségek is megjelennek, mint amilyen a piac is a Szimplában. A vendéglátósok már kifejezetten azért mennek a kerületbe szórakozóhelyet nyitni, mert látják, hogy ez egy jól működő dolog.

És most már tényleg ott tartunk, hogy kezd kialakulni egy szórakozónegyed, ami jó profitot termel a tulajdonosoknak, de az önkormányzatnak nagyon kevés hasznot hoz, hiszen az adóbevételnek csak kis része marad náluk. Talán ezért ugranak rögtön minden dologra az önkormányzatnál, ami fegyver lehet a kezükben. Az utóbbi években már a romkocsmások is kezdenek elmozdulni egy olyan irányba, hogy kompromisszumot kössenek valamilyen szinten az önkormányzattal, illetve régóta szeretnének összekapcsolódni a turisztikai iparral is. Persze nem lenne jó az sem, ha ez az egész környék pusztán egy monofunkcionális szórakozónegyeddé nőné ki magát, hiszen az sosem tesz jót a városnak. Eltűnnének a boltok, és végleg lakhatatlan lenne a kerület.

Cs.G.: Romkocsma-ügyben felmerülő konfliktusokkal kapcsolatban egyébként a hatóság nem csinálhat úgy, mintha most került volna szembe a problémával, és nem tudta volna az elmúlt pár hónap alatt kitalálni, hogy mit kell csinálni. A kilencvenes évek eleje óta ez egy folyamatosan fennálló probléma volt. Sok helyet be is zártak, és azon is folyamatosan vita volt, hogy itt a rendőrségnek vagy az önkormányzatnak kell-e fellépnie, tehát ennyi idő alatt lehetett volna ésszerű megoldásokat kidolgozni.

Mondhatjuk azt, hogy ez a legdinamikusabban változó része ma a városnak?

Cs. G. : Ilyet azért nem mondanánk szívesen, hiszen hasonló folyamatok zajlottak le az elmúlt években a kilencedik és a nyolcadik kerület egyes részein is. Most itt mi csak egy nagyon kis területről, Budapest legkisebb kerületének a feléről beszéltünk, és arról, hogy itt mennyi érdekes dolog van, és a különböző érdekcsoportok összeütközése és előretörése, milyen sokféleképpen alakította az elmúlt húsz év történéseit. Tény, hogy ez egy élettel teli városrész, folyamatos változásban és mozgásban van, és pont ez az, amitől egy város jó lehet.

Csanádi Gábor az ELTE TÁTK Városi és Regionális Kutatások Központja vezetője, Csizmady Adrienne a központ kutatója és az MTA TK SZI tudományos főmunkatársa, Olt Gergely Ph.D. hallgató. Az Átváltozóban tanulmánygyűjteményt február 19-én mutatják be a FUGA kulturális központban.