Luca, Ottilia
1 °C
5 °C

Tanár úr, kérem a nótámat!

2013.02.21. 18:01
Ilyen az, ha a Budapest Tv találkozik a budapesti elittel, és új divat születik. Legalábbis valami ilyesmi kezd kialakulni a Klauzál téri Pepita Ofélia Bár pincéjében, ahol az ismert nyelvész és egyetemi tanár, Nádasdy Ádám és lánya, Nádasdy Vilma tart nótaesteket Piros rózsák beszélgetnek címmel. Megpróbálják elmagyarázni, hogy a magyar nóta nem az, amit Lagzi Lajcsi művel vele. A szűk pincébe bezsúfolt 75 szék mindegyikén ülnek, és a jegyek már a többi nótaestre is mind elfogytak. Pedig eredetileg csak egyetlen előadást terveztek.

„Paprika, só, szó, ami szó, én vagyok csak tehozzád való”, - kezdi a nótázást Nádasdy, aki eredeti szakmáját azért nem tudja megtagadni, az egész nótaest kicsit olyan, mint egy egyetemi előadás, ahol a tanár a szemléltetés eszközével élve néha egyszerűen dalra fakad. A közönség meg őrjöng, és bár az együtténeklésig senki nem merészkedik, a vastaps mintha arra lenne hivatott szolgálni, hogy kissé helyrebillentse ennek a huszadik században megvetett és lenézett műfajnak a renoméját.

Az a szép, az a szép

„A magyarnóta nem más, mint népies műdal”- csap bele a nótatörténelembe Nádasdy. Tulajdonképpen a bécsi szalonzene, a népzene, a cigányzene és klezmer keveredéséből létrejött műfaj, és pontosan hibridsége okán soha nem tartották az igazi magyar kultúra részének, pedig megkerülhetetlenül az lett. Kosztolányi Dezső szerint arról a magyarról, aki azzal dicsekszik, hogy ő bizony egy nótát sem ismer, mindig kiderül, hogy legalább annyit tud, mint bárki más. És bár a rock and roll a hatvanas évekre végképp lesöpörte a porondról a magyarnótákat, az Az a szép, az a szép, a Szeretnék szántani, az Egy asszonynak kilenc a leánya vagy a Nád a házam teteje című nótákat ma is mindenki, még az óvodások is ismerik.

Az eredetileg a  verbunkosok dallamából kialakult  nóták a 19. század második felére elsöprő népszerűségre tettek szert a magyarok körében, hiszen volt bennük minden, ami csak kellett: hazaszeretet, romantika, fájdalom és nem utolsó sorban egyéniség. Hiszen a magyar nóta, ne feledjük: egy személyes – sőt, úgy is mondhatnánk, hogy karaoke - műfaj. Mindenkinek megvolt a saját nótája, mellyel önmagát azonosítani tudta, és amiről mások is tudták, az övé. Hozzáértők azt mondják, aki csak hallgatja a nótát, és nem énekli, az sohasem értheti meg igazán.

Minden magyar, ami nóta

Hogy ez nem volt egy lenézett műfaj, azt mutatja, hogy első magyarnóta szerzőnk például Egressy Béni volt, bár az ő dalai még nem terjedtek el annyira, mint később, a népszínművekben is játszott darabok. Egressy még a német romantikában bevett dalköltő módszereket ágyazta bele a magyar népzenei keretek közé, a magyarnóta igazi diadalútja azonban akkor kezdődhetett, mikor Dankó Pista belekeverte a cigány zenei elemeket is. Dankó Pista mintegy négyszáz műdal szerzője volt, bár nem jegyezte le őket – mivel a kottaíráshoz nem értett –, nagyon sok ma is ismert dal hozzá kötődik. Mellette a 19. század másik két leghíresebb szerzője Simonffy Kálmán és Szentirmai Elelmér voltak. Blaha Lujza végigénekelte az országot a nótáikkal és innentől aztán nem volt megállás, a magyarokat lassan mindenki a nótákkal kezdte azonosítani.

Legalábbis a húszas-harmincas évekig, amikor minden területen, így a zenében is a letisztultabb, puritánabb formák kezdtek előtérbe kerülni, Kodály és Bartók megjelenésével az ősi forrás keresése kapott hangsúlyt, és a „pentaton-sznobéria” lesöpört a színről minden olyan műfajt, ami nem volt elég autentikus. Pedig, mint ahogyan Sárosi Bálint a Ne felejtsük a nótát! című kötetében rámutat, a közös éneklésben megjelenő önkifejezésnek és felszabadulásnak igen fontos szerepe van. Sárosi szerint ezek a nóták megkerülhetetlenül a nemzeti identitás részévé váltak, és a magyar kultúra szerves részét képezik még ma is. Legalább 25-30 ezer nóta íródott, melyből 3-400 lett szélesebb körben is ismert.

A magyarnóták többnyire moll-hangnemben íródtak, és ez a látszólag lényegtelen tény, az egyik legfontosabb dolog, hiszen ez a hangnem adja meg a nótáknak az annyira jellegzetes búskomorságát, és a magyarokra azóta ráragasztott sírva-vigadós hangulatot. A moll-hangnem, és a benne megbúvó kisterc az, amiért ezekre a nótákra 1-2 feles után kiválóan lehet asztalra borulva zokogni.

Elfeledett nosztalgia

Nádasdy szerint a magyarnótákat gyakran szokták hamis nosztalgiával vádolni, de ez a nosztalgia abban az időben koránt sem volt hamis. A 19. században még a legtöbb embernek valóban volt mire vágyakozni, valóban hónapokat várt egy-egy levélre valakitől, és éveket arra, hogy visszatérhessen falujába. A magyarnóta nem más, mint a városi ember nosztalgiája a falu iránt. Trianon aztán ezekre az érzésekre még rá is erősített és javában születtek a nóták még a huszadik században is. Nádasdytól számos kultúrtörténeti érdekességet is megtudhatunk az este során, például hogy a szerzők között nők is voltak, itt van mindjárt Gróf Andrássy Tivadarné Zichy Eleonóra, aki például a Krasznahorka híres vára című dal írója.  Balázs Árpád pedig   Budapest rendőrfőkapitány helyettese volt a húszas években, civilben azonban nótákat szerezett, mint például az Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki kezdetűt.

Az este folyamán sorra jönnek a nóták: Egy, cica, két cica, Eltörött a hegedűm, Egy asszonynak kilenc a leánya, Vörösbort ittam az este, Akácos út, Zöldre van a rácsos kapu festve, Gyere bodri kutyám, Megkondult a kecskeméti öregtemplom nagy harangja, a közönség pedig kitörő lelkesedéssel fogadja mindahányat.

Ez már antropológia

Nádasdy szerint az ő műsoruk tulajdonképpen egy kultúrantropológiai előadás, és szerinte ezért jönnek az emberek is ilyen sokan. Szerinte a mai polgári környezetben egyszerűen nincs lehetőség ezeknek a nótáknak a hallgatására és megismerésére, és ezért van ekkora érdeklődés a műfaj iránt. A népszerűség azonban őket is meglepte. Neki régi álma volt ugyan egy ilyen nótaest, de eredetileg csak egyet terveztek és most már a tizediknél tartanak, végig telt házzal. Jelenleg úgy gondolják, februárban még lesz két előadás, és márciusban is összesen kettő, aztán befejezik. A nyomás azonban nagy, a februári előadásokra máris minden jegy elkelt. (Az előadások pontos időpontjáról a Pepita Ofélia Bár honlapján lehet megtalálni.)

A teljes autentikussággal, és a műfajhoz illő fellépőruhában éneklő Nádasdy Vilma elmondta, őt magát is meglepte, hogy apjának ilyen ambíció vannak, de ha már adódott az ötlet, csatlakozott hozzá. Akkor döbbent rá, hogy ő tulajdonképpen egy nótát sem ismer, és miután az apja összeállította a dalok listáját, a magyarnota.com oldalról hallgatta meg őket, és igyekezett az előadásmódot is magáévá tenni. Úgy tűnik sikerrel.

Kitűnő alkalom

A zenészek profik és lenyűgözőek, Nádasdyék azonban nem képzett énekesek, ezért az elején elnézést is kérnek. És bár az ember azt gondolná, ennek a műfajnak az élvezetéből ez a tény nem von le egy cseppet sem, a végére azonban az derül ki, hogy azért mégis. Hiszen a nótákba írt mély fájdalmat és elvágyódást csak az tudja visszaadni, akinek közben nem kell arra koncentrálnia, hogy ne tévessze el a hangokat. És bár az egész este sokszor olyan, mint egy nagy vicc, néhány nótánál, például az Akácos út, és a címadó Piros rózsák beszélgetnek esetében lehet látni Nádasdyn, hogy valóban átéli, sőt kedveli ezt a műfajt. A sok népszerű nóta mellett viszont alig válogattak a kevésbé ismert dalok közül, de ettől függetlenül lehet nevetni és sírni is, és főleg remekül mulatni a mai Budapest egyik legszürreálisabb eseményén. Sőt akár asztalra borulva sírni is, ha ahhoz van kedvünk.