Ez az igazi röghöz kötés

A Kortárs Építészeti Központ, amelyik a város élhetőbbé tételét, a zöld felületek növelését tűzte ki célul, a külföldön már jól bevált community garden mintájára 2012 tavaszán a Millenárisban nyitotta meg az első közösségi kertjét, a Lecsós Kertet, amit a nyolcadik kerületi Tömő utcában a Leonardo kert követett. Mindkét kertben 88-88 darab, 5-7 négyzetméter területű parcella van, amelyeken szigorúan vegyszermentesen termelnek „a büszke pesti parasztok” – ahogy Gábor definiálja magukat.

Csak trendiségből nem lehet csinálni

Bella Gábor, aki hét négyzetméteres földet birtokol a Leonardóban, csak tavaly tavasszal kezdte el a kertészkedést, de idén már téeszesít. „Összeálltunk a szomszéd parcella birtokosaival, Judittal és Ritával, felosztjuk a feladatokat, a locsolást, a kapálást, a gyomlálást, sokkal könnyebb lesz így, mint tavaly volt” – mondja.

A parcellájukban már kihajtott a citromfű, a kakukkfű, a rozmaring, a zeller, amik átvészelték a téli fagyokat, tíz centi magas a borsó, de bújik már a retek, a sóska, a spenót, a répa, és a többféle hagyma, a kapor, a koriander, amelyeket azért vetettek, hogy elriasszák a kártevőket. „Az idei nagy tervünk egy emeletes epertorony, amibe több tucat epertövet lehetne ültetni, most már felfelé is terjeszkedünk, na” – osztja meg nagyratörő terveiket.

Gábor szerint az, ami 14 négyzetméteres területen megterem, önellátásra nem elég három embernek, de „kiegészítésként meg néha még sok is. Életemben nem ettem még annyi lecsót, cukkinit, meg zöldbabot, mint tavaly. Annyi termett, hogy már komolyan meguntam, osztogattam boldog, boldogtalannak, cseréltem a többi parcellatulajdonossal – de nemcsak én, hanem mindenki. Beindult egyfajta cserekereskedelem is, mert olyan elképesztő növényeket is megtermeltek itt néhányan. Van egy itt élő amerikai fiú, ő például gyömbért meg édesburgonyát nevelgetett, aztán volt itt egy nagy tő aszalni való perui paradicsom, brutál erős black prince chilli paprikák, lila bogyójú tomatillo, de itt tanultam meg, hogy van olyan gyógynövény is, hogy citromverbéna.

A munkaidőben bútorkészítéssel foglalkozó férfi szüleinek egy Sopron melletti faluban, Brennbergbányán volt konyhakertje, ott lett „beoltva” a föld szeretetével, öt éve költözött Pestre, és azonnal jelentkezett, amikor meglátta a Facebookon a földosztásról szóló bejegyzést. Mint mondja, „van, aki azért kezdte, mert ez trendi, de aztán rájött, hogy ezt csak trendiségből túl fárasztó csinálni, ők heten-nyolcan el is mentek.”

De aki itt maradt – és ez a nagy többség –, annak ez a kert valójában nem a test, hanem a lélek tápláléka, mondja. „Ezt látom azokon a lányokon is, akik munka után körömcipőben, kiskosztümben, gondterhelten beugranak ide esténként locsolni, gyomlálni, és fél órával később már önfeledten mosolyognak”.

„Kezdetben sokan féltek attól, hogy majd mások aratják le a termésünket, mert ez azért a nyolcker kemény része, de egy-két esettől eltekintve, nem volt próbálkozás. Mindenki köszön, a szomszéd házban lakó cigány család egyszer kölcsönzött nekünk áramot, szóval szinte csak jó tapasztalataink vannak”.

Mint Gábor mondja, igazi közösség alakult itt ki, amiben az a csodálatos, hogy ezek az emberek annyira különböző korúak és foglalkozásúak, hogy a kert nélkül valószínűleg soha nem találkoztak volna. „Van itt minden, kétkezi munkás, jógaoktató, építész, cégvezető, mindenféle ember, akikről nem gondolnád, hogy szoros barátságban vannak. De vannak itt sokgyerekes családok is, ők például összedobtak egy homokozót, hogy amíg művelik a földjüket, a srácoknak legyen hol játszaniuk. Esténként sütögetünk, de voltak már irodalmi és zenés estjeink is a kertben”.

Egy cellában „raboskodnak”

A Millenáris Lecsós kertjének 88 darab öt négyzetméteres parcellája közül az egyiket hárman is művelik, ők a cellatársak, ahogy Wild Judit ékszerkészítő, Szabó Rebeka országgyűlési képviselő, az LMP-ből kivált Párbeszéd Magyarországért agrárpolitikusa és Leopold Erika, az Égigérő paszuly gasztroblog írója magukat hívja.

„Jó, hogy ez egy pici parcella, de nagy elköteleződést, sok törődést igényel. Tavaly iszonyatosan nagy aszály volt, előfordult, hogy naponta kétszer kellett jönni locsolni, már szinte egy kisbabának gondoltam, akit négyóránként etetni kell. Csináltunk beosztást, hogy ki mikor jön, és hiába voltunk hárman, így is volt öt nap, amikor egyikünk sem tudott jönni, akkor a szomszéd gazdát kellett megkérni, hogy locsoljon meg helyettünk” – mondja Judit.

„Lett két-három kiló paradicsomunk, vagy hatféle fajta, meg rengeteg pak choi (kínai kel), vajon megfonnyasztottuk egy kis fokhagymával, sóval, ez volt az első vacsoránk a saját termésünkből, isteni volt. De termett fokhagymánk, bazsalikomunk, volt saláta, meg padlizsán is, ami számomra nagy meglepetés volt, addig nem is tudtam, hogy milyen elképesztően szép lila virága van” – büszkélkedik Rebeka, aki addig csak paradicsomot nevelgetett a lakásában.

„Én korábban botanikusként sokat dolgoztam kint terepen, viszont most már harmadik éve a Parlamentben vagyok, és borzasztóan hiányzott, hogy kint legyek a szabad ég alatt. Ez a kert ugyan a városban van, de itt senki nem zavar, csendben tehetek, vehetek, és ez megnyugtat” – meséli.

Erika szerint a mai embernek feltámadt az igénye arra, hogy valamit teremtsen a két kezével. „Amikor hallottam, hogy Anikó kiesik az idén, mert sokat utazik, és én betársulhatok, nagyon megörültem. Nekem Hajdúböszörményben van egy körülbelül ekkora parcellám, és Pesten, a házban, ahol lakunk, a körfolyosón fűszernövényeket és mángoldot termelek, most pedig jött ez az újabb földdarab, ahol kapirgálhatok. Erre mondta az egyik barátnőm, hogy megháromszoroztam a földjeimet, így most már nagybirtokosnak számítok”.

A cellatársak idén már nagy tapasztalattal vágtak neki az ültetésnek, „rájöttünk például, hogy az apró lukakat a pak choi levelein helyes kis ormányos bogarak csinálják, hogy a kukorica odavonzza a világ összes tetűjét” – meséli Rebeka. „Most a paradicsomokat ritkábban ültettük, tíz centivel távolabbra, ami azért egy ekkora földnél hatalmas területnek számít, a pak choi-ból is kevesebb magot szórtunk, mint tavaly, a fokhagymákat eldugdostuk a paradicsomok közé, mert azt hallottuk egy KÉK-es előadáson, hogy a kártevőket távol tartja. Ennél persze lehetne tökéletesebben csinálni a permakultúrás termelést, de mi nem törekszünk a tökéletességre, csak az örömre”.

„Tavaly félidőnél azért volt egy kis feszkó bennem, amikor még nem lehetett látni, hogy milyen haszna lesz. Csak tettük bele az energiát, és még tettünk, még tettünk, túl kellett lenni azon, hogy az elején volt egy kis örömérzet a pak choi learatásakor, de aztán hónapokig semmi” – emlékszik vissza Judit. „De aztán ráéreztem az ízére, esténként kijöttem gyomlálni, locsolni, és elkapott egy olyan meditatív állapot, hogy tényleg szinte hallottam, ahogy nő paradicsom.

Azt meséli, szoktak beszélni hozzájuk, simogatni, dicsérgetni őket, ez valahogy kiváltja az emberből ezt, mint amikor egy gyereket újra meglát, hogy „úristen, mekkorát nőttél, de gyönyörű vagy!". Arról is mesél, hogy most biztos még szebbek lesznek, mert „elsőrangú trágyánk van, a volt pasimtól kaptam a születésnapomra egy befőttes üvegnyi bio denevértrágyát, és azt most beforgattuk a földbe, valószínűleg nem sokkal hatásosabb, mint a marhatrágya, de jobban hangzik, nem?”.

Mindenkit vár a MÜSZI

A MÜSZI közösségi kertje kicsit kilóg a sorból, és nemcsak azért, mert nem a földön, hanem a Corvin áruház tetején van, és itt csak cserépben nőnek a haszonnövények, hanem azért is, mert egyelőre csak egy háromfős közösség műveli.

Árki Tibor, avagy a Gazda, ahogy a MÜSZI-ben hívják, azt mondja, hogy tavaly januárban, amikor megkapták a területet hasznosításra – a barátaival stúdiót és próbatermet birtokolnak a házban –, nagyon megtetszett neki ez az indusztriális környezet és a különös klímájú terület (alul-felül üvegből van). „Az áruház légkondijának lett tervezve. Az üvegpadlón az eredeti terv szerint hideg vizet folyattak volna, de ahogy az épület más részei, ez sem volt tökéletesen kivitelezve, ezért beázott, úgyhogy nem használták. Én is meglocsoltam egyszer véletlenül vagy nyolcvan Triumph melltartót az alattunk lévő boltban”.

Amikor megérkeztek, a tetőkert alja tele volt galambszarral, három napig csak azt lapátolták, majd lefestették a padlóként szolgáló üvegkockákat, és palánkokat szereztek, amin biztonságosan lehet járni. Kezdetben tanösvényt akartak csinálni itt a diákoknak, de ehhez még rengeteg beruházás kéne, pénz viszont csak úgy van a kertre, ha összedobnak rá a közösségi munkahely és szórakoztató központ dolgozói. „De az is lehet, hogy a kert palántakeltető bölcsőde lesz egyszer, mert februárban sem volt 15 foknál hidegebb a tetőkertben, és legalább 30-40 ezernek volna itt hely”.

Először még csak növénymenhelyként szolgált, számtalan kaktusz, mandarinfa, pozsgás kutyatej, fügefa és datolyapálma életét mentették már meg, sőt egy lakótelepi bácsitól kimenekítettek egy három méter magas yukkát is, ami már nem fért el nála. Aztán jött a konyhakert, a tavaly nyár volt a tesztidőszak, „elképzelésem sem volt, hogy mit lehet kihozni ebből a kertből. Én szekszárdi lakótelepi gyerek vagyok, aki gyerekkorában utált kimenni a nagyiékhoz a kertbe, aztán valahogy személyiséget cseréltünk a tesómmal, belőle öltönyös muki lett, belőlem meg képzőművész és paraszt. Közöm nem volt a dologhoz, csak azt gondoltam, szeretném tudni, mit eszem, mert hiába a bioboltok, meg a gazdapiacok, az a valódi ellenőrzött élelmiszer, amit az ember magának termeszt meg” – véli Tibor.

„Mindent itt tanultam meg autodidakta módon, kertészeti szakembereket hívtam, hogy mondják meg, egyáltalán mit érdemes termeszteni, magbankokkal vettem fel a kapcsolatot, aztán ültettem lázasan. Tavaly paprika, paradicsom, uborka, padlizsán, fokhagyma, bazsalikom nőtt dézsában, de volt egy nagy tő stevia, ami most nagyon menő természetes édesítőszer, mert nem hizlal, és az egekben van az ára, a mienk mostanra száradt meg, lehet aratni. Idén hét-nyolcféle paradicsomot, paprikát, retket vetettem, most kell őket átültetni”.

Tibor elmondása szerint nyáron voltak olyan napok, amikor 38 fok volt éjszaka is a tetőkertben, fejlámpával járt locsolni, és 70 liter víz ment el naponta. Ezért most éppen egy esővízgyűjtő és tisztítóberendezésre vágynak, amivel vizet tudnánk spórolni, de ehhez körülbelül hatvanezer forint kellene. Pedig itt folyton locsolni kell, „ez a klíma ugyanis vonzza a kártevőket, tavaly megúsztuk, de idén volt már takácsatka, levéltetű és üvegházi moly is. A biogazdálkodásra gyúrunk, de nem tudom, hogy mikor fogom megunni, hogy minden nap szappanos vízzel lemossam a növények leveleit”.

Most hárman csinálják a kertet, rajta kívül van egy építész lány, akinek a gyógynövények a mániái, ő segített az ültetésben, és van egy fiú, aki rendszeresen segít a locsolásban, viszont azoknak, akik most kedvet kaptak, jó hír, hogy bármikor becsatlakozhatnak. „Ha valaki ki akarja próbálni, hogy milyen az igazi röghöz kötés, ide jöhet nyugodtan, munka és hely bőven van”.