Üzent a hatalom, hogy coki

Amikor elindultatok, a népzene nem volt elérhető: Bartók feldolgozásait ismerték, emellett volt a cigányzene és a Pátria népzenei felvételsorozat, amit inkább csak kutatók értek el. Hogy találtátok meg a népzenét?

Hamar Dániel

Fotó: Huszti István

A népzenéhez nem fértünk hozzá: kutatók kutatták, de nem szólt a rádióban, hiába volt a Pátria. Hallottuk Bartók és Kodály műveit, de az nem népzene volt, hiába annak hatására készült. A rádió népzenei osztálya is csak növelte a zavart azzal, hogy verbunkosok-csárdások címszó alatt minden előfordult, keveredett a magyar nóta, a népies műdal és a feldolgozások. Egy olyan országban, ahol Kodály és Bartók ötven éve lefektette az alapokat. Az első koncertjeink ismeretterjesztők voltak, ahol el kellett mondani, hogy ez a zene magyar zene, magyar emberek énekelnek, gyakorlatilag bevezetőt tartottunk egyetemistáknak, a koncertlátogató közönségnek a magyar népzenébe 1975-ben.

A táncházat erdélyi minták alapján kezdtétek el, de idővel a tánctanítás hangsúlyosabbá vált. Ez a ti döntésetek volt?

Pontosan negyven évvel ezelőtt, ősszel elkezdtünk egy klubot, azzal a céllal, hogy az Erdélyben látott zenét és táncot megtanítsuk. A négyórás Muzsikás klubból három óra tánc és énektanítás volt, és egy óra szabad tánc. A Fővárosi Művelődési Ház körtermében szerveztük, ami azelőtt Illés Klub volt. Korábban is volt táncház, de ott szabadon táncoltak az emberek, pedig a Bartók táncegyüttes tagjain és a Balettintézet növendékein kívül senki nem ismerte a táncokat. Felmerült, hogy legyen az elején egy félórás tanítás, aztán hosszabbra nyúlt, így is lett életképes, és ma már ezt is hívják táncháznak.

Az Illés tagjaival milyen volt a kapcsolatotok?

Amikor elkezdtünk zenélni, Szörényiék az öt-hat évvel idősebb generáció voltak, óriási sztárok, mi is az ő zenéiket hallgattuk, az, hogy mi, az egyszerű zenészek egy színpadon legyünk velük, ekkor fel sem merült. Mivel mi az ő régi klubjukban zenéltünk, a klubunk tagjai nagy részben az ő tagságukból verbuválódtak. Néhány évvel később, amikor Szörényi csinálta a Hazatérés című lemezt, egy országos turnéra kért fel minket, a közös koncerteken volt egy rész Szörény, egy rész Bródy és egy rész Muzsikás. A Szörényi-részben közreműködtünk mi is.

Ekkor már Szörényi volt a zenei rendezőtök?

Igen, az egész abból adódott, hogy ő volt a zenei rendezője a Nem arról hajnallik című lemeznek.

Ti is ellenzékinek éreztétek ekkor már magatokat?

Akkor még nem, mert azt gondoltuk, hogy az ellenzékiséghez bizonyosfajta rang, ismertség, népszerűség kell, és mi ezt még nem vívtuk ki. Annak, hogy az ember egy szobában ellenzéki verseket ír magának, nincs sok értelme. De mikor elértünk egy bizonyos népszerűséget, akkor a hatalom tudatosította bennünk, hogy ellenzékinek tart minket, anélkül, hogy mi ezt külön kértük volna tőle.

Ennek mik voltak a jelei?

Először is, akik már ellenzékinek számítottak, például Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Nagy László, figyelmeztettek minket, hogy mire számítsunk. Az értelmiségnek ők voltak a népies irányhoz sorolt része, akik nagy örömmel nézték a táncházmozgalmat, és ismeretségbe is kerültek velünk. Ők magyarázták, hogy előbb-utóbb a hatalom majd ad fricskákat, hogy jelezze, hogy ő itt az úr. Mi nevetve mondtuk, hogy hát ez velünk nem fordulhat elő, mert arra, hogy széki lassút játszunk az FMH-ban, senki nem fog odafigyelni.

Utána, ahogy múltak az évek, és elkezdtünk külföldre járni, sőt, kint is megjelent lemezünk, üzent a hatalom, hogy coki. Nem tisztességesen csinálták, nem az történt, hogy behívott valamilyen pártkorifeus, mondván hogy „Maguk kérem szépen ellenzékiek, és kussoljanak, különben baj lesz!”. Ilyen nem volt, nem ezek voltak a kommunikációs eszközök, hanem mondjuk aljas és tisztességtelen pletykák terjesztése. Ez ördögi módszer, mert nem tudsz ellene védekezni.

Az sem volt véletlen, hogy amikor Éri Pityu megvett egy lepukkant öreg Volkswagent, ami már akkor matuzsálem volt, és a négy hengerből csak kettő működött vagy három, lekapcsolták a határon Bécsből hazajövet. A vámosok előre tudták, hogy nem stimmel a motorszám (szegény Pityu azt sem tudta, hol kell megnézni), dörzsölték a kezüket, amikor megkérdezték, hogy van-e valami közölnivalója. Egy évre elvették az útlevelét, ezzel eltiltva az egész Muzsikást az utazástól.

A rendszerváltás után volt közöttetek konfrontáció vagy széthúzás politikai okokból?

Nem volt. A politizálás szerintünk a politikusokra tartozik, a világban való eligazodáshoz erkölcs és világnézet kell, ez nem kötődik semmilyen aktuálpolitikához. A politika érdekek mentén alakul, az erkölcs értékek mentén, a kettő nagyon ritkán találkozik.

Fotó: Huszti István

A politikusoknak erős hajlamuk van arra, hogy a művészeket, akik a tehetségükkel valamilyen elismertséget vívtak ki, magukhoz csalogassák, a mézesmadzagtól a fenyegetésen át a pénzig változatos módszerekkel. Szerintem azok a zenészek és művészek, akik közéleti szerepet vállalnak, a hitelüket csökkentik ezzel, erről szól a Mephisto című film is. Én is sajnáltam, ahogy mindenki, aki az Illésen nőtt fel, hogy Bródyt és Szörényit a politika egymás ellen fordította, én ráadásul mindkettejükkel jóban voltam.

Nálunk nem volt ilyen, mi elég korán elhatároztuk, hogy pártrendezvényekre nem megyünk, a népzenét egyik pártnak sem állítjuk szolgálatába. A zene mindig magasabb rendű, mint egy párt, mert a párt csak egy része egy társadalomnak. A zene és a nyelv közös. A halászlének, a tokaji aszúnak, a Badacsonynak vagy a magyar nyelvnek van pártpreferenciája? Mindegyik mindenkié, nem egy párté, ahogy a zene is.

Korábban azt mondtad, hogy az országban nagy hiány van önbecsülésből és büszkeségből. Azóta javult a helyzet?

Magyarországon óriási hiány van mindkettőből, ennek két életfontosságú jele van: a gyerekek számának csökkenése és a fiatalok elvándorlása. Erre nem tud választ adni a politika, és sajnos az írástudók sem, nem is akarnak erről beszélni. Az a kislány vagy kisfiú, aki három éve nem született meg, már nem fog megszületni, az egész társdalom össze fog omlani, mert a szolidaritás felborult. Tudatosítani kell, hogy először kapok a társadalomtól, utána adok, végül nyugdíjasként megint kapok. Ez csak akkor működik, ha mindenki adni is akar, nemcsak kapni, ehhez kell egy egészséges lelkület, amit én hiányolok ebből az országból.

A magyar átlagembernek büszkeség-deficitje van: amikor például kiutazott, és azt látta, hogy Ausztriában háztartási kekszet kell majszolnia, kisebbrendűnek érezte magát. Ezt a hiányt orvosolni kell, de nem szabad, hogy más ellen forduljon, az hihetetlen károkat tud okozni. Magunkkal kell tisztában lenni, a másikat pedig elfogadni.

Finnországban sok embernek van nyaralója, szaunája a városon kívül. Életük egy részét ott is töltik, erdőben, a tó mellett, és minden szauna mellett láttam egy zászlórudat. Amikor megérkezik a gazda, felhúzza a finn zászlót, hogy jelezze, hogy ott van. Nem bárki ellen leng a finn zászló, hanem azért, mert az ő jelképük. Elképzelhető ez Magyarországon?

A népzene sokak gondolkodásban egy bizonyos politikai identitáshoz kapcsolódik. Te érzed ezt?

Én érzem és tiltakozom is ellene, amennyire lehet, szoktam kérdezni, hogy akkor Bartókot hová sorolják. Szerintem az egész népies-urbánus megosztó ellentétet fel kéne számolni, érdemes végiggondolni: Bartók, a népzenegyűjtő és -feldolgozó népies volt, de közben urbánus is, mert frakkban zongoradarabokat játszott a Carnegie Hallban és Párizsban. Bartókot nem lehet kisajátítani, mert ugyanakkora súllyal tartozott mindkét oldalhoz. Ez egy normális élet, ezért lehet ő példa nekünk. Az én értékrendembe nem fér bele, hogy azért utasítok el valakit, mert a másik szekértáborba lőni illik. Éppen ezért sokat teszünk azért, hogy legalább a Muzsikást ne akarják besorolni.

Ezért nem vállalunk politikai rendezvényeket. Amikor mindenki messiásként várta, hogy Magyarország belépjen az EU-ba, az ünnepségre minket is meg akartak hívni, hogy este 11-től éjfélig játsszunk a Hősök terén. Bartókot akartunk játszani, hogy kifejezzük, hogy most kell igazán megvédeni az identitásunkat, mert fel fog erősödni a beolvasztási törekvés, nekünk pedig magyarokként kell EU-tagoknak lenni.

Brutál gázsit ajánlottak, de kiderült, hogy éjfélkor a miniszterelnök mond  beszédet, ugyan egy másik helyszínen, de a tévéközvetítésben rögtön utánunk jött volna. Végiggondoltuk: a miniszterelnök nyilván magát fényezte volna és csak a pozitívumokat emelte volna ki, mi viszont művészként és gondolkodó emberként figyelmeztetni szerettük volna az embereket, hogy vigyázni kell, nagy baj lehet. Nem akartuk felvezetni a miniszterelnöki beszédet, nem vállaltuk el. A szervezők halálosan megsértődtek, amikor megkérdezték, miért nem, mi megmondtuk, hogy a Mephisto című filmből kiderül. Ebből megértették. Bár nagy lehetőség lett volna a népzene népszerűsítésére, de nem válhat a politika szolgálólányává, mert elvesztené erkölcsi értékét.

Pedig, ahogy mondtad, régen a táncház is ellenzéki műfajnak számított.

Az inkább tűrt volt, de egy Muzsikás népdal kimondottan ellenzéki lett: Szabad élet, szabad madár, jaj, de szép ki szabadon jár. Járnék én is ha járhatnék, ha magammal szabad lennék, nem vagyok magammal szabad, kezemen-lábamon lakat (a Hidegen fújnak a szelek szövege). Ez egy erkölcsi lépés volt: tudtuk, hogy ez az ország tönkre fog menni, ha ez így megy tovább. Az egész ország egy oldalon állt, a hatalommal szemben. A helytartók, a hatalom egy nagyon szűk réteg voltak, sosem nyertek volna szabad választást.  Az összes későbbi párt egy oldalon volt, és igen, mi is aktívan ott voltunk az ellenzékben.

A szabadság miatt őriztétek meg a civil foglalkozásotokat is? Te például geofizikus űrkutató vagy, Sipos Mihály alkalmazott matematikus.

Nekem lélektanilag volt fontos, a személyiségem épüléséhez hozzátartozott a racionális rész is. De valahol játék ez is: a természettudományban, főleg egy ilyen alapkutatásban rácsodálkozik az ember az univerzum gyönyörűségére, amikor egy-egy titkát fellebbenti. Mint a gyerek, amikor örül az új játékának, de racionalitás is kell hozzá, pontosan tervezni kell, bár intuícióra is szükség van. A kollégáimat is nagyon szeretem, sokat tanulok tőlük, egyszóval az életem akkor is színes lenne, ha csak ezzel foglalkoznék.

Fotó: Huszti István

A zene meg csak az érzelmekről szól, nekem ez a két lényem nagyon fontos volt. A harmadik láb, amin állok, a család: a négy gyerek és a feleségem, kitartott mellettem, ami nem kevés vállalás: nekünk jutott a fény, nekik meg a munka, én utaztam, jártam a világot, ő meg vihette a kórházba a gyerekeket, ha lázas volt.

Eredetileg közösségi zenét játszottatok, a koncert egy másik műfaj. Könnyű az átjárás?

Nagy fordulópont volt ez a zenekar életében: eredetileg közösségi zene volt, arra tanítottuk az embereket, hogy lehet énekelni, amikor zenélünk, lehet kérni dallamokat. Amikor már elhívtak koncertezni, kiderült, hogy ez máshogy működik: szemben áll egymással a közönség és a zenész, ők befogadnak, mi adunk. Ez egy teljesen más pszichodráma. Rájöttünk, hogy át kell alakítani a zenét, hogy pódiumműfajjá váljon, úgy, hogy közben megmarad annak az elemi erejű közösségi zenének, amibe annak idején beleszerettünk. A rádiók igényei szerint 3-4-5 perces számokba szerkesztettük a zenét, ebből lettek később a Muzsikás-lemezek. Korábban egy-egy órás blokkokban játszottunk húsz perc négyest, tíz perc lassút, tizenöt perc csárdást, ahogy Széken vagy Kalotaszegen.

A koncerten a közönség ül és ugyanolyan passzív, mint bármilyen más előadáson. Mi elkövetjük azt a stílusgyilkosságot, hogy még a komolyzenei koncerteken is beszélünk, hiába van műsorfüzet, szoktam mondani valami kiegészítést, mert ez személyes kapcsolatot hoz létre zenész és közönség között. A mi műfajunkban ez azért is különösen fontos, mert minket azonosítanak a zenénkkel, ahogy a rockban és a popban is. Ezért nem baj, hogy megmutatjuk a személyiségünket: általában én beszélek, és a többieket is noszogatom, hogy szólaljanak meg, ebből egy picit visszajön a közösségi zene varázsa.

Ez a közösségi varázs a Szigeten is megvalósítható?

Minél kisebb a tér, és minél akusztikusabban szól a zene, annál könnyebb, ezt a hatást szeretnénk húszezer embernek megvalósítani. Ehhez mindenféle technikai eszközt be kell vetni, csíptetőmikrofonokat, monitorokat, egy hatalmas iparág épül arra, hogy hogyan lehet egy ilyen abszurdan nagy közönség számára újrateremteni az eredeti hatást. Száz évvel ezelőtt nem zenéltek húszezer embernek, a beatzene is közösségi zeneként indult: 1968-ban Angliában eljutottam egy beatklubba, ahol a Who együttes játszott 250 embernek. A dobogó egy arasznyi volt, ha előrenyúlok, meg tudtam volna érinteni a gitárt. Ők is csak a nagy népszerűség miatt kezdtek el stadionokban zenélni.

Mit vártok a leginkább a koncerten?

Fotó: Huszti István

Csináltunk már ehhez hasonló koncerteket, de ennyire nagyot még nem. Meg fognak benne szólalni mezőségi parasztasszonyok, lesz duda és töröksíp, rockzene és Bartók, rengeteg tánc. Jandó Jenő eljátssza az Allegro Barbarót, de úgy, hogy rockzene-hatása lesz. A közönség azon része, aki még nem hallott Bartókot, remélem, elkezdi keresni, mert rájön, hogy Bartók zenéje iszonyatosan jó zene. A magasabb művészetekig ilyen beavatásokon keresztül lehet eljutni, ezt álmodta meg annak idején Kodály, de most nem ezeket az időket éljük ebben sem.

A negyven év kapcsán vontok le konzekvenciákat?

Muszáj, mert negyven év nagy idő. Most történt egy tragikus esemény, meghalt Halmos Béla: hogyha negyven évvel ezelőtt történik, akkor lehet, hogy ma nincs népzene. Akkoriban minden láncszem annyira fontos volt, hogy egy ember kiesése még pótolhatatlannak tűnt. Ma már nem ez van, és ez ebben a tragikus eseményben is egy kicsi jó dolog: sokszor szélesebben és mélyebben van ez a zene, hogy egy együttes megszűnése vagy egy zenész halála veszélyeztesse.

Túljutott a határon, elfogadták, mint műfajt és zenei formanyelvet, bebizonyosodott, hogy igenis ugyanazokat az érzelmeket lehet kelteni ezzel a zenével, mint minden más értékes zenével, a komolyzenészek is egyenrangúnak tartják. Én személyesen keveslem, ami történt, mert erősen elfogult vagyok, és láttam álompéldákat: Írországban annyira benne van a tudatban a zene, a kocsmában sokszor beszállnak az emberek a zenekarba. Az ír zene az emberek számára mindennapos dolog, mi ettől még távol vagyunk, de előrébb, mint negyven évvel ezelőtt voltunk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!