Politikusok, mint gyönyörű falloszok

Miért pont most jött el az ideje annak, hogy az eddigi képzőművészeti munkásságodat összegezd egy album formájában? 2007-ben már megjelent a drMáriás képzőművészete című monográfiád…

2007-ben azt mondtam, hogy még egyszer ezt a rettenetes munkát nem vállalom, és a festésből is elegem lett. Majd egyik napról a másikra beleszerettem a politikusokba és a celebekbe, azóta festettem több mint száz festményt, amelyeknek szép visszhangja lett. Időközben előkerültek régi festményeim kezdeti alkotói korszakomból (1984-től 1991-ig), amelyeket a háború miatt nem tudtam elhozni Újvidékről. Ez a két fordulat tette lehetővé, hogy festői pályámat összegezzük.

Nemrég Libanonban jártam, ahol vagy a mai napig háború dúl, vagy még a közelmúlt nyomait nem sikerült eltüntetni. Nagyon érdekes volt látni, hogy ez a fajta bezártság, folyamatos feszültség az adott művészek hozzáállására és nyelvezetére milyen hatással van. Hogyan hatott rátok és képzőművészetetekre a délszláv háború?

Egy fiatal művész mi mást tehet háborús helyzetben, mint hogy alkot, vagyis a saját eszközeivel harcol az ellen, hogy a pusztítás bedarálja. Ahogy a háborús helyzet egyre durvult, úgy zenéltünk, festettünk, írtunk mi is egyre hangosabban. Így tudtunk ellenállni a háború romboló szellemének halálos ölelése ellen.

Azóta rájöttem, hogy a diktatúra és gyermeke, a politika, valamint az ő főszereplői, imádott hőseink és gyűlölt ellenségeink a mi legfontosabb tradíciónk képviselői, melynek szemüvegén keresztül tudjuk csak megítélni, hogy valami szép, jó, helyes, értelmes, fontos, vagy éppen az ellentéte.

Az album bevezetőjében elsősorban képzőművésznek definiálnak, szerintem pedig ezt ennyire egyértelműen nem lehet kijelenteni, hisz az irodalmi és a zenei életben ugyanúgy aktívan jelen vagy.

Több műfajban megnyilvánulok, aminek az eredményei első pillantásra egymástól távolinak tűnhetnek, ám egy tőről fakadnak. Számomra a zene a közösségi katartikus orgazmust kiváltó eszköz, a képzőművészetnek pedig a lényege a játék, hisz olvasása, értelmezése többféleképpen lehetséges, s miközben szembesít, sebeket tép fel, álmokat mutat meg, provokál is, valamint megdöbbent és feloldoz. Az írás a világfelfogásunk szócsöve, átjárás a valóság és a képzelet között, amely a valóból fakad és a lélek bugyraiba vezet. Egyik műfajba sem sorol a kánon, különutasként kilógok mindegyikből, de ez így van rendjén, mert én nagyon jól érzem magam kint a friss levegőn.

Te is jártál a világban mindenfelé, szerinted mennyire specifikus, hogy ennyire elkülönülnek a különböző csoportok? Nyilván, amióta a szűkös anyagi keretek miatt mindenki a gasztronómiában végzi művészi kutatómunkáit, háromszor annyi emberrel tudok a Gribiche-mártásról beszélgetni, mint a napjainkban megjelenő lemezekről. Ha csak az én ismerőseimet nézem, nagyon kevés ember van itthon, akivel egyaránt tudok beszélgetni Henry Millerről, Jodorowskyról meg mondjuk John Coltrane-ről.

Sajnos itt egy csomó mindenről kényszerűségből lemaradtak az emberek, és a kimaradt élmények jó része utólag már nem pótolható. Ezért van néha, hogy más országokban jobban megértik, amit csinálok, mint itthon, mert ott könnyebben kapcsolják bizonyos tradíciókhoz, s könnyebben értik az utalásokat. Felénk a kulturális élet eléggé zárt, ami, úgy érzem, a bizonytalanságból, az értetlenségből és a félelemből fakad. Mert nem mernek az emberek akármit csak úgy szeretni. Azt üzenem nekik, hogy legyenek bátrak, és szeressék a világot, amelyben élünk! Nyissák meg a szívüket, és váljanak elfogadóvá! Térjenek a szeretet, a gyógyulás és az örök harc egyetlen üdvözítő útjára!

Elég nyíltan beszélsz a Nem élhetek Milosevic nélkül című kötetedben Badáról (Bada Tibor, művésznevén Bada Dada, a Tudósok zenekar másik tagja volt drMáriás mellett, 2006-ban lett öngyilkos – a szerk.) és a hozzá fűződő viszonyodról, illetve a mennyről és a pokolról, amit vele vagy mellette megéltél. Milyennek látod most a kapcsolatotokat, mennyire szépíti meg az idő a kapcsolatotok sötétebb időszakait?

Viszonyunkban két korszak volt: egy nagyon közeli baráti, produktív és jól működő, valamint később egy iszonyatosan széthulló és romboló. Amíg élt, sokan nem tudták, vagy nem érdekelte őket, hogy Bada iszonyúan súlyos betegséggel küzd, ezért sokan nem is értették a viszonyunk alakulását. Többek között ezért kellett e könyvet megírni, és hogy ő is, én is, a helyzetünk és az abból fakadó művészetfelfogásunk érthetőbb legyen. A zenekar történetét és kettőnk viszonyát, a háborút és a miatta való áttelepülésünket elmondó kötet nyilván brutálisan önfeltáró és ezáltal kicsit önpusztító is, de úgy gondoltam, ez a történet van olyan súlyos, hogy meg kell írni.

Térjünk át egy kicsit a zenekarra. Nemrég a kezembe adtad a legújabb lemezeteket, amin Tövisházi Ambrus (többek között az Amorf Ördögök volt tagja – a szerk.) is játszik és ami vele is készült. Hogy jött létre ez a furcsa párosítás?

Ambrus elolvasta a fent említett kötetet, majd elkezdtünk levelezni, és hamarosan összeraktunk egy közös számot, azután pedig megkérdeztem, volna-e kedve részt venni a zenekar életében, amit örömmel vett. Azóta egy új világot, színt, szemléletmódot, hangszert és felfogást hozott a zenekarba, amellyel sokat nyertünk. Sorban adjuk a jobbnál jobb koncerteket, amelyeket a közönség nagy szeretettel fogad.

Úgy gondolom, vele nagyon jól kiegészítjük egymást: míg ő a racionalitás, a hangzás, a zenei teljesség és a sokszínűség oldaláról közelíti meg a zenét, addig én az ösztönös, zsigeri, lázadó, vagyis forradalmi oldaláról. Ő kicsit olyan, mint Thomas Dolby, az őrült pop zenetudós, én meg mint egy kibiztosított gránátot a kezében szorongatva vicceket mesélő moldáv bevándorló. Nagy szerencsém, hogy a zenekarban hosszú évek óta kitart mellettem a Brains alapító ritmusszekciójaként is ismert Endrei Dávid basszusgitáros és Jeli Gergely dobos, valamint újabban egy kitűnő fiatal gitáros, Gulyás Levente is gyakran fellép velünk.

Az előbb már említettük a folyamatosan megújuló és lelkes fiatalokból álló közönséget. Élénken él az emlékeim között, amikor az egri artAlom fesztiválon játszottunk, érkezésedkor konkrétan transzparensekkel vártak a helyi fiatalok a klub kerthelyiségében. Ez azért is furcsa, mert míg a kortársaid nosztaligaesteken lépnek fel idősebbek előtt, addig a Tudósok-koncerteken mindig megújul a közönség.

Egy állandóan változó, megújuló zenekar vagyunk, amely mindig új utakat keres, és ezt a közönség nem mindig tudja követni. Egyesek a halálos ágyukon is Delhusa Gjoni Fehér galambját fogják hallgatni, mert annak első hallomásakor vesztették el a szüzességüket. A koncertre járó közönség jó része durván ötévente lecserélődik, mert sokan addig járnak, amíg nem találnak párt maguknak, aztán a bulizást felváltja a pelenkázás. Ezért kell állandóan új közönséget találnunk magunknak, ami nem könnyű, de izgalmas kihívás. Örülök, hogy jó részük fiatal, huszonpár éves, akikben erősen lobog a tűz, amely engem is éltet, és ugyanígy örülök az idősebbeknek is, akik meg a régebbi dolgainkat is jól ismerve a tradícióba vetett hitemet erősítik.

A Tudósok 27 évnyi működése alatt nagyon sokféle stílusban megmártózott, és nagyon sokan megfordultak benne, így azt is mondhatjuk, hogy stílusa maga a változás, miközben jól kivehető benne egy állandó hozzáállás, életérzés, felfogás, küldetés is. Legutóbb a szerelem témájára készítettünk gyönyörű stílusgyakorlatokat a lakodalmas rocktól a trash metálig, a reggae-től a neoreneszánszig, amelyek egyenként korunk tudatának legkedvesebb megszemélyesítőjével, a szerelemmel foglalkoznak underground felfogásban úgy, hogy a társadalom peremére és aljára szorult csoportok nevében énekeltük meg a mozgássérültektől az anarchistákig, a nyugdíjasoktól a buszvezetőkig szép virágdalokban.

Visszatérve a képzőművészethez: beszéljünk munkásságod utolsó szakaszáról kicsit bővebben. Az utóbbi években politikusokat, illetve hírességeket festettél meg különböző ismert, illetve ikonikus művészek stílusában. Hogy emlékszel vissza erre a váltásra, mi volt, ami elindította?

A rádöbbenés, hogy a politika a legfontosabb dolog az életünkben. Azért élünk, azért nemzünk, azért odázzuk el a halálunkat, azért gyilkoljuk az ellenséget, hogy a mieinkből minél több legyen, minden más mellékes.

A politika az egyetlen realizmus, amely számít, ezért foglalkozom művészetemben a politikusokkal. Így bizonyos értelemben tájfestő lettem, az olykor háborús tájat szép csendéletekké varázsoló naiv festő. 2001-ben készítettem egy rajzsorozatot Én már csak a politikusok segítségében reménykedek – éljenek a politikotonok! címmel, ahol a politikusokat gyönyörű falloszokként mutattam be alkalmi összezárásaikban, segítőkész szerepükben, újévi jókívánságaikat harsogó jóakaróinkként. Azután mással foglalkoztam, majd 2008 körül visszatért a téma, de akkor már elkezdtem nevükön nevezni őket, gyönyörű és fennkölt szerepekben, valamint a művészettörténet nagyjai által halhatatlanságot biztosító stílusvilágokba ágyazva minél dicsőbb fényben bemutatni őket. Nevezhetjük ezt akár történelmi vagy dokumentarista festészetnek is, hisz az ő arcaik által ég belénk a kor, amelyben élünk. Egyszerűen imádom, ahogy egyikük Jézus Krisztusnak, a másik Leonardo da Vincinek, a harmadik Supermannek, a negyedik meg Schwarzeneggernek képzeli magát, holott ezeknél sokkal értékesebb személyek.

Sokan nevetnek a képeim láttán, aminek nagyon örülök, mert a kacaj gyógyít, általa könnyebben tudjuk magunkat távol tartani a hétköznapi paranoiáktól, így a művészetem nem más, mint felszabadító mentálhigiénés eszköz.

Mi volt a reakció az általad megfestett alanyok irányából, mint például Dávid Ibolya, akit megannyiszor megénekeltél különböző formában.

Komoly félelem övezte az első politikusportré-kiállításaimat, és a mai napig övezi őket, mert fél a galéria, hogy megvonják tőle a támogatást, ha valamelyik pártkatona félreért valamit és besértődik, fél a kiállítást megnyitó személy, hogy jaj, melyik oldalhoz sorolják majd, ha ezt vagy azt mond, fél a támogató, hogy nem az ellenséget támogatja-e majd, s félhetne a művész is, hogy most akkor majd őt melyik oldalról fogják jobban gyűlölni, gáncsolni, támadni.

Én azonban nem félek, hanem szorgalmasan dolgozok, mert két nagyszerű idézettel bátorítom magamat. Az egyik a marxi "Ebben a harcban csak a láncainkat veszíthetjük!" harcias csatakiáltása, a másik a jézusi "Ne félj!" bátorító suttogása.

Dávid Ibolya számomra azért volt egy bizonyos történelmi pillanatban a korszellemet a legjobban megtestesítő figura, mert ritka szép és okos nőként az erkölcsi koronája volt az egész politikai életnek. Amikor a Dávid Ibolya titkos élete című lemezünkről hallott, felhívott és találkát kért tőlem, majd azt szerette volna, hogy a klipünket, amelyben őt playmate-ként, Bokros Lajost meg diszkótáncosként mutattuk be, felhasználhassák a kampányukban. Sőt, felhívott a sajtósuk, hogy Ibolya eljönne a koncertünkre a Dürer kertbe elénekelni a róla szóló dalunkat, miközben aktivistái MDF-es zászlókat lengetnének. Hát hol van ehhez képest ma a punk?

Mit gondolsz utóbbi évek kultúrpolitikai botrányairól? Téged úgy tűnik, hogy ezek nagyon nem érintenek, mint művész, kívül állsz ezeken a rendszereken és intézményeken. Mennyire látod ennek fényében elkeserítőnek a helyzetet?

Az emberek lelkében mindennél erősebben lángol a harci vágy, s a harcmezőt ma a politika testesíti meg. Óriási erők, minden tudás, rátermettség és pénz dolgozik azon, hogy az egyik vagy a másik oldal nyerjen. Mivel én sajnos csak művész vagyok, ami semmi egy politikushoz képest, így én mindkét oldalnak egyformán szurkolok, de leginkább magának az örök harcnak, hogy minél fontosabb legyen, s én ezáltal minél több fontos személyt örökíthessek meg. Kívánom, hogy az életünkben ne legyen más, csak a politika! Legyen a választások napja az egyetlen családi ünnep! Kedvenc pártunk sikere pedig az egyetlen egyéni sikerünk!

A politika mindig is sokkal erősebb, bölcsebb és ravaszabb volt, mint a művészet, mindenekelőtt azért, mert nincsenek lelkiismereti gondjai, vagyis gyengesége. Szegény művészet meg szeretne a társadalom lelke, ébresztője, kritikusa, simogatója, nélkülözhetetlen külső viszonyítási pontja lenni, amely nélkül egy társadalom nem lehet egészséges.

A művészet csak akkor erős, csak akkor van értelme, ha a politikát kiszolgálja és dicsőiti. Ez a történelmi feladata. Így tud csak gyógyulást és üdvözülést hozni, akár a halál árán is.

Ha már szóba került a halál… egy rövid ideig munkatársak voltunk az A38-on, és szerintem elég kevesen tudják, hogy te írod a nekrológokat, amikor valaki eltávozik, aki akár a hajónak, akár a a honi kultúrának fontos szereplője volt.

Amíg él valakink, addig kritikusak vagyunk iránta, már csak azért is, mert előre nézünk és jobbat akarunk. Ha viszont jön a halál, akkor megszűnik az előre, s kénytelenek vagyunk hátranézni, megpróbálni az elmúltból valami lényegit itt tartani. Ezért vállalom olykor, hogy nekrológot írok, mert emlékezni fontos, hisz ez segít abban, hogy feldolgozzuk a halált. Egy időben szinte megszállottja voltam a semminek, a megsemmisülésnek, az élet semmiségének, az időben való kötöttségünknek, és sokat foglalkoztam a halállal művészetemben. Mára a politikának hála meggyógyultam, és egyáltalán nem foglalkozom vele, hanem a politikusokkal, mert ők az egyetlen valóban halhatatlanok, azonban lelkes portréfestőjükként én is közelebb kerülhetek a halhatatlansághoz.

Látod, milyen jó tanár a halál?