Gyorsan kiderült, hogy máshoz nem értek
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Kultúr cikkek
Építésznek készültél a Helsinki Egyetemen, de nem sikerült a felvételi. Miért volt egyértelmű, hogy Észtország lesz a következő állomás?
A helsinki felvételi után meglátogattam az akkor Tallinnban élő nagymamámat, ahol szinte véletlen elhatározásból jelentkeztem az Észt Művészeti Akadémiára, grafika szakra. Észtország nem volt teljesen véletlen választás, öcsémmel a gimnáziumig gyakorlatilag minden nyarunkat ott töltöttük, a nyelvet második anyanyelvemként beszélem.
Farkas Dénes
1974-ben született Budapesten, jelenleg Tallinnban él és alkot. Posztkonceptualista fotóművészként célja az, hogy a vizsgált társadalmi struktúrát egy, a fényképet és a címet egyesítő lakonikus modellé redukálja. Korábbi munkáiban olyan kérdéseket jár körül, mint a demokrácia (Vox Populi, Vox Dei) vagy a fegyelem és büntetés (Liberal Solution).Munkamódszere egyszerűnek hangzik: bútorokról és más tárgyakról készít papírmodelleket, ezeket fotózza le. Fényképeinek jellegzetesen frappáns címeket ad: ezek jellemzően nem kapcsolódnak direkt módon a képhez, tehát nem kínálnak könnyen emészthető megoldást vagy konklúziót.
Egészen sokszínűek a korábbi munkáid: építésznek készültél, orgonákat építettél, végül a fotónál kötöttél ki. Tényleg csak azért, mert nem tudtál elég jól rajzolni ahhoz, hogy grafikus lehess?
Először jött a zene, másban nem is igazán gondolkodtam. A gimnázium utolsó éveiben azonban be kellett vallanom magamnak, hogy a Zeneakadémiára nem fognak felvenni, így az Akadémia hangszerészképző iskolájában folytattam tanulmányaimat, és lettem orgonaépítő. Az orgona vitt az építészetig, amihez viszont sajnos a matematika és fizika-tudásom volt túl gyenge. A grafika véletlenül jött. Az egyetemi felvételire készülve kérdezte meg egyik rajztanárom, miért nem képzőművészeti szakra jelentkezem. Kipróbáltam, felvettek.
Fotográfus nem vagyok most sem, inkább installációban szoktam gondolkodni, aminek nagy része viszont valóban a fotográfiára épül. De nagyon sokat rajzolok még ma is, a velencei biennálén is láthatók éppen a vázlataim.
Az első kiállításodon egy női portrékból álló sorozatot állítottál ki. Utólag naivnak nevezted a kiállítást. Hogy jutottál el a papírmodellekhez?
A portrék nagyon érdekeltek, de talán ezzel majdnem mindenki így van az első fotós éveiben. Elég hamar meguntam az ember ábrázolásának új lehetőségei után való kutatást, és más irányban kezdtem el a számomra legmegfelelőbb formát keresni.
A makettek az építészkarra való készülés termékei, akkor készítettem az első papírból összehajtogatott modelleket, főleg rajzoláshoz. Tulajdonképpen véletlenül alakult, hogy most már 6-7 éve épül a munkáim képi világa nagyrészt ezekre a viszonylag kisméretű tárgyakra.
Már az első fotók nagyítása után világossá vált számomra, hogy ezen az úton kell továbbindulni. Valamennyire Joseph Kosuth, amerikai konceptuális művész hatására kezdtem el a dolgok leírását, definícióját keresni, ebben segítettek az emberi hatásoktól megfosztott, érzelmektől mentes képi megfogalmazások. A szék, amin nem ült senki, ami nem ismerős senkinek, mégis majdnem teljesen egyértelmű – önmaga leírása.
Milyen volt a magyarországi kiállításaid visszhangja? Milyen érzés, hogy miközben Észtországot a biennálén képviseled, Magyarországon még nem ismertek széles körben a munkáid?
Nem igazán kaptam visszajelzést a magyar kiállításaimról. Hogy nem ismernek Magyarországon az teljesen természetes, mint ahogy nem ismernek Észtországon kívül máshol sem – egyelőre.
Úgy tervezted, hogy a Lets Play. The Game is Over („Játsszunk! A játék vége.”) lesz az utolsó kiállításod. Miért akartad abbahagyni, és hogyhogy úgy döntöttél, hogy folytatod?
Akkor (nagyjából 3 éve) reménytelennek éreztem a helyzetemet művészként. Az észt közönség viszonylag kicsi, és kortárs alkotóként (főleg konceptuális művészként) szinte lehetetlen megélni. Tudom, hogy mindenhol hasonló a helyzet, de mivel a családomat valahogy el kell tartanom, a lányomnak emberi körülményeket kell biztosítanom, felelőtlennek éreztem, hogy az időm nagy részét a hobbiszinten űzött művészetre fordítom. Sajnos gyorsan kiderült, hogy máshoz viszont nem értek. A dolog iróniája, hogy ezért a kiállításért megkaptam az Észt Kulturális Alap éves nagydíját (ami talán a legnagyobb elismerés nálunk, amit képzőművésznek adnak).
A reménytelenség azóta sem tűnt el teljesen. A biennáléra is csak azért adtam be pályázatot, mert más lehetőség nem nagyon adódik a nemzetközi pályára való bejutáshoz. Reménytelennek tűnő a helyzet annyiban is, hogy a biennále megnyitásával én munkanélküli lettem, ráadásul a központi részek látogatásához jegyet kéne váltanom (mivel az észt pavilon nem a központi területeken található), amit viszont nem tudok magamnak megengedni. Így aztán ma is elég bizonytalan, hogy tudom-e a pályámat ezen az úton folytatni.
Korábban azt mondtad, már letettél arról, hogy az átlagembert elérd a művészeteddel. Ez azt is jelenti, hogy a biennáléra a szokásosnál is összetettebb, részben összefoglaló igényű munkával készültél.
Naiv elképzelés lenne, hogy mindenki egyformán pozitívan fogadja a munkáimat. Az észt pavilonba nagyon sokrétű anyagot hoztunk össze az igen sokrétű nemzetközi csapatom segítségével. A lengyel származású, Washingtonban élő kurátor Adam Budak, az amerikai (szintén washingtoni) író Bruce Duffy, a német építész Markus Miessen (valamint igen nemzetközi, például portugál, orosz, kanadai építészekből alló stúdiója), az olasz származású filozófus Daniele Monticelli segítségével megpróbáltunk a nyelv, a kommunikáció, a logika valamint a filozófia kérdéseire és Ludwig Wittgenstein fiktív életművére alapozva létrehozni egy viszonylag sokoldalú anyagot. Hosszú idő után színeket, mozgó képet valamint organikus anyagot is tartalmaz a kiállítás.
A kiindulópont Bruce Duffy 1987-ben kiadott regénye, a The World As I Found It (A világ, ahogy megtaláltam). A történet Ludwig Wittgenstein valódi életrajzi adatait felhasználó bizonyos részében fiktív biográfia. Ezt a szöveget szedtem először darabjaira, amit aztán több különböző módon próbáltam összerakni, egy új – talán valamennyire abszurdabb – történet létrehozásának reményében.
Hogyan fogadták a kiállításodat a biennálén?
Inkább pozitívnak érzem a kiállításunk megítélését. A kevés konkrét visszajelzés között a legfontosabb talán az Észt Művészeti Múzeum felkérése a kiállítás bemutatására Tallinnban a jövő év elején. Ez lesz az első alkalom, hogy a múzeumban látható lesz a velencei biennálés projekt – amihez az állandó kiállításuk egy részét is lebontják. A helyi sajtóban viszonylag átfogóan mutatták be a kiállítást, valamint néhány külföldi újságíró, kritikus is foglalkozott a projektünkkel.
Egy furcsa félreértés következtében több nemzetközi neves hírportál megemlítette, hogy Milla Jovovich is részt vett a projektünkben, ami természetesen nem igaz. Ez először inkább csak megmosolyogtatott minket, de sajnos több külföldi kurátor is komolyan vette ezt a hírt, és nem értette, miért kellett ilyen értelmetlen és olcsó trükkel reklámot csinálnunk magunknak.
Tudod már, hogy mi a következő lépés?
A következő lépés művészként egy kiállítás Budapesten, a Molnár Ani Galériában december elején. Sajnos anyagilag egyáltalán nem megtérülő Észtországban (sem) művésznek lenni, így most leginkább a megélhetés problémája foglalkoztat, azaz munkát keresek.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
