no

A szaxofonom még mindig a börtönbüntetését tölti

2013.08.30. 00:55
Dror Feiler szeptember 6-án lép fel az A38 hajón az Újbuda Jazz Fesztivál keretein belül. A zenész-komponista-képzőművész anyanyelve héber, szolgált az izraeli hadseregben, de negyven éve Svédországban él, ahol az izraeli nagykövet megsemmisítette egyik installációját, és még a parlamenti választásokon is indult.

Az izraeli-svéd Dror Feiler zenész-komponista-képzőművész és politikai aktivista a skandináv művészeti élet egyik legkülönösebb és legeredetibb alakja, akinek életútját egyszerűen lehetetlen bármilyen hagyományos eszközzel leírni. A Tel-Avivban született, de már negyven éve Svédországban élő Feiler élete a folyamatos tiltakozás és harc jegyében telik, az igazságtalansággal, az erőszakkal és az elnyomással szemben. Darabjainak témaválasztása is politikus: a spanyol polgárháborúról éppúgy írt kompozíciót, mint a gázai konfliktusról. Filmzenéket, színházi és balett-kísérőzenéket szerez, installációkat állít ki, szimfóniákat ír, szaxofonon játszik, eközben képviselőjelöltként indult a svéd parlamenti választásokon, egyszóval valóban hiperaktív művészről van szó, akinek a közéleti aktivizmus nem csupán üres szólam. Dror Feiler szeptember 6-án lép fel az A38 Hajón, az Újbuda Jazz Fesztiváon.

Hogyan kezdted az ismerkedést a zenével, mi ösztönzött arra, hogy zenész legyél?

Kiskoromban tanultam zongorázni, valamint játszottam fuvolán és hegedűn is, de 14 éves koromban teljesen abbahagytam a zenélést. Amikor Izraelből Svédországba költöztem, a zene egy új kifejezőeszközzé vált. Mivel akkor még nem beszéltem svédül, aktívan kerestem az önkifejezés szavaktól mentes formáját, valamint új kihívásnak számított az is, hogy új hangszerekhez nyúltam, a klarinéthez és a szaxofonhoz.

Kik voltak rád nagy hatással?

Első zenei inspirációmat John Mayall & Bluesbreakers lemezeiből szereztem, majd miután rengeteg Frank Zappát hallgattam, lassacskán áthangolódtam a dzsesszre. Ma is nagyra értékelem John Coltrane, Albert Ayler, Anthony Braxton és Peter Brötzmann művészetét, de ugyanúgy szeretem a kortárs klasszikusokat is, mint Karlheinz Stockhausen, Iannis Xenakis vagy John Cage.

Mennyire követed az izraeli zenei színteret?

Sajnos ma csak az interneten tudom tartani a kapcsolatomat az Izraelben élő zenészekkel, mivel én már nem utazhatok be a saját hazámba. Az új generációs izraeli zeneszerzők és előadók közül a legérdekesebbek talán Ilan Volkov és Arik Shapira. Egy másik nagyon érdekes személyiség a jelenleg Hollandia és Izrael között ingadozó tablás-énekes, Meira Asher. Vele többször is volt közös fellépésünk.

Mit gondolsz John Zornról és a Tzadik kiadóról, valamint a New York-i zsidó dzsessz-színtér vezető szerepéről?

Ez egy nagyon összetett kérdés, mivel van zenei és politikai vetülete is. Zeneileg a Tzadik kiadó nagyon sokat tett a kortárs improvizatív zenéért, és a műfajon belül egy teljesen új impulzust adott a művészeknek. Ugyanakkor a Tzadik egy nagyon heterogén lemezkiadó, ahol a jó lemezek mellett elég sok rossz is van. John Zorn nacionalista beállítottságával és ideológiai hozzáállásával meg egyáltalán nem tudok egyetérteni. Csak remélni tudom, hogy Zornnál ez egy öntudatlan állapot következménye.

Mi a véleményed Skandináviáról és Svédországról, ahol jelenleg élsz? Ebből a régióból érkezik mostanában a legtöbb izgalmas dzsesszprodukció. Elég, ha csak olyan neveket említek, mint Mats Gustafsson, Nils Petter Molvaer, Kjetil Moster vagy az idei újbudai fesztiválon is bemutatkozó Selvhenter.

A skandináv modell sikere a jól megszervezett zenei oktatásban rejlik. Ez is sajnos kezd mostanában megváltozni, de 6-7 évvel ezelőtt még létezett az a rendszer, ami a közoktatás részévé tette a zenét. Az iskola keretein belül bárki részesülhetett ingyen zenei oktatásban, potom 50 euróért pedig egy éves időtartamra akár hangszert is kölcsönözhetett. Ebben óriási szerepe volt az államnak, hogy demonopolizálta a zenei iskolákat és a zenetanítást mint olyat, és szabad választási alapon átemelte a közoktatásba. Ehhez természetesen szükség van egy művészetek iránt nyitott társadalomra is.

Az állam nemcsak a fiatal zenészeknek teremtette meg a lehetőségeket, hanem nemzetközi fesztiválok támogatásával megadta a lehetőséget neves külföldi zenészek fellépéséhez. Derek Bailey a kezdeti időszakban Angliában csak kapura játszhatott, míg Svédországban kapott komoly honoráriumot. Svédországban egy olyan alkalmas előadó-művészeti miliő alakult ki, ahol nemcsak a helyi zenészek érezték jól magukat, de sokan ide is költöztek, lásd Don Cherry vagy John Tchicai. A hatvanas évek elején Albert Ayler első hangfelvételei is Svédországban készültek. És még egy fontos tényező, hogy Svédországban az emancipáció együtt haladt a zenei műveltséggel. A zene hatással volt a külvilágra, érintette a társadalmi problémákat és aktuális kérdéseket, olyan közönséget toborozva, akik addig nem is érdeklődtek komolyan a zene iránt, csak hétköznapi fogyasztóként álltak hozzá. Ez végül is egy kölcsönhatást hozott létre, ahol az emancipációs folyamatok is hatottak a zenei fejlődésre és fordítva.

Mennyire fontos egy művész politikai tudatossága?

Szerintem nemcsak a művészek és zenészek számára kell hogy fontos legyen a politikai tudatosság, hanem minden ember számára. Ezalatt nem a pártok közötti választási lehetőségek mérlegelését értem, hanem egzisztenciális kérdéseket. A zenészek gyakran azért tartanak a politikai szerepvállalástól, mert félnek az állammal való konfliktustól vagy az állami támogatások, pályázati pénzek megvonásától.

A 2004-es Snow White and the Madness of Truth (Hófehérke és az igazság őrülete) című kiállítással egy komoly nemzetközi visszhangot keltő botrányba keveredtél. Ha meg kellene fogalmaznod, mi volt a kiállított mű fő üzenete?

A Historiska Museetsbe rendezett installációnk a Making Differences című projekt keretein belül készült el, amelyen rajtunk kívül több kortárs művész is részt vett. A kiállítás központi témája a politikai genocídium és az emberi szellem megsemmisítése volt. A haifai merénylőt ábrázoló installációt feleségemmel, Gunilla Sköld-Feilerrel közösen készítettük. Az installáción egy vérvörös folyadékkal megtöltött medencében úszó csónak vitorláján ábrázoltuk az öngyilkos merénylő palesztin Hanadi Jaradat arcképét. A botrány ott robbant ki, amikor a stockholmi izraeli nagykövet, Zvi Mazel tettleg fejezte ki felháborodását, és megsemmisítette az installációt.

Számomra az egész szörnyűsége nem az, hogy Zvi Mazel mint magánszemély rongálta meg a művet, hanem – meghaladva diplomáciai megbízását – mint az izraeli politikai intézmény képviselője tette ezt. Még Heinrich Heine mondta: „Előbb a könyveket kezdik el égetni, majd az embereket”. Ez pontosan jellemzi az izraeli állam politikáját. Ha röviden kellene válaszolnom a kérdésedre, mi volt a kiállítás fő üzenete, és egyben mi áll a merényletek mögött, akkor ezt válaszolnám: „Ha az ember nem találja meg azt, amiért élne, előbb-utóbb megtalálja azt, amiért meghal.”

Ennek fényében mit gondolsz a Pussy Riot bebörtönzéséről?

A Pussy Riot egy elég erős művészeti nyilatkozattal szállt szembe a hatalommal, a cenzúrával és elnyomással. Ugyanakkor ami ezután történt velük, azt kétféleképpen értékelhetjük, végül is maga az elnyomó hatalom csinált belőlük hőst. Mi történt volna, ha egy svéd punkformáció hasonló akciót hajt végre a stockholmi katedrálisban? Nem lehet tudni. Lehet hogy ők is kapnának valami rövidebb börtönbüntetést. De ebben az esetben nagyon kétlem, hogy bárki is hősként tekintene rájuk. Ugyanez a helyzet Aj Vej-vejjel. Egy hozzá hasonló művészeti manifesztációt nehéz lenne elképzelni egy európai művész előadásában, egy európai közegben.

1921 49656920806 5602 n

Hogy történt és mi volt az oka annak, hogy szembefordultál a hivatalos izraeli politikai vonallal?

Én Izraelben nőttem fel, egy radikális baloldali családban. Ez teljes mértékben meghatározta az életfilozófiámat, amelynek egyik alappillére az egyenjogúság. Három évig szolgáltam az izraeli hadsereg ejtőernyős alakulatában. Katonai szolgálatom alatt megtagadtam az elfoglalt területeken való parancsok végrehajtását. A katonaságnak nem szabad harcba lépnie a civilekkel, ez sérti az egyenjogúság elvét. Lassacskán negyven éve, hogy Izraelből Svédországba költöztem, ugyanakkor héber az anyanyelvem, amely kulturális szempontból a mai napig nagyon fontos számomra.

Izraelben az utolsó kiállításomat és koncertemet 2009-ben tartottam. Ezután részt vettem a Ship to Gaza és a Freedom Flotilla (“Szabadság Hajóraj”) nevet viselő konvojok megszervezésében. 2010-ben izraeli kommandósok szállták meg a konvoj török vezérhajóját, amelynek következtében kilencen vesztették életüket. Az incidens a török–izraeli diplomáciai kapcsolatok romlásához vezetett. Legutóbb 2012 októberében hajóztunk ki Stockholmból az izraeli partok felé, az utazás négy hónapig tartott, és már a második börtönbüntetésemmel és egy újabb extradícióval járt. Az elkobzott kamerák és fényképezőgépek mellett a szaxofonomnak is búcsút kellett mondanom, amely még a mai napig a "börtönbüntetését" tölti.

Az izraeli–palesztin békefolyamat aktivistájaként és több nemzetközi szervezet tagjaként milyen színekben látod a jövőt? Vannak-e optimizmusra utaló jelek, és mi a béke fő veszélyforrása?

Én a csodában reménykedem. A béke viszont csakis az igazságosságon alapulhat. Ha ez a béke nem alapul az igazságosságon, akkor az újabb és még durvább háborút eredményez. A versailles-i béke lezárta az első világháborút, de kirobbantott egy másikat, mely még véresebb és kegyetlenebb volt. Ahhoz, hogy a régióban újra béke legyen, Izraelnek rengeteg engedményt kell tennie. Ezeket az engedményeket legjobb esetben az izraeli politikai elit csupán 5 százalékot támogatná. Az 1967-es hatnapos háború óta Izrael folyamatosan halad az emberi jogok megsértésének ama fokához,amelyet a Dél-Afrikában zajló apartheid során tapasztaltunk. De ismételten hiszek a csodákban. Két hónappal a berlini fal lebomlása előtt senki sem hitte, hogy valaha meg fog történni.

2010-ben a svéd baloldali párt, a Venstre színeiben indultál a választásokon. A politika terén mik a terveid a jövőre nézve?

Az uniós országokban jövőre május 22. és 25. között tartják az európai parlamenti választásokat. A Venstre színeiben szeretném jelöltetni magamat, de ehhez első körben a párton belül kell prezentálnom a programomat és a jelölésemet. A budapesti koncertem után erre fogok koncentrálni, és az ősz folyamán egy furgonnal beutazom Svédországot. A kampányom egy része lesz az, hogy felhívjam a figyelmet az Európai Parlament szerepére. Az unió gazdaságpolitikája és financiális lobbyja sokkal erősebb és befolyásosabb az unió demokratikus intézményeinél. Innen következik, hogy az unió lakossága a gazdasági demokrácia áldozatává válik.

A klasszikus közgazdasági elmélet szerint (Philips-görbe) alacsony infláció mellett a munkanélküliség viszonylag magas, míg a magasabb inflációval (mivel magasabb gazdasági növekedéssel jár) a munkanélküliség alacsonyabb. Az unió fő vezérelve, hogy inkább legyen magas munkanélküliség, mint magas infláció. Ezzel csökken a szegényebb társadalmi rétegek támogatottsága és biztonságérzete, mondhatjuk egyenjogúsága, valamint erősödnek a populista és nacionalista irányelvek. Hiszen ez történik most nálatok Magyarországon is, meg Romániában, Bulgáriában, Dániában és Franciaországban a szélsőjobb izmosodásával. Ezért nekem az a mottóm, hogy „küldjünk egy trójai lovat Brüsszelbe”.

További zenei tervek?

Először is nagyon várom a budapesti fellépést, sok jót hallottam az A38 Hajóról és az Újbuda Jazz Fesztiválról. Sokat dolgozok mint zeneszerző, koncertezni leginkább szólóban szoktam, de ha engedi az időm, akkor fellépünk a triómmal, a Lokomotiv Konkrettal és a Too Much Too Soon Orchestrá-val is. A jövőben szeretnék még több időt szánni a zenélésnek.

Dr. Máriás

Botrányalbum - 150 festmény tanulságos és vicces tanmesével

MEGVESZEM
Frontvonal

Átfogó elemzések, világátalakító kérdések és jövőképek egy kötetben.

MEGVESZEM