Melinda, Vivien
2 °C
8 °C

Fakéssel ölnek a bakonyi indiánok

2013.08.30. 16:42
Több száz indián táborozik a Bakonyban, akiket még Cseh Tamás énekes vezetett ki a társadalomból. Megtudtuk, milyen szabályok szerint él és harcol a zárt közösség. Kiderül, hogy miért csapott le rájuk az állambiztonság, és hogy miért zokognak felnőtt emberek, ha megbökik őket fakéssel.

A Bakonyban élő indiánok Magyarország legérthetetlenebb jelenségei közé tartoznak. Több száz ember több mint ötven éve rendez évi két harci tábort a hegységben, az egészből nem is csinálnak nagy titkot, vezetőjük pedig haláláig a közismert Cseh Tamás volt. Ennek ellenére az erdőben bőrruhákban rohangászó törzsekről szinte senki nem hallott, aki pedig mégis, az is csak homályos sztorikra hagyatkozik.

Pedig a halála előtti időkben Cseh Tamás már interjúkban is beszélt a táborról. A bakonyi indiánok meglepően autentikus életvitele miatt a Néprajzi Múzeum néhány éve kiállítást szervezett a tárgyaikból. Sőt még színházi darabban is megjelentek, igaz, annak apropóján, hogy a hatvanas években rájuk szállt a kommunista rezsim. Nem ismert azonban, hogy miért élnek ezek az emberek a vadonban, kik ők, és milyen szabályok szerint indiánkodnak.

Véletlenek folytán belebotlottunk néhány indiánba, és történeteikből kirajzolódott, hogyan lehet véresen komolyan venni a harcot akkor, ha csak fakésekkel zajlik.

Bőrruhás szekta

A bakonyi indiánosdi központi eleme ugyanis a harc, bár a játék nem emiatt különleges.

A fejlett világban, ahol az embereknek nem jut ki az igazi háborúból, népszerűek a hagyományőrző hadijátékok. A résztvevők korhű ruhákba öltöznek, a történelmi tényeknek megfelelően eljátsszanak egy csatát, majd hazamennek. Olyan játék azonban nincs, ahol Napóleon a helyszínen marad, összeszedi magát, és jól megveri Wellingtont. (Egyébként létezik, hogy fordítanak a forgatókönyvön, de akkor azt is megbeszélik előre.) A népszerű hagyományőrző játékokban nem történhet meg az sem, hogy Napóleon úgy dönt, mégsem háborúzik, hanem békésen múlatja az időt katonáival a festői belga tájon.

Ezzel szemben a bakonyi indiánoknál nincs semmilyen forgatókönyv. Világuk kereteit nem konkrét történelmi események határozzák meg. Cseh Tamásék inkább azt akarták megtapasztalni, hogy milyen indiánként élni. Rögzítették, hogy a résztvevők csak olyan eszközöket, fegyvereket és ruhákat használhatnak, amelyek ismertek voltak az 1850-es évek síksági indiánjai közt. De ezen túl mindenki azt csinál, amit akar, és amit a törzsfőnöke enged neki. Lehet háborúzni, de ugyanígy köthetnek szövetséget, vagy bóklászhatnak az erdőben napokig. Mindez olyan fokú pszichés azonosulást, átalakulást alakít ki a résztvevőkben, amely talán csak pszichológusok számára érthető. Megdöbbentő volt látni, hogy az indiánok városi körülmények közt is úgy beszéltek kéthetes vakációjukról, mintha őket évente kétszer időgéppel küldenék vissza a századfordulós prérire, túlélni.

A néha egyenesen szektás hőfokú elkötelezettségnek köze lehet ahhoz, hogy a bakonyi indiánosdi szervesen fejlődött, a résztvevők igényei szerint. Az egész spontánul indult, mindenfajta távlati terv nélkül. 1961-ben Cseh Tamás és néhány barátja rátalált Bakonybél környékére, és megragadta őket az a táj, amely nélkülözte a hatvanas évek Magyarországának nyomasztó légkörét. Spontán ötlet volt, hogy indiánokként táboroznak le a falu fölött, a Tisztavíz-forrás mellett. Farmert, inget, pólót viseltek, ponyvák alatt laktak. Hovatartozásukra csak a fejpántba szúrt tollak utaltak.

Nem a külsőségek határozták meg indiánságukat, hanem a szabadság, az élet egyszerűsége, ami szemben állt a kommunista Magyarország nyomasztó, központosított, államilag elbutított világával.

Ellenállókból indiánok

Az eleinte néhány fős törzsükhöz évről évre több barátjuk csatlakozott. A táborozások közti időben pedig indiánokról szóló néprajzi könyveket tanulmányoztak, ráébredve, hogy indiánosdijuknak eleinte nem sok köze volt az észak-amerikai őslakók életéhez. Kutatásaik nyomán beemelték a jellegzetes szokásokat, a táborozás módját, a törzsekre jellemző viseletet. A résztvevők a prérilakók szokásainak megfelelően nevet kaptak valamilyen rájuk jellemző sztori alapján. Cseh Tamás volt Füst a szemében, röviden Füst.

Rendszerellenes és III/III-as indiánok

Cseh Tamás indiános játéka szemet szúrt az egyéni ötleteket nem kedvelő állambiztonságnak is. 1967-ben a rezsim beszervezett egy antropológushallgatót, akit az indiánok azért kerestek meg, hogy segítsen néprajzi kutatásaikban. A fiú a parancsnak megfelelően beállt indiánnak is. A hatóságok arra voltak kíváncsiak, hogy Cseh Tamásék rendszerellenes összeesküvést szítanak-e, miközben tollas fejdíszben, ágyékkötőben rohangásznak az erdőben. A ma Amerikában élő ügynök Mennydörgő Madár néven küldte jelentéseit, számolt be az esetről Szőnyei Tamás a Nyilván tartottak című könyvben.

Néhány év alatt kötelező elem lett, hogy csak autentikus és saját maguk által készített eszközöket használhatnak. Ágyékkötőt persze még nem nagy kunszt készíteni, de elkötelezettség kell gyöngyökkel kivarrni egy mokaszint, tipit (akinek nem lett volna gyerekszobája: bőrlapokból álló indián sátor) szerkeszteni, nem beszélve a télen használt prémruhákról.

Egy évtizeddel később a forrás környéki erdőkben már több törzs táborozott: autentikus késeik, íjaik voltak, és ruházatuk is megfelelt törzsük jellegzetességeinek. Voltak, akik egyenesen Amerikából hozatott bölénybőrt is beszereztek, éppen csak igazi indián gyerekeket nem csempésztek be biodíszletnek.

A törzsek egyetlen dologban nem szakadtak el a fehér ember civilizációjától: éeteleket a városból hoznak magukkal. Elvileg csak olyan táplálék megengedett, amelyek láttán egy korabeli indián sem nézne döbbenten. Kolbászokon, lepényeken, szárított húson és zöldségeken élnek. Kis könnyítés, hogy megengedett a tüzesvíz fogyasztása. Valamivel nagyobb, hogy reggelenként kávét is isznak, igaz, ehhez kitaláltak egy indián nevet, de ennek nevét a tudósító elfelejtette (talán keserű ital, vagy fekete leves).

Az indián közösség fejlődésének következő lépése az volt, amikor a táborban, közel egy évtized után, megjelentek az indián nők is, velük együtt pedig a hímzett mokaszinok, a rendben tartott tábor, a valódi indiánléthez egyre közelebb álló élet.

Mostanra a vad élet heteit a fehér ember bürokráciája előzi meg. A Bakonyerdő Zrt.-nél elmondták, hogy a táborozáshoz ők adnak engedélyt, a vadászati idénnyel nem ütköző időpontra. Az indiánoknak ezen túl a természetvédelmi hatósággal is engedélyeztetni kell a táborukat. A kéthetes indiánság végén az erdészet emberei ellenőrzik, hogy indiánhoz méltó módon hagyták-e el a környéket. Mi az egyik tábor helyszínén a fák közé rejtett rudakból következtettünk arra, hogy ott állhattak a tipik, de amúgy valóban úgy eltüntették a nyomokat, ahogy az egy Karl May-regényben kötelező.

Gyilkolászás, rablás, lótolvajlás

Annak ellenére, hogy a bakonyi indiánok elvileg bármivel tölthetnék az idejüket, termeszthetnének növényeket, feltalálhatnák a gőzgépet, vagy tét nélkül sétálgathatnának a természetben, táborozásuk kereteit mégis a harc adja meg. A törzsek szinte kötelességszerűen támadják meg egymást, rabolnak el nőket és lovakat, szereznek foglyokat és zsákmányt.

Míg az indián lét legtöbb szegmense megfelel a századfordulós hagyományoknak, ezen a téren érthető módon szükség van szabályokra, hiszen a késsel elvágott torkú harcostársak, bezúzott koponyák és megerőszakolt nők rövid távon is problémákat okoznának, már csak azért is, mert ilyen körülmények közt nehéz az utánpótlásról gondolkodni.

A harcot tehát fakésekkel, tompított lándzsákkal vívják. Akit eltalálnak, megszúrnak, lefekszik, majd a csata végén egynapos kényszerpihenőre vonul a táborába. Bár Bakonybél felett, az indián terület határán áll egy indián tulajdonban álló farm, a Pinto Ranch, valódi lovakkal, a lórablást nem azokkal játsszák el, hanem lovat szimbolizáló, faragott botokkal.

A harcoknál mutatkozik meg, hogy az események sűrűjében, napokig bőrmokaszinban és ágyékkötőben járva a résztvevők más tudatállapotba kerülnek. Indián forrásaink elmesélték, hogy gyakran megesik: a törzs tagjai valódi fájdalommal és valódi könnyekkel siratják meg megölt társukat. Éjszaka pedig felriadnak azok is, akik nincsenek őrségben, annyira tartanak a támadástól. A fogságba esést pedig pont olyan kínzó szégyenként élik meg, mint a prérin, 1850-ben.

Annak ellenére is, hogy a halál egyenesen vonzó is lehet. Az egynapos kényszerpihenőn a halott indián semmilyen közösségi tevékenységben nem vehet részt. Azaz végre pihenhet. Bakonyi indián forrásunktól tudjuk, hogy a halál egy napja az, amikor végre kipihenhetik a meglehetősen fárasztó indián létet.

A támadások miatt ugyanis éjszaka őrködni kell. A férfiak ekkor indulnak a „vállalkozásokra”, ami nem valami remek befektetést jelent, hanem csatát, rablást, fosztogatást. A nők teát főznek az induló harcosoknak, étellel várják őket vissza, egész nap takarítanak, rendezkednek. Minden úgy megy tehát, ahogy egy törzsi társadalomban szokás: a férfiak vagy háborúznak, vagy saját és haverjaik hőstetteikről sztorizgatnak. A nők pedig dolgoznak.

Egyébként éppen a történetmondás szokása mutatja: a kezdeti, vicces ötletből észrevétlenül önjáró hagyomány lett. Cseh Tamás mondogatta élete végén, hogy mennyire meglepődött, amikor hallotta, az évtizedes történeteket még mindig mesélik a törzsek táboraiban. Szájról szájra járnak a dicső csaták, békekötések történetei vagy éppen a vicces események emlékei.

Bár kívülről gyerekesnek tűnhet mindez, 5 kilométerre a legközelebbi árammal, internettel és boltokkal ellátott településtől, mégis érthetőbb az indiánok érzelmi azonosulása helyzetükkel, ha figyelembe vesszük: legtöbben hagyományos eszközökkel veszik fel a küzdelmet a természettel. Ha az ember télen mokaszinban rohangászik a hóban, vagy egy tábor mellett lapít órákig, a támadásra alkalmas pirkadatot várva, akkor könnyedén érezheti valóban indiánnak magát.

Mindezt fokozza, hogy forrásunk szerint még napszertartást is tartottak, ahol a beavatásra váró férfiak napokig táncolnak egy rúd körül, míg a mellkasukon átszúrt és a rúdhoz kötött csont ki nem szakad a bőrük alól. Igaz, a szertartást egy, a polgári életben orvosként dolgozó indián készítette elő. (Úgy tudjuk, ő maga is táncolt, és ájulása esetén instrukciókkal látta el törzstársait.)

Füst a szemében

Bár Cseh Tamás 2009-ben meghalt, a 150-200 fős közösség évente kétszer – általában júliusban és februárban – továbbra is átalakul indiánná. Forrásunk szerint mára mégis érezhetővé vált az alapító hiánya. Cseh Tamás nem tekintette magát az indiánok abszolút törzsfőnökének, de egyértelmű volt, hogy ő a szellemi vezető, akire mindenki önkéntelenül is hallgat.

Néhány öregebb indián megpróbálja terelni, irányítani a táborokat, de belőlük állítólag hiányzik a karizma. Ez volt a szervezőereje az indiánkodásnak még akkor is, amikor a beteg Cseh Tamás a Bakonybél végi házából nézte, hogyan vonulnak a hegyekbe az indiánjai.

A táborok kívülről ugyan nem változnak, de már előfordul, hogy a kevésbé elkötelezettek polifoamot raknak a bőr alá szigetelésül, a nagyobb rákészülést igénylő havas táborokba pedig sokkal kevesebben járnak.

Az évtizedes hagyomány azonban már csak az új generációk megjelenése miatt is folytatódik. Még részt vesznek a törzsi életben a bakonyi hőskor indiánjai. Mellettük szélesebb réteget alkotnak azok, akik gyerekként, a szüleikkel lettek indiánok. Mára ők a harcosok és harcosnők. A tipik közt pedig már játszanak a harmadik generációs indiánok.

Nem Cseh Tamás volt az első magyar indián

Bár a bakonyi indiánok nem tudtak róla, de az első magyar indián törzset Baktay Ervin Kelet-kutató alapította 1931-ben. Baktayék ugyanúgy korhű ruhákban jártak, autentikus hagyományokat követtek, a különbség annyi volt, hogy náluk a vízi élet játszott jelentős szerepet. Kenukkal közlekedtek, és Zebegény környékén vadászgattak. Az indiánok szokásait nemcsak olvasmányaik alapján követték, hanem Baktay bátyjának leveleiből, aki Amerikába költözve indián rezervátumokról is beszámolt. Baktayt – indián nevén Heverő Bölényt – 1937-ben tagjává választotta az indiánokból álló Amerikai Indián Szövetség.

A cikk kalandos utóéletéről itt olvashat.