Pandora, Gabriella
7 °C
14 °C

Sakkozó Kádár, széttárt lábú munkásnővel

2013.09.09. 20:13
A kommunista rezsim díjhalmozó kegyeltje vagy a szocializmus cinikus kritikusa volt Bernáth Aurél, a Fehér Ház legendás munkásmozgalmi freskójának megálmodója? A sakkozó Kádár és a csöndesen szemlélődő Nagy Imre mellett saját magát is ráfestette a képre? Tényleg vannak titkos alagutak az egykori ÁVH-székház és a Parlament között? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a Bupap - Budapesti Aszfaltprojekt legújabb várostúráján, a két évtizedenként gazdát cserélő Képviselői Irodaházban.

A nyári szünet után végre megint itt vannak a rendhagyó városnézések, így a Hősök tere-Parlament-Vár szentháromság köré felépített, unalmas emeletes buszos kirándulások helyett újra fejest ugorhatunk a belvárosi prostik, a III/III-as ügynökök vagy épp a Szomszédok panelházainak egyszerre nyomasztó és izgalmas világába.

A várostúrabizniszben többéves múltra visszatekintő Bupap - Budapesti Aszfaltprojekt például egy régi ígéretét váltotta valóra egy újabb remek sétával: akik áprilisban csak öt percre tudtak bejutni a Képviselői Irodaházba, megnézni a sakkozó Kádár Jánost, most egy órán keresztül vizsgálhatták meg közelről Bernáth Aurél gigantikus freskóját, a rendszerváltás után az ország legnagyobb vörös függönyével letakart Munkásállamot.

A séta vezetője, Mészáros Flóra művészettörténész nem terelte be azonnal a húszfős csoportunkat a Fehér Házba, hanem a jó idő (és a közönség kiéheztetése) miatt először bemutatta a Jászai Mari tér környékének történetét. A Képviselői Irodaház helye már az 1910-es években értékes Duna-parti telek volt. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a Palatinus Építő Rt. az újlipótvárosi ingatlanfejlesztési program idején a Margit hídtól délre is felhúzott néhányat a védjegyévé váló Palatinus-házakból, amelyek ma már csak a hídtól északra láthatók. Ezek az azóta lebombázott és lebontott déli lakóházak is hasonlóan jellegzetes, századfordulós, belsőudvaros, fehér épületek voltak.

A Margit híd északi oldalán lévő Palatinus-házban most is laknak, az 50-es években beletoldott modern, üveges belső tér azonban üresen rohad. A rendszerváltás előtt ez volt a belügyi dolgozók étkezdéje: állítólag két falat túróscsusza vagy szilvásgombóc között újság helyett csak az oszlopokon függő gyászjelentéseket olvasgathatták. Egészen addig, amíg szóvá nem tették ezt a súlyos morálrombolást a vezetőségnek, és végül lekerült a falról minden étvágyelvevő dokumentum.

Az ÁVH-székháztól a pártállam templomáig

A Fehér Ház helyén a második világháború idején olajnagykereskedés volt, ami leégett, de mivel igen kedvező fekvésű telken állt, Kádár János ide álmodta meg a Belügyminisztérium új irodaházát, Veres Péter építésügyi miniszter pedig 1947-ben elrendelte az építkezést. Az ÁVH lobbiereje azonban nagyobb volt, mint a belügyeseké, így 1950-ben ide költözött át a teljes apparátus a hírhedt Andrássy út 60-ból. Itt alakították ki Péter Gábor diófa borítású, fénytelen, koporsószerű irodáját is, 1953-ban pont ebben ült, amikor letartóztatták. Az épület pincéjében egyelőre semmi a nyoma városi legendákban rendszeresen felbukkanó, Parlamentig vezető titkos alagutaknak, itt találták meg viszont azt az egymillió dossziét, amikben a III/III-as csoport a magyar lakosságról vezetett aktákat tárolta.

Amikor megszűnt az ÁVH, a katonai elhárítás, a belső elhárítás és a kémelhárítás embereinek ki kellett költöznie az épületből, hogy azt az eredeti terveknek megfelelően a Belügyminisztérium vehesse birtokba. 1961-ben végül ez lett az MSZMP pártközpontja, Kádár János az első emeleti irodájába járt be naponta dolgozni a villájából. Az első titkár és a Központi Bizottság tagjainak jelenléte miatt igen erős volt a rendőri készültség a környéken: Mészáros Flóra szerint csillagászati összegekre bírságolták meg azokat, akik itt parkoltak le az autójukkal, és ebből a pénzből vígan fedezni tudták az épület fenntartási költségeit.

A kortárs művészettörténeti felfogás szerint a Képviselői Irodaház a Ferihegyi Repülőtér mellett az egyik legfontosabb és legértékesebb modernista építészeti emlék. Gyönyörűen ötvözi a szocreál megalomán építészet sajátosságait, a 40-es évek modernizmusát és a német birodalmi építészetet, de a Bauhaus-elemek mellett megfigyelhetőek rajta a 20-as évek irodaházainak jellegzetes folyosóablakai és lyukrácsos erkélyei is.

Rántottával és sakkozó Kádárral a szocializmusért

A kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló művész Bernáth Aurél a Fehér Ház szomszédságából, a Stollár Béla utca 4-ből, egy feltehetőleg állami pénzből fenntartott, harmadik emeleti, klasszikus polgári lakásából járogatott át a pártközpont aulájába a Munkásállam megszületése alatt, 1968 és 1972 között. A direkt erre a reprezentatív célra épített „oltárfalra” felkerült kép 96 négyzetméteres lett, kétszer elfért volna rajta a korszak legjellemzőbb, kétszobás lakótelepi panellakása. A festék egy speciális, tojásfehérjét is tartalmazó ragasztóanyag segítségével maradt fenn a falon. Egy városi legenda szerint annyi tojást kellett ehhez feltörni, hogy az MSZMP-tagok heteken át ették a munkához felesleges tojássárgájából sütött rántottákat az étkezdében.

A művészettörténeti közvélekedés szerint Bernáth Aurél az Aczél György-féle, hírhedt tiltott-támogatott-tűrt rendszerben egyértelműen a támogatott kategóriába tartozott. Bár az ünnepélyes képavatás Kádár elvtárs 60. születésnapján, 1972-ben volt, Bernáth még a Munkásállam készítése alatt megkapta második Kossuth-díját, amiért megfestette a munkásosztály győzedelmes harcával felépített, tökéletes kommunista társadalmat.

Ezek után nem csoda, hogy a rendszerváltás után vörös drapériával takarták le a képet, később pedig egy ormótlan magyar címert lógattak madzagon a közepébe. 2004-ben még az Országgyűlés kulturális bizottságában is elszabadultak az indulatok a Munkásállam miatt:  míg az MSZP-SZDSZ kormány gigantikus kortörténeti dokumentumként a Képviselői Irodaházban hagyta volna a freskót, Fidesz el akarta szállíttatni. Nem véletlen, hogy az akkori Magyar Nemzet egyből egy kommunista restauráció rémképét vizionálta fotelesztéta kinyilatkozásokkal:

A monumentális alkotás a szocialista realizmus sztálini követelményei szerint készült, így főszereplőként jelenik meg rajta a munkásság. A cinikusan piedesztálra emelt, uralkodó osztálynak hazudott korabeli munkások a szovjet sablonok szolgai másolásának megfelelően kubikolnak, vasat öntenek, gyári munkát végeznek.

Freskó sem létezhet szentek nélkül, így a képen ráismerhetünk a több mint 300 embert, köztük Nagy Imrét bitóra küldő Kádár Jánosra is. Az alkotó a nép egyszerű fiaként, sámlin ülve ábrázolja Kádárt, amint éppen sakkozik valakivel, míg Aczél György, a kétes értékű freskó mecénása ajtófélfának dőlve nézi az eseményt.

Különös polémiaként vetődött fel, hogy mekkora értéket képvisel az alkotás, mint a festő életművének része: Dávid Katalin művészettörténész remekműnek, Bernáth életműve összefoglalásának vélte az alkotást. Ez a megítélés Szabó István Mephistóját juttatja eszünkbe, a színészt, aki a náci zászlók árnyékában, reflektorfényben, az aréna közepén nyugtatja magát azzal, hogy ő csak egy művész.

Kibicelő Aczél, széttárt lábú munkásnővel

Sétavezetőnk, Mészáros Flóra ezzel szemben viszont azokhoz a művészettörténészekhez tartozik, akik szerint Bernáth Aurél egyáltalán nem „a munkásosztály mennybemenetelét” ábrázolta a Munkásállammal. Épp ellenkezőleg: bravúros zsenialitással és meglepő bátorsággal rejtette el az óriásképen a fennálló rendszer bírálatát és az egész szocializmus-építés értelmetlenségét.

A Bernáth-kép tökéletes esszenciája például a gyárkapun belüli munkanélküliség jelenségének. Az alsó sáv szereplői csak mímelik a munkát: nem csap sehová a munkásököl, nem zúg a traktor, nem szánt az eke, sőt, a markolóban elbújt elvtársnő épp széttárja a lábát egy félmeztelenre vetkőzött, kanos melóslegénynek.

Van, aki a ma már cikinek számító, de a korszakra abszolút jellemző zokni-szandál kombóban tesz úgy, mintha dolgozna az építkezésen. És még az első titkárt, az élet és halál puritán uraként emlegetett Kádár Jánost (és a mellette kibicelő, legbaloldalibb figurát, Aczél Györgyöt) is jobban érdekli a sakkparti, mint a középső sáv fő alakjainak, a száj nélküli politikai komisszároknak a marxista-leninista propagandája.

Soha ennyi templom nem szerepelt korábban a rezsim dolgos hétköznapjait bemutató szocialista realista festészetben, mint itt, ráadásul a tiltólistás író, Déry Tibor is kiemelt alakként, egy külön sámlin ül az agitátorok előtt. Kádár pedig élete végéig úgy járt be dolgozni az irodájába, hogy a freskóról örök nemezise, a kivégzett Nagy Imre bámult le rá a munkásgyűlés egyik mellékalakjaként. Sőt, Bernáth Aurél saját magát is belefestette a Munkásállamba, de egy újabb órányi séta is kevés lenne ahhoz, hogy felfedezzük a kép minden rejtett utalását és kikacsintását.

Önt is lázba hozta a sakkozó Kádár és a széttárt lábú munkásnő? A következő sétaidőpontról innen értesülhet.