Egyszerű igazságok lelkes embereknek

Dan Millman az ismert anekdotával zárta előadását: Aldous Huxleyt az élete végén megkérdezték, hogy hogyan foglalná össze mindazt, amit az életről tanult? Az író, aki nagyon komolyan elmerült a spiritualitásban, keleti filozófiákban, és persze az érzékelés kapuin is rendszeresen kopogtatott pszichedelikus drogok segítségével, azt mondta: kissé zavarbaejtő, hogy miután valaki az emberi problémával foglalkozott egész életében, nem tud annál többet tanácsolni, mint hogy „próbálj egy kicsit kedvesebb lenni”. Tisztelem Huxley-t, szóval próbálok.

Erre később visszatérünk, de mindenekelőtt – azoknak, akik az elmúlt húsz évben elkerülték a könyvesboltok vallás, ezoterika részlegét –: kicsoda Dan Millman? A legtöbben A békés harcos útja című könyv és a Nick Nolte szereplésével készült, hasonló című film révén ismerhetik. A részben önéletrajzi alapokon nyugvó történet arról szól, hogy az ifjú Dan hogy ismerkedett meg a hatvanas években tanítójával, akit ő Szókratésznek hív, és milyen szellemi-testi-spirituális képzésben volt része. Azóta van ennek folytatása, előzménye, illetve sok egyéb könyve is született, tanfolyamokat és előadásokat tart rendszeresen, ahol az általa a békés harcos útjának nevezett rendszert népszerűsíti.

Millman ezeken az előadásain olyasmiket tanít, ami azoknak, akik már foglalkoztak jógával, meditációval, akár harcművészetekkel, biztosan nem újdonság:

• csak az itt és most létezik
• lélegezz mélyen és tudatosan
• a gondolatok és érzelmek ugyanúgy eltűnnek majd, ahogy jöttek, nem kell őket komolyan venni
• legyél jelen a testedben
• stb.

Gondolom, a hosszabb tanfolyamokon másról is szó esik, említett például valamiféle békésharcos-edzésmódszert, de a budapesti előadáson nagyjából az hangzott el, mint ezen a TEDx-es prezentáción, csak bővebben.

Mindez, pláne így leírva, közhelyként hangzik, de ezek valóban értékes tanácsok, a hasonló éberségtechnikáknak a pszichológiában is komoly megalapozottságuk és elfogadottságuk van (érdemes utánanézni Jon Kabat-Zinn munkásságának például, az ő módszerét eredményesen használják többek között depresszió kezelésére klinikai közegben is). Másrészt Millman jól láthatóan azokhoz szól – akár tudatosan, akár csak így alakult az évek során –, akik valamit bizonytalanul keresnek az életükben, és nekik mindez egészen biztosan inspiráló.

Millman legalább két dologban eltér a legtöbb self-help gurutól, mindenekelőtt abban, hogy valódi eredményeket tud felmutatni az életében: saját jogon is eredményes tornász volt (az előadáson be is mutatott egy aszimmetrikus kézenállást egy széken, nem rossz egy 67 éves embertől), felhozta a Stanford tornacsapatát a semmiből az ország legjobb három csapata közé, és olimpikont is edzett. Közben fekete öves aikidós lett, tanult jógát, meditációt, tajcsit, elment ezügyben Indiába, Hongkongba, szóval mondhatjuk, hogy befektetett a személyes fejlődésbe.

A másik, hogy a befektetett munkát hangsúlyozza a most ismét nagyon divatos pozitív gondolkodás, „képzeld el és megvalósul” helyett, ami szerinte nagyjából bullshit. Persze nem szó szerint így mondta, de ez volt a lényeg, ami eléggé szimpatikus vonás. (Ebből a szempontból külön vicces, hogy az előtérben lévő könyves stand ilyesmikkel volt tele.)

Millman gyakorlott előadóként vezette le ezt a két órát, előkerültek viccek, személyes történetek, tegye-fel-a-kezét-akivel-már-történt-ilyen kérdések, sőt a végén még egy egyszerű ütéskombináció megtanításával árnyékbokszolásra is rávette az embereket, akik, úgy tűnik, elégedettek voltak azzal, amit kaptak. Ami viszont érthetetlen, hogy valami furcsán túlhabzó, MLM-es körítéssel sikerült mindezt a szervezőknek tálalniuk, de ezzel kapcsolatban inkább hallgatok Huxley tanácsára.