Nem érdekes a magyartéma Szlovákiában

Prikler Mátyás irodája a pozsonyi KC Dunaj klubban van, ami olyan, mint nálunk a Trafó, csak pince helyett egy nyitott tetőterasszal. Az egész egyszerre romkocsmásabb és indusztriálisabb, miközben a tánctér és a színpad mögött irodák vannak. Itt bérel egy termet a magyar származású, Szlovákiában élő Prikler rendező-producer filmforgalmazó cége, a Filmtopia is. Amikor megérkeztem, épp az esti koncert hangosítását próbálgatták mellettünk.

Miért pont a szlovák–magyar konfliktusról készített filmet?

Nem olyan érdekes ez az egész magyartéma Szlovákiában. Eddig például az összes magyarországi újságíró megkérdezte tőlem, hogy ez a szlovák támogatásból, szlovák cégek munkájával készülő film most akkor magyar vagy szlovák. Ehhez képest januárban, a szlovákiai bemutató után tíz újságíróból nyolcnak egyáltalán fel sem tűntek a magyarok, pedig azért tényleg elég hangsúlyosan jelen vannak a filmben. Azt persze megírták, hogy a film kétnyelvű, de tényleg csak ennyi érdekelte őket. Ennek a közönynek egyébként már épp itt volt az ideje, nagyon örülök neki.

Akkor inkább a magyarokat érdekli a Köszönöm, jól?

Ez sem igaz, például Szlovákiában sokkal hamarabb felfedezték. Amikor a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon januárban bemutatták, az egész szlovák sajtó örült neki, hogy Prikler Mátyás szlovákiai rendező Mokos Attila szlovákiai színésszel készítettek egy filmet, amely kijutott külföldre. Jólesett, hogy a szlovákok ennyire a magukénak tekintenek, főleg, mert a szlovákiai magyar média csak egy-két héttel később kezdett írni rólunk, gondolom, miután olvasták a nevemet a szlovák lapokban. Magyarországról először három hónappal később, tavasszal kerestek meg, amikor a budapesti Titanic Filmfesztiválon is levetítették a Köszönöm, jólt.

Tényleg nem zavar senkit Szlovákiában a filmben megjelenő magyartéma?

Nem igazán. Persze ez egy szerzői film, az a közeg, akit irritálna, valószínűleg nem is tud róla.

Mit értékelhetett egy ilyen filmben a rotterdami közönség?

A Köszönöm, jólnak alapvetően négyféle nézője lehet. Egyrészt a külföldi fesztivállátogató, aki az egész nemzetiségi-kisebbségi kérdés nem érint meg annyira. Ő csak annyit lát, hogy egy fura nyelven beszélnek a filmben, de neki teljesen mindegy, hogy ez most épp a magyar vagy a szlovák. Másrészt a magyarországi néző, aki felirat nélkül nagyjából a film egyharmadát érti. Aztán szlovák néző, aki felirat nélkül a beszélgetések kétharmadát érti. És végül a szlovákiai magyar néző, aki az egészet megérti felirat nélkül.

A külföldi fesztiválokon elég világosan kiderült, hogy ez a film működik a nemzetiségi dimenzió nélkül is, a válás és a halál elég univerzális témák. De persze igaz, hogy mást vesznek benne észre a magyarok és a szlovákok, sőt, még a szlovákiai és a magyarországi magyarok is. A magyarországi nézők például mindig azt várják, hogy egyszer csak kirobbanjon valamilyen nemzetiségi konfliktus. Ez végül nem történik meg, de az asszimiláció kérdése azért masszívan ott van a háttérben.

Mitől függ, hogy a szereplők magyarul vagy szlovákul szólalnak meg?

De hát ez teljesen logikus és egyértelmű. Maguk között beszélnek magyarul, vagy ha nem fontos, hogy más is megértse, mit mondanak.

De a magyar családban a gyerekekkel is szlovákul beszélnek.

Persze, mert ők már nem tudnak magyarul. Az anyuka szlovák, apu pedig nem vette a fáradtságot, hogy megtanítsa őket. Egyébként a kétnyelvűség egy elég nehezen elmagyarázható élmény, főleg olyanoknak, akik sosem éltek többnyelvű közegben. De higgye el, a hétköznapi életben teljesen egyértelmű, hogy mikor, kivel, hogyan kell beszélni.

Egyébként szórakoztató, hogy a magyarok mi mindenre rácsodálkoznak. Néhány barátom, amikor Pozsonyba jön Budapestről, még azon is meglepődik, hogy egyáltalán tudok szlovákul. Pedig ebben a városban félmillió ember él, és közülük nagyjából 470 ezer szlovák. Mondjuk, hogy van kb. 25 ezer magyar, és még 5 ezer más nyelvű – amikor a 95 százalék beszél egy nyelven, elég természetes, hogy az öt százalék megtanulja a többség nyelvét. Ez praktikus dolog, nem is nemzetiségi kérdés.

Mokos Attila, az egyik magyar színész többször beszél a filmben szlovákul is. Hallani a magyar akcentusát?

Persze, főleg, mert révkomáromi magyar színházban játszik, és helyben egyébként is többségben vannak a magyarok. Ez egy nagy különbség a határon túli magyarok között, egészen más a magyar többségű területeken, például a Csallóközben vagy Komáromban magyarnak lenni, mint az ország más részein. Persze ott van még nagyobb különbségnek, hogy amikor az emberek határon túli magyart mondanak, sokaknak egy kárpátaljai néni jut az eszébe. Pedig én Pozsonyban, egy fővárosban élek, és euróval fizetek.

Mennyire erős ebben a filmben a társadalomrajz, és mennyire állna meg önmagában, politika nélkül?

Egyrészt persze azt gondolom, hogy megáll a saját lábán, és ezt bizonyítja az is, hogy külföldön is értik. Másrészt viszont tényleg igaz, hogy valamennyire politikai-társadalmi témájú, például a pénznek nagyon fontos szerep jut benne. Sőt, igazából végig, az összes szereplő folyamatosan a pénzre gondol, ez pedig nyilván egy társadalmi jelenség.

Magamban kicsit mindig azt kívánom, hogy végre készülhetne egy olyan magyar film is, amelynek nem a kelet-európai valóság a témája. Ön még sosem szeretett volna ilyet csinálni?

Szerintem azért készül olyan sok film ebben a témában, mert ez érdekes, és bőven van még róla mit mondani. A Köszönöm, jóllal egy olyan filmet csináltunk, ami arról szól, amit magunk körül látunk. Egy filmes arról csináljon filmet, ami körülötte történik a világban. Egy skandináv rendező persze másról beszél, de a magyar, szlovák, román filmeseknek most ez a feladatuk.

Nem túlságosan súlyos és depresszív az a világ, amiben a film játszódik?

Nézze, ez a film a mi világunkban játszódik, nem tudom, nyomasztó-e. Ezt nagyon sokszor kérdezik egyébként, és tényleg mindig csak azt tudom válaszolni, hogy szerintem ilyen a világunk. Nem látom sem csúnyának, sem szépnek: egyszerűen ilyen. Azt viszont szeretném elmondani, hogy a forgatókönyvíróval, Marek Leščákkal együtt az összes szereplőnket nagyon szeretjük, azzal együtt is, hogy tényleg mindannyian kerülnek olyan helyzetbe a filmben, amelyben nem viselkednek túl tisztán. Azért szerintem megérthetők és átérezhetők a tetteik.

Ami azt illeti, nem, szerintem nem nyomasztó az a világ, amelyben a film játszódik. Ezek teljesen valóságos karakterek, nem elmebetegekről vagy deviánsokról csinálunk filmet. Nem arról szól a Köszönöm, jól, hogy egy öregember láncon tart egy 15 éves kislányt a pincéjében, és nem engedi ki. Nincsenek benne ilyenek. Van két család, az egyik szegényebb, a másik gazdagabb. Ezek emberek, nem ufók.

Ön szerint miről szól a Köszönöm, jól? Hogyan lehetne összefoglalni?

Hát ha el lehetne mondani az egészet három mondatban, akkor megírom azt a három mondatot, és nem baszakszom vele három évig! Persze, ha nagyon le szeretném egyszerűsíteni, mondhatnám, hogy a Köszönöm, jól! társadalomkritika. Igen, arról szól, ami itt folyik körülöttünk, hogy hogyan élünk itt és most. De ha például a Keresztapáról elmondjuk, hogy a maffiáról szól, valójában a film legkevésbé érdekes vonását ragadtuk meg, hiszen annyi más mindenről is, sőt, elsősorban annyi más minden miatt érdekes. Azzal, hogy ilyen paneleket fogalmazunk meg egy filmről, csak degradáljuk, másrészt meg... szóval én ezzel az egész „miről szóllal” nem nagyon tudok mit kezdeni.

Most koproducerként dolgozik Hajdu Szabolcs következő filmjén, a Délibábon. Hogyan került egy szlovák cég egy magyar western készítői közé?

Hajdu Szabolccsal még 2010-ben összebarátkoztunk. Először egy fesztiválon találkoztunk, de aztán később a Köszönöm, jól egy korábbi változatát is megmutattam neki. Aztán 2011-ben, megint egy fesztiválon hallottam a producerétől, Taschler Andreától, hogy a Délibábhoz épp külföldi partnert keresnek, mert az eleje egy környező országban játszódik. Ők Romániára gondoltak, de ott akkoriban épp senkinek nem volt pénze beszállni a filmbe, nekem pedig végül a Szlovák Filmalaptól sikerült támogatást szereznem a Délibábhoz.

Miért érdekelte Hajdu Szabolcsék filmje a Szlovák Filmalapot?

A kuratóriumnak megígértem, hogy az összes pénzt belföldön költjük el, tehát Magyarországra sem viszünk ki semmit. És sok szlovákiai színész kapott szerepet a Délibábban, igaz, a nyolc közül heten magyarul beszélnek. Egyébként ott van köztük Mokos Attila is, aki a Köszönöm, jól főszereplője.

Tényleg csak támogatásból lehet művészfilmet csinálni?

A mozis vetítésből szinte alig látunk nyereséget, mert a jegy egy része a mozinál marad, és még a forgalmazó is elteszi a részét. De tényleg, a mozis vetítés szó szerint aprópénz, amiből maximum annyi jön ki, hogy három hónapra kifizetem az irodámat. Amiből esetleg később pénz jöhet, az a tévés eladás.

Ha ennyire alig vannak bevételek, miért nem teszik fel egyszerűen a filmet az internetre?

Tervezzük! Viszont nem biztos, hogy ingyen. Mindenesetre Szlovákiában ezt biztos meg fogjuk lépni, de persze először még megvárjuk, hogy a fesztiválokon és a tévében lemenjen.

Ha kétszer ennyi pénze lett volna, milyen filmet forgatna? És háromszor ennyiből? És ha a pénz egyáltalán nem lenne akadály?

Ugyanilyet, csak kétszer akkora honoráriumot adnék a színészeknek és a filmen dolgozó többi embernek. Ezt a filmet már eleve kényelmesen, kompromisszumok nélkül forgattuk le. Nem azért forgattunk kis stábbal és videokamerával, mert nem volt pénz, hanem mert ilyen filmet szerettünk volna. Nincs annál rosszabb, mint amikor valakinek eredetileg van egy nagy terve, aztán a pénz miatt alig marad belőle valami.