Szakiskola, végállomás
További Kultúr cikkek
A szakiskola a magyar oktatási rendszer elfekvője. A néhány évtizede még magasabb presztízsű szakképzés ma leginkább azoknak a diákoknak a gyűjtőhelye, akikre más intézmény nem tart igényt. Ők nyolc év alatt többnyire azt tanulták meg, hogy az iskola nem nekik szól; idegen, ellenséges világ. A sokszor már általánosban is csak átrugdosott, hátrányos helyzetű, tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek szakiskolásként egy olyan szisztémába kerülnek be, ami a benne dolgozók nagy része szerint sem vezet sehová.
Erre a problémahalmazra a mostani oktatáspolitikának van válasza, igaz, nem túl bonyolult:
ami nem megy, azt ne erőltessük.
A tankötelezettség leszállítása 16 évre, a szakiskolai képzés lerövidítése négyről három évre, a közismereti tárgyak óraszámcsökkentése és a tananyag megkurtítása mind ebbe az irányba megy. A nem szakmai óraszámokat az oktatásügy felett óriási befolyást kapó, a Fidesszel jó kapcsolatot ápoló Parragh László vezette Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) kezdeményezésére nyírták meg. Ennek értelmében heti öt testnevelés- és két nyelvóra mellett összesen öt óra jut minden egyéb olyan ismeretkörre, ami nem kifejezetten a szakmába való beavatásról szól.
Ennek a kritikusok szerint az lesz az eredménye, hogy az intézményekből tömegével kerülnek majd ki minimális tájékozottsággal sem rendelkező, továbbfejlődni képtelen fiatalok. A nekik szánt, nyáron bemutatott új, kísérleti kilencedikes tankönyvet (pdf-ben letölthető innen) sok szakértő lebutított ismeretgyűjteménynek látja. „Ez a könyv az emberiség ellen elkövetett legnagyobb vétség! Egyszerűen nem térek magamhoz. Úgy érzem, ennél lejjebb már nem süllyedhet a szakiskolai oktatás” – írta első ijedtségében a könyvet kezébe véve egy szakiskolai történelemtanár.
Színes-szagos, csak a tanárnak nem jut
A tankönyvet a minisztérium alá tartozó Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet fejlesztette ki. Mayer József, az új Szakiskolai Közismereti Program egyik kidolgozója szerint nem az óraszám a legfontosabb kérdés. Ettől függetlenül is meg kellett volna újítani a teljes képzést, hiszen – mint mondja –, „mindenki tudja, hogy a helyzet tarthatatlan, hogy a lemorzsolódás rettentően magas és kiutat kell találni ebből a helyzetből”.
Mayer jól sikerültnek, sőt, korszakos jelentőségűnek tartja az új tankönyvet, amit „a Németh László-i pedagógiai idea által megihletettnek” nevez. A szándék szerint kompetenciafejlesztő, felzárkóztató programról van szó, ahol a fő cél a hiányos alapkészségek elsajátíttatása. A gyerekek mindennapjait akarták megcélozni, olyan témákkal megragadni, ami valóban érdekli őket, ezért került be például hangsúlyosabban a szexualitás is.
Valójában a tankönyvből tanítók is csak most ismerkednek a kiadvánnyal, így tanévkezdésre nem is tudtak felkészülni belőle. Augusztusban jött ki, és a tankönyvellátással itt is komoly gondok vannak még most is. Az iskolák többsége nem kapott tanári példányt, egy budapesti szakiskolában is tanító magyartanár a diákoktól kérte el a számára teljesen ismeretlen könyvet, hogy lefénymásolja néhány fejezetét.
Neki ezzel együtt kifejezetten jók az első benyomásai az új tankönyvről:
„Jobban be lehet vonni a segítségével a diákokat, színes-szagos, tele van képekkel, a megfogalmazás is sokkal kevésbé száraz”
– mondta az Indexnek. Pozitívnak tartja, hogy a könyv gyakorlatorientált, nem pedig pusztán ismeretátadó, és tudatosan épít a közösségfejlesztésre. „Összességében nagyon szép ideális valami, de azért kell szűrni a feladatok között”.
A könyv ugyan érezhetően jobban figyelembe veszi a valóságot és a szakiskolások tényleges tudásszintjét, de érzése szerint még így is túl tökéletes tanulókat feltételez, a diákok teljes együttműködésére épít. Ezt az új viszonyt a tanároknak is tanulnia kell: „Hosszú távon remélhetőleg majd lehet vele eredményt elérni, de most több munkát igényel a pedagógustól.”
Tananyag lett a Quimby
A tankönyv öt nagyobb részből áll: az „osztályközösség-építő program” után jön a matek, a természetismeret, a magyar-kommunikáció és a történelem-társadalomismeret. Az „ofő” órát a program valódi tartalommal akarja megtölteni, ami motivált és a gyerekeket még nem gyűlölő tanár esetén a tankönyv alapján akár jól is elsülhet. A tanulásmódszertan, ismerkedés, motivációk, értékekről való gondolkodás témakörei itt nem tűnnek semmitmondónak, a hatáson csak az illusztráció két, minden oldalon felbukkanó bugyután eminens rajzfigurája ront némileg.
A kommunikáció-magyar műveltségterület programja még a kritikusok szerint is jól sikerült. Az első témakörök (ismerkedési technikák, állati és növényi kommunikáció, testbeszéd, fogyatékos művészek, cigány irodalom) jelzik, hogy itt a kronologikus irodalomoktatás és
a közutálatnak örvendő nyelvtan helyett tényleg valami más lesz.
A fejezet kifejezetten a kommunikációelméletre épít. Kiemelt projektfeladat egy osztályújság közös elkészítése, de van itt megtévesztő álláshirdetés is, a kritikus szövegértelmezés technikáinak fejlesztésére.
Egy másik projektben a gyerekek csoportosan írnak egy közös történetet, így a műfajok és elbeszélési technikák is talán testközelbe kerülhetnek. Kifejezetten hangsúlyos a kortárs művészet: a pop art, a mai magyar líra (Tandoritól Lackfin át Parti Nagyig), de a popkultúra környékéről Karafiáth Orsolya, Quimby-feldolgozások és a slam poetry is tananyag lett.
Ahogy az irodalmat kommunikációelméleti alapon hozza emberközelbe a tankönyv, úgy a társadalomismeret sem csak pántlika a történelem mellett. De hiába a római kocsiversenyek és a Forma-1, illetve a görög eszmény és a modern versenysport gondolkodtató összevetése, a terjedelem itt is súlyosan korlátoz: a honfoglalás korától az újkorig a magyar és világtörténelemre összesen tíz oldal jut. A feladatok időnként kreatívak, sokszor a vizuális információkra építenek. Egy revíziós plakát a képi hatás, egy traktoros nő fotója a női szerepek átalakulását segít megbeszélni, de az 1990-es választási plakátok elemzésére is kérik a gyerekeket.
A mai magyar társadalom kapcsán a könyv a rendszerváltás utáni egyenlőtlenségek alakulását és a deviáns jelenségeket tárgyalja leginkább. A problémák bemutatása nyelvileg nem túl izgalmas, de mindenképpen pozitív a problémaközpontúság és az érveléstechnika fejlesztésének célja:
„Vitassátok meg csoporton belül azokat a kényes kérdéseket, amelyek az elmúlt években jelentősen megosztották a hazai társadalmat! Javasolt témák: homoszexualitás, egyneműek házassága, legális kábítószer-fogyasztás, dohányzás tilalma nyilvános helyeken”
– kínálnak fel a szerzők olyan témaköröket, amelyek egyébként nem sokszor jelennek meg hazai tananyagban.
A tankönyv természetismereti része (ebbe sűrűsödött bele a biológia, kémia, fizika anyaga) sokkal kevésbé sikerült, legalábbis Nahalka István, az ELTE docense szerint:
„Ez a 62 oldal mindkét területen a csőd nyilvános beismerése. Elővettek egy százéves tankönyvet (vagy a diszciplínáknak megfelelően többet), lebutították, hogy a szakiskolások elviselhessék, tettek bele néhány új képet, és kész is volt a könyv.”
A fejezetben sok szakmai hibát is lát, miközben valódi kompetenciafejlesztésre nincs kísérlet. „Ezek megtanulandó szövegek, nem vesz tudomást a gyerekek belső természetmegismerési folyamatairól.” Ráadásul a könyv nyelvezete szerinte még mindig túl bonyolult, „minden törekvése ellenére sok ponton mégsem fogják érteni a szakiskolások”.
A gőzgépnél is gyengébb
Az új közismereti program megítélése egyelőre nagyon ellentmondásos a tanárok között is. Az új felfogás a hagyományostól eltérő módszertant kíván meg, a frontális óravezetés helyett a tanulókat sokkal jobban bevonó projektmunkára épít, és az integrált tantárgy miatt megkövetelné az egy osztályban tanítók szorosabb együttműködését is.
Ezekre kevesen vannak felkészülve, miközben az osztályonkénti kis óraszám és a sok tanított osztály miatti bizonytalanság miatt is frusztráltak a pedagógusok. Az új tantárgyi metodika jelentős pluszmunkát követelne meg, az ehhez szükséges szakmai háttértámogatásból pedig még nem sokat tapasztaltak. Azt Mayer József is elismeri, hogy nem könnyű a tanárok helyzete, hiszen a program „olyan pedagógiai felkészültséget, motivációt feltételez, amivel a legnehezebb környezetben dolgozó pedagógusok közül csak kevesen rendelkeznek”. Az OFI még ebben az évben újabb tanári továbbképzéseket indít, Mayer addig is azt javasolja, hogy használják a honlapjukon elérhető tanári módszertani anyagokat.
A fő probléma azonban nyilvánvalóan az óraszámcsökkentés. Szakmailag bármilyen is az OFI programja, a kritikusok szerint az alacsony közismereti óraszám miatt az egész kezdeményezés kudarcra van ítélve. Szenes György, a Magyar Szakképzési Társaság elnöke szerint az alapműveltség növelésének célja így nem valósulhat meg: „Ez heti egyórás tantárgyakkal pedagógiai szempontból a gőzgépnél is gyengébb hatásfokú, az pedig ugye hatszázalékos.” Bár az OFI tevékenységét nagyra becsüli, azt szélmalomharcnak tartja, mondta az Indexnek.
„Egyszer használatos, eldobható szakmunkások lesznek, akik képtelenek a továbblépésre.”
Lehet ugyan érvelni amellett, hogy a korábbi, csak az illúziók szintjén létező, a szakiskolákban átadhatatlan műveltségeszmény erőltetése helyett előbb inkább meg kellene tanítani a gyerekeket tanulni, fejleszteni az alapvető készségeiket, de ehhez sokkal több idő kellene. „A kompetenciát nem lehet ismeretek nélkül fejleszteni, a kettőt nem szabad szembeállítani egymással” – mondja Szenes.
A program megálmodói azt remélik, hogy a szakiskolások egy 3+2-es rendszerben később továbbtanulhatnak, érettségizhetnek. Bár a tankönyvben sok szó esik az élethosszig tartó tanulásról, most nehéz elképzelni, hogy ezzel az ismeretszinttel sokan lennének képesek behozni a lemaradásukat néhány év alatt.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
