A Janus-arcú Venezuela
További Kultúr cikkek
Ez az ország ugyanis nem úgy működik, mint azt elképzeljük, sőt, sehogysem, illetve valahogy mégis, csak azt nem érti az ember, hogyan. A helyi valuta, a bolivar (még jó, mi más lenne a neve) a hivatalos váltásban úgy néz ki, hogy 5400 forintért adnak 150-et, ami 36 forintos árfolyamnak felel meg - az italautomatából kinyerhető, húsz boliváros víz így menten aranyárban van, a Subway-ben 160 bolivárért mért szendvicsről nem is beszelve. A bolivar nem konvertibilis, a tranzitból kilépve hatan támadjak le az embert, hogy csendzsmani, de a tízórás úttól és nikotinhiánytól elgyengült agy nem foglalkozik az ilyesmivel. Rosszul teszi.
Feketézünk
A feketepiacon, ami mozgatja az országot, 36 bolivárt (szeptember eleji adat) adnak egy dollárért (hivatalosan az árfolyam 6, de ezt csak a hülye magyar turisták bankkártyadugdosása működteti), így a világ messze legdrágább, szottyadt szendvicse menten csak egy ezresbe kerül, ami nagyjából annyi, mint itthon. Ezt, mármint a fekete váltást, és az ország innentől nemcsak relatíve olcsóságát (egy doboz cigi 240 forint, egy liter tej dettó, mar ha lehet kapni) sok magyar használja ki, az ország turistaparadicsomának számító Margarita Island egyik kis tengerparti falujába rengeteg magyar szörfös jár edzeni, nyaralni, tapasztalatot szerezni.
A Margarita Island nevű sziget a kontinens partjaitól fekszik úgy 45 percnyi repülőútra, a járatok arrafelé pedig a belföldi terminálról indulnak, a nemzetközi testvére mellől. A késői szocreál stílben felhúzott épületről messziről ordít, hogy sokáig ez volt A terminál, csak aztán kinőtték, és most a Sólyomnál is sokkal gyanúsabbnak tűnő helyi légitársaságok bérlik, sajátságos szabályokkal és ügyfélkapcsolati rendszerrel. Azzal még nincs is baj, hogy az utasnak ott kell lennie a becsekkolásnál két órával a gép indulása előtt. Hogy az mikor van, általában rejtély, mert a jegyen szereplő időpontra a Chavez-pólós alkalmazott csak legyintett, az egy tipp, nem kell komolyan venni, ráírtuk, de csak a miheztartás végett. Mivel nekünk fél nyolc volt a jegyen, fél hatra kellett volna ott lennünk, de aznap a gép hétkor indult, becsekkolás ötkor, sorry mister.
Mivel angolul nehezen kommunikálnak a helyiek, elég sok, heves gesztikulálással tarkított, visszafojtott, torokhangon elmorzsolt kurvaanyázás után jutottunk el addig, hogy akkor reggel nyolckor van egy gép, arra majd felszállhatunk, de ha jót akarunk magunknak, akkor legyünk a pultnál ötkor, mert bármi előfordulhat. A reptér környéki szállodák tele, a legközelebbi szabad ágy, mint egy internet kávézóban kiderült, 16 kilométerre, Caracas-külsőn fekszik, a világ 10. legveszélyesebb városának egyik peremkerületében. Az alternatíva a zajos reptér, a kemény műanyag székek és az állandóan fel alá mászkáló, leginkább hegyi rablónak kinéző fegyveresek. Marad a szálloda, és az odavezető út, ami a dél-amerikai viszonyok között is kaotikusnak számít. A meglehetősen ijesztő külsejű taxisofőr 40 dollárért vállalta a fuvart, és igen, átvágott minket, ez az ún. tanulópénz, amit a népszerű albán közmondás szerint meg kell fizetni.
Másnap aztán simán elértük a gépet Margarita Island felé, ahol már várt ránk házigazdánk, aki éppen tizedik éve él Venezuela első számú windsurf-paradicsomában, egy El Yaque nevű faluban. El Yaquét azért szeretik a szörfösök, mert állandóan fúj a szél, meleg van, és a homokos partmenti tenger vize nagyon meleg, 26-28 fokos minimum. Nem is szeretik a cápák, aminek még lesz jelentősége. El Yaque arról is híres, hogy ahhoz képest, hogy csak három utca az egész település, innen származik legalább négy windsurf-világbajnok, egyikükkel, a jelenlegi címvédővel még találkoztunk is.
A fiatalember - ahhoz képest, hogy a sportág ötszörös világbajnoka -, rendkívül szerénynek tűnt, a parton mindenkivel nagyon szívesen fotózkodott, és azt a délutánját, amit a homokban fetrengve végigkísértem (szemmel), laza kitesurf-edzéssel töltötte. Ez az a sport, amiben a vitorla helyett egy sárkány húzza a delikvens a hullámokon, és ha elég ügyes, és van jó szele, akkor a levegőbe felugorva mindenféle kunsztokat is végrehajthat, mint a snowboardosok.
A környezet, a természet egyszerűen gyönyörű a szigeten, igaz, nem olyan trópusi dzsungel, mint az Orinoco vagy az Amazonas mentén, de pálmafák, sűrű aljnövényzet és fura színű növények itt is vannak. A sziget belsejében akad pár emberesebb hegyvonulat is, a legmagasabb 800 méter körül van, de alföldi gyereknek a Hármashatár-hegy is szédítő, szóval nekem bejöttek a sűrű erdővel borított lankák, ahol, mint kiderült, nem lakik senki, meg nem is nagyon megy oda, csak a hülye turista. A venézeknek (a helyi magyarok hívják így a lakosokat) kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy céltalanul az erdőben bolyongjanak, kígyók, pókok vannak arrafelé is, minek borzolni a kedélyeket feleslegesen.
Ők inkább buliznak, isznak és esznek, ezt nagyjából egyszerre, mert úgy az igazi. A tengerpart kellemes hangulatú azoknak, akik szeretik a nyüzsgést, de aki nyugalomra vágyna, inkább üljön motorcsónakba, és menjen át a szigettől úgy tíz kilométerre fekvő Coche-szigetre, aminek partját fehér homok borítja, a plázs pedig elég széles ahhoz, hogy az iskolaév kezdete előtti utolsó hétvégén sem zavarta az embert semmi, csak az irtóztató meleg és a tűző nap, amin 30-as faktorú naptejjel vastagon borítva sem szabad 45 percet eltölteni egyhuzamban, ezt tapasztalatból mondom.
A szimpatikus geológus esete az elemekkel
Hogy az első látásra sem egyszerű windsurfing mennyire veszélyes is tud lenni, egy helyi arc, Csucsu (csak becenév, nyugi) ijesztő kalandja győzött meg végérvényesen. Aznap, amikor mi egy aranyfogakat villantó, lefegyverzőnek szánt, de sokkal inkább elrettentő mosolyú derék fiatalemberre bíztuk az életünket, és egy minden eresztékében recsegő motorcsónakkal mentünk át Coche szigetére, Csucsu és házigazdánk a tíz kilométeres távolságot windszörffel tette meg. Tehették, mert a szél egyenletesen és erősen fújt, kis túlzással csak állni kell a deszkán, és nagyon kapaszkodni a vitorlába, a többit elintézi a természet.
Mármint odafelé, mert a visszaúton az ellenszél már nagy akadály, cikkcakkban kell haladni, és gyakorlat kell hozzá, meg erő. Csucsu viszont nem profi szörfös, csak műkedvelő, civilben a Halliburton alkalmazásában keres földgázt Chilében. Szörfözni csak szeret, viszont azt nagyon, és a sokkalta tapasztaltabb, senior kategóriában a helyi part egyik nagy ászának számító Zsolt társaságában visszaindult El Yaquéba. Este hatkor, amikor már elméletileg négy órája meg kellett volna érkeznie, a jóval korábban partot érő Zsolt elindult megkeresni, de hiába, a szimpatikus geológusnak nyoma veszett.
A helyzet elég komoly volt, mert napszállta után, a koromsötétben elég nehéz a nyílt tengeren megtalálni egy szörföst, leginkább a parti őrség lenne rá képes, már ha lenne nekik hajójuk, mert - a venéz állapotokat jól ismerőknek cseppet sem meglepően - nincs nekik. A motorcsónakos-zseblámpás keresés értelmetlen volt, a parti őrség két bajuszos képviselője széttárta a karját, és várakozó álláspontra helyezkedett, abban bízva, hogy Csucsunak majd szerencséje lesz.
Az volt. A szél és az áramlat a Coche-től kb. 25-30 kilométerre nyugatra fekvő Cubagua-sziget partjaira sodorta ki valamikor éjjel, ahol meghúzta magát az akkorra szakadó esőben, majd reggel egy helyi halászembert vett rá, hogy vigye vissza El Yaquéba. A parton úgy fogadták, mint egy hőst, a parti őrség parancsnokával az élen, aki személyes diadalának könyvelte el a szerencsés megmenekülést, és még egy újságírót is kerített maga mellé, akinek a klasszikus rejtői fordulatokkal tarkított sztorit már úgy adta el, mintha ő, a jeles alkalomra két számmal kisebb díszegyenruhában feszítő hivatalos szerv mentette volna ki a nagyon álmos, és az egész hercehurcát a pokolba kívánó szörföst a tengerből.
Chavezisztán
Az ország működéséről egyébként nagyszerű képet adott az ijesztően induló történet: a "fogjuk meg és vigyétek"-elv érvényesül, felelősséget senki nem szeret vállalni, és ha dolgozni kell, attól elég idegesek lesznek. Venezuela meglehetősen gazdag ország lehetne, ha nem egy névleg kommunista, egyébként vadkapitalista kormányzat állna az élén. Az előző elnök, Castro egyik legjobb haverja, a legendás Hugo Chavez egy olyan rendszert alakított ki, majd tartott fent és betonozott be 14 év szívós munkájával, amiben a lakosság szavazásra jogosult részének nagy többségét leginkább parasztvakításnak tekinthető intézkedésekkel és populista látványmegoldásokkal édesgette maga mellé.
Erre a legnagyszerűbb példa az a történet, amiből kiderül, miért hat és fél órás időeltolódás van Magyarország és Venezuela között. Chavez imádta népét, náluk jobban csak azt szerette, ha vasárnap délutánonként több órán át szónokolhatott hozzájuk a tévében. Ez a motívum a közeli Kubában és minden, demokratikusan megválasztott elnöknek csúfolt zsebdiktátor országában visszaköszön, van ahol a tévé helyett rádióműsort gründol magának a Szeretett Államfő, Chavez viszont úgy érezte, neki kamerák előtt van mondanivalója minden héten.
Az egyik ilyen tiráda közepén, egy közepesen sikerült spontán tapsvihart követően bejelentette, hogy a szeretet ilyen megnyilvánulása (értsd: a parancsra tapsoló közönség) láttán, elfacsarodik a szíve, és népe iránt olyan hálát érez, hogy akár a természettel is felvenné a harcot ellenük. Sőt, mondta felemelt ujjal, úgy gondolja, hogy a népe félórával több napfényt érdemel, ezért az addigi GMT+5 órás időeltolódást megtoldja 30 perccel. Mert megteheti. Másnapra törvénybe iktatták az elnöki ediktumot.
Chavez 2013-as halála után egykori alelnöke és külügyminisztere, az érettségivel is nagyot birkózó, majd buszsofőrként és kidobólegényként tevékenykedő Nicolás Maduro vette át a hatalmat, igaz, a választások eredményét a kormánypárt minden valószínűség szerint meghamisította, legalábbis ezt állítják azok az ellenzéki politikusok, akiket tényleg érdekel az ország sorsa. Az éveken át tartó szabad rablás után azonban nehéz váltani, egy új gazdasági-politikai rendszerbe lehet belerokkanna az ország, amit egy dolog működtet: az olaj. Chavez alatt az addig kiválóan prosperáló ipart sikerült lerohasztani a hatvanas évek szintjére, államosították az addig főleg amerikai kézben levő olajkutakat és finomítókat, majd úgy gondolták, szakértelem és hozzáértés nélkül is lehet működtetni azokat. Ugyanez történt a többi közművel is, állami kézbe került a gáz, a villany és a vízszolgáltatás is. Azóta nem ritka a félnapos, az ország hatvan százalékát érintő áramszünet sem.
Az olajexport azonban továbbra is működik, és mivel az ország irdatlan nagy készletekkel rendelkezik, így nincsenek arra rákényszerítve, hogy a mesterségesen elsorvasztott könnyű- és nehézipar, valamit a mezőgazdaság talpra álljon. Venezuela az az ország, ahol a fekete váltást figyelembe véve szó szerint semmi nem olcsóbb, mint a benzin: egy Jeep Cherokee hatvanliteres tankját 36 forintból tele lehet tankolni, és nem, nem viccelünk. Bezzeg ha az ember olyan luxuscikkeket akar venni, mint a tej vagy a budipapír, akkor már sokkal rosszabb a helyzet - szeptemberben ebből a két dologból lépett fel átmeneti(?) hiány. Tejet két hét alatt egyszer, másfél órás sorbanállás után sikerült venni, a dobozon ha minden igaz, egy chilei cég neve szerepelt gyártóként. WC-papírból ottlétünk utolsó hetére fogyott ki az ország teljesen, és amikor arról érdeklődtünk, hogy mégis ezt így hogy, mindenki a vállát vonogatta, és mosolygott, majd lesz, amigo, mondták, igyál egy sört, abból még nem volt baj soha.
Na, ez bürokrácia
Érdekes volt megtapasztalni testközelből azt is, hogyan működik egy olyan ország bürokráciája, ahol a szupermarketek kijáratánál két alkalmazottnak is csak az a dolga, hogy a kifelé igyekvő kuncsafttól elkérje a blokkot, és arra pecsétet nyomjon. Kicsit úgy érezte magát az ember, mint egy hatvanas évekbeli talponállóban, ahol a “Tessék blokkot hozni!” gyakrabban hangzott el, mint a “Két fél körtét, Mancika lesz szíves!” A venezuelai hivatali út sokkal rögösebb és idegesítőbb, mint a földhivatalban vagy valamelyik önkormányzatnál ügyeket intézni. Cserébe viszont egy sima adóbevallás leadásakor meg lehet nézni Margarita-sziget minden látványosságát, beleértve a citromsárga színű pacallevest felszolgáló útmenti bódét, ahol a magyarokat “hermano!” azaz “testvér!” felkiáltással fogadják.
Az adó mértéke ráadásul nevetségesen alacsony, 1%, amit havonta kell befizetni, egy erre a célra rendszeresített formanyomtatványon, amiből viszont az ember félévente egyszerre csak hat darabot vehet, és nem, nem lehet visszamenni másnap, mert regisztrálják a sorszámokat. A megvásárolt formanyomtatványt kitöltve el kell vinni egy hivatalba, esetünkben egy San Juan nevű városba, ami a dzsungel közepén fekszik, hegyek határolják, és ha eltekintünk az út szélén lépten-nyomon látható szeméthegyektől, kifejezetten kellemes környéknek számít. A hivatalban sorba kell állni, majd a megfelelő ablakhoz lépve kap az ember egy sorszámot, amivel átballag egy másik ablakhoz, sorban áll, és kap egy cetlit, rajta egy bankszámlaszámmal.
A rutinosabb versenyzők kedvéért: a számlaszám nem minden hónapban ugyanaz. A számlaszám birtokában el kell menni egy meghatározott bankfiókba, ahol az ember ismét sorban áll, majd az 1 százalékos adót befizeti. A kapott igazolással visszamegy a hivatalba, ahol kap egy pecsétet rá, majd sorban áll egy másik ablaknál, hogy leadhassa. És ezt havonta megismétli. A helyieket mindez nem borítja ki, mint ahogy a tej- vagy budipapírhiány sem izgatja őket különösebben. A bevásárlóközpontok állandóan tele vannak, a venézek imádnak vásárolni, és ha a feketén váltott bolivárt nézzük, joggal, hiszen az árak elképesztően alacsonyak tudnak lenni. Az átlagkereset havi 100 000 forint körül alakul, egy kétszobás lakást a turistaövezetben havi 30 000 forintért lehet bérelni, egy itthon 25 000 forintért árult sportcipő 5000 forintnak megfelelő bolivárba kerül.
Ugyanez a helyzet a szolgáltatások és alapvető élelmiszerek terén, egy háromfogásos vacsorát simán ki lehet hozni kétezer forint alatt, és ebben olyan fogások szerepelnek, mint mondjuk egy kiló marhahús, és egy egész grillcsirke, amit egy vidéki csárdában hoztak ki elnéző mosollyal, egy adag főtt yucca és sült plantain (egyfajta banán) társaságában. Érdemes kipróbálni, hörgésig ettük magunkat. Turistáskodni, pihenni, jókat lehet Venezuelában, hosszú távon élni viszont iszonyú kimerítő lehet, mármint idegileg, és persze akkor még nem beszéltünk a harminchat fok körüli hőségről és a 90 százalékos páratartalomról, de hát ha valaki nem nézi meg a térképet indulás előtt, az magára vessen.
Zárásul egy vicc, amit Csucsu, a szerencsés geológus mesélt nekünk, miközben ultizni tanítottuk: miután az Isten megteremtette a világot és lepihenni készült, látta, hogy valami nagyon nem stimmel Venezuelában. Annyi természeti kincset adott ennek a környéknek, hogy azt valahogy kompenzálnia kellett, hát fogta magát, és elvette az emberektől az észt és a kezdeményezőkészséget, majd elégedetten hátradőlt.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
