Gyöngyi
9 °C
9 °C

Legfőbb ideje, hogy normális ország legyünk

2013.11.09. 16:02
Családjával az ötvenes években menekült Amerikába, de máig jól beszél magyarul. New Yorkban él, de rendszeresen visszajár Budapestre Kati Marton, aki sikeres újságírói pálya után kezdett könyveket írni. Könyveiben a történelem emberi oldaláról mesél, például meghurcolt és bebörtönzött szülei életén keresztül mutatta be a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét. Legújabb könyve is önéletrajzi ihletésű: két házassága nyomán a sztárújságíró Peter Jenningst és Richard Holbrooke topdiplomatát magánemberként is megismerhetjük benne. Azt mondja, rengeteg elvégzendő munka van még Magyarországon.

Milyen érzés visszajönni elismert íróként abba az országba, amelyből kislányként menekült el a családjával több mint 50 éve?

Nagyon jó visszajönni, úgy érzem, mára van egy olyan magyar identitásom, ami a munkámra épül. Magyar szerző vagyok, ami nagyon jó érzés. A születésem jogán túl is kiérdemeltem ezt: megdolgoztam érte.

Hírügynökségeknek tudósító szüleit Magyarországon azzal vádolták, hogy CIA-ügynökök. Ön kislányként mennyit érzékelt az ötvenes évek folyamataiból?

A hidegháború sötét napjaiban, az ötvenes-hatvanas években gyorsan felnőttünk, főleg, akiknek a szüleit elvitték. Nem okosabbak voltunk, mint az amerikaiak vagy a nyugat-európaiak, hanem önállóbbnak kellett lennünk: az édesapámat majdnem két, az édesanyámat egy évig nem láttam. Meg kellett tanulnunk figyelni a veszély jeleire: egy természetellenes érési folyamat volt ez, amit nem kívánok az eljövendő nemzedékeknek.

Amint Amerikába értünk, édesapám ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk meg a magyar nyelvet. Én egyáltalán nem beszéltem angolul, mégis angol nyelvű iskolába adtak minket („elemisták lettünk” – teszi hozzá mosolyogva magyarul). Így hát fejest ugrottam az amerikanizációmba, de édesapám nem akarta, hogy ez teljesen kiszorítsa a magyar identitásomat. Ma nagyon hálás vagyok neki ezért.

A magyarsága segítette vagy gátolta bármiben Amerikában?

Kati Marton

1957-ben kislányként került Amerikába. Azért kellett elmenniük, mert szülei nagy nemzetközi hírügynökségeknek tudósítottak Budapestről, és kémkedés vádjával letartóztatták őket. A Sorbonne elvégzése után amerikai újságíró lett, az ABC News munkatársaként visszatért Európába, de tudósított Zimbabwéból és palesztin menekülttáborból is.

Segített, mert a hatvanas években Magyarországról nagyon hősies kép élt az 56-os forradalom miatt. Erre nagyon büszke voltam, de nem ismertem teljesen Magyarország mélyen küzdelmes történelmét. Annyit tudtam, hogy a magyarok hősies hazafiak, akik készek voltak az életüket adni a szabadságért, de nem tudtam a fasiszta korszakról: ezt akkor ismertem meg mélyebben, amikor Wallenberg életét kezdtem kutatni, és nagyon felzaklatott, amikor megtudtam, mi történt az előző rendszerben.

Amerika nagyon nyitott hely, és minden amerikai származik valahonnan, úgyhogy nem volt nehéz beilleszkedni. De nagy segítség volt, hogy a szüleink maguk is asszimilálódtak. Nem maradhat meg az ember mindig a biztonságos zónában, és ők megadták nekünk a kezdőlökést.

Egy családi titokra csak később derült fény.

Igen, római katolikusként neveltek fel, és a katolikusságom nagyon fontos volt nekem, főként amikor a szüleim börtönben voltak. De amikor felnőttként interjúkat készítettem olyanokkal, akiket Wallenberg mentett meg, egy nő elárulta, hogy a nagyszüleim Auschwitzban haltak meg. Miskolciak voltak, az egyik első transzporttal vitték el őket.

Nekem jó volt megismerni, és megérteni a saját történelmemet. A szüleim, akik alig élték túl ezt a korszakot, teljesen asszimilálódott magyarok voltak: mindkettejüknek doktori fokozata volt, édesapám közgazdász, édesanyám történész volt. Hirtelen másodrangú polgárokká váltak, amikor Magyarországon meghozták Európa első zsidótörvényét. Sosem tudták kiheverni azt az érzést, hogy a honfitársaik ellenük fordultak, ezért számukra a zsidóság egyet jelentett a veszéllyel, amitől a szülők mindig próbálják megkímélni a gyerekeiket.

De minden gyereknek megvan a joga, hogy megismerje a saját történelmét. Nagyon szomorú, hogy sok magyar megpróbálja elrejteni az identitását. Nem azok a hibásak, akik megpróbálják takargatni az identitásukat, hanem azok, akik miatt Magyarországon veszélyes bármilyen etnikai csoporthoz tartozni.

Ma is aktuálisak a témák, melyekről első, Wallenbergről szóló könyvében írt?

Wallenberg egy fiatal svéd volt, aki magyarokat mentett meg magyaroktól. Borzalmas, hogy erre szükség volt, ezért tartom fontosnak, hogy a magyarok ismerjék a saját történelmüket, és ne csak a kommunista múltat, hanem az azt megelőzőt is.

Magyarországnak már régóta nincs szerencséje, de én hiszek abban, hogy az emberek és az országok a saját szerencséjük kovácsai. A jószerencse azt találja meg, aki fel van rá készülve, és legfőbb ideje, hogy Magyarország egy normális hely legyen.

Nem kell a múlt megszállottjává válni, de el kell fogadni a múlt leckéit és a felelősség ránk eső részét. Ez nagyon fontos, a németek ezt nagyon jól megcsinálták, de szerintem a magyarok nem. Ezért is örülök, hogy a könyveimet kiadják magyarul: olyan témákkal is foglalkozom, amelyek gyakran nem részei a közbeszédnek.

Miben más a Párizs – Szerelmeim története, mint az eddigi könyvei?

Ez a könyv egy nagyon intim mű, tényleg a szívemet nyitottam ki. Bár az én történetem, de a témák nagyon sok más embert érintenek: például a siker és a veszteség, vagy a nő komplikált szerepe, aki szakmájában és magánéletében is normális életet szeretne élni, és az áldozatok, amiket ehhez meg kell hozni.

Önéletrajz egy városról

Kati Marton először történelmi témájú könyveket kezdett írni, például világhírű magyar tudósokról, amerikai elnökházasságokról vagy Raoul Wallenbergről. Könyveit több nyelvre lefordítottak, hat kötete magyar nyelven is kapható. A Nemzetközi Női Egészségügyi Koalíció volt elnöke, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át, 2009-ben a Magyar Kultúra Követe címet kapta.

A Párizs – Szerelmeim története önéletrajz, melyet Kati Marton férje, Richard Holbrooke sztárdiplomata váratlan halála után önterápiaként kezdett írni. A könyvben, amely tíz nap alatt lett bestseller, Kati Marton két rivaldafényben telt házassága és eseménydús karrierje mellett őszintén mesél kapcsolatai nehézségeiről és arról is, hogyan dolgozta fel szerettei elvesztését.

Ez még mindig nehéz téma nekem. Először önterápiaként kezdtem írni, a férjem teljesen váratlan halála után, de később sokkal több bontakozott ki belőle. A múltkor egy sötét utcán sétáltam a gyerekeimmel New Yorkban, és egyszer csak odajött hozzám egy nő megköszönni, hogy megírtam ezt a könyvet, mert mint kiderült, nagy segítség volt neki a saját élethelyzetében. A gyerekeimnek ez nagyon imponált, azonnal mondták: „Mama, felismernek az utcán!”

Magyarországon is felismerik?

Most már, hogy hat könyvem magyarul is megjelent, igen.

A sors fintora, hogy gyerekkorában egy olyan dadától tanult meg franciául, aki rendszeresen jelentett családjáról az ÁVO-nak.

Tizennyolc éves koromban szállt le a gépem Párizsban, ekkor voltam először egyedül, a szüleim nélkül – a börtönéveiket leszámítva. A könyv arról szól, hogy a jó dolgok Párizsban történtek velem. Itt váltam felnőtt nővé, itt tanultam meg értékelni a szépség minden formáját, itt olvastam el a nagy könyveket. Párizs megváltoztatja az embert, csak engedni kell. Itt lettem először szerelmes, abba a férfiba, aki a gyermekeim apja lett.

Peter Jenningsbe, a legendás újságíróba.

Igen. Itt értem el első sikereimet az ABC News tudósítójaként: a száműzött Homeini ajatollahhal készült az első exkluzív interjúm. Amikor pedig 15 évvel később a gyerekeimmel visszajöttem Párizsba, ott találkoztam azzal az elemi erővel, akit Richardnak hívtak.

Richard Holbrooke-nak, aki a közelmúlt egyik legismertebb amerikai diplomatája volt.

Nemzedéke egyik nagy diplomatája, igen. Nagyon élveztem, hogy Richardról, mint magánemberről írtam, mivel diplomataként sokan ismerik, de ő ennél sokkal több volt. A könyvből kiderül, hogy mekkora szíve volt, milyen romantikus volt. Amikor végre összesodort minket az élet, elárulta, hogy évek óta rám vár: tíz évre visszamenőleg összeírta, hogy hol és mikor látott engem. Csak azért nem közeledett hozzám korábban, mert Peter felesége voltam, de arra számított, hogy véget fog érni a házasságunk – és igaza lett.

Richard Holbrooke, Bosznia és Afganisztán

Richard Holbrooke az elmúlt ötven én amerikai diplomáciájának egyik legismertebb alakja, a boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés amerikai főtárgyalója volt. Később az USA afganisztáni-pakisztáni különmegbízottja lett.

A mások által terror elleni háborúnak nevezett kihívást Holbrooke összetettebb kérdésként kezelte: „Ő ezt a háborút nem az iszlám háborújának látta a fehér világ ellen. Inkább olyan emberek harcának tekintette, akik tele vannak gyűlölettel, mert a saját országukban nincs reménység: nincs munkalehetőség, nincs megélhetés, nincs iskoláztatás, nincs kilátás, hogy valaha is megváltozik az életük” – írta róla felesége.

Ha 2008-ban Hillary Clintont választják meg amerikai elnöknek, Holbrooke jó eséllyel lehetett volna akár külügyminiszter.

Utána Richarddal minden egyes nap beszéltünk telefonon, bárhol is járt, nagy szerelmes történet volt a miénk. Tizenhét fantasztikus évet töltöttünk együtt, és sok mindenben volt nagy hatással rám. Például az országok, események, emberek iránti kíváncsiságomhoz Richard rengeteget adott hozzá. Őt minden érdekelte, minden egyes országban, ahol járt, tudta, hogy számtalan dolog van, amit érdemes megismerni.

Nagyon hiányzik minden egyes nap, de olyan sok minden maradt nekem belőle: sokkal jobban hitt bennem, mint én magam, így segített, hogy ki tudjak bontakozni. Bátorított, hogy kezdjek új dolgokba: így kerültem például egy újságíró-szervezet, az Újságírók Védelmi Bizottsága, azaz CPJ vezetésébe.

Miért kezdett az újságírás helyett könyveket írni?

A gyerekek miatt: nem hittem, hogy össze tudom egyeztetni a riporterkedést a gyerekneveléssel. Nagyon szeretem az anyaságot, ezért vágtam bele az új és bizonytalan karrierbe. Most a kilencedik könyvemen dolgozom, úgyhogy egyelőre nincs okom panaszra, bár az írás egyébként a közhiedelemmel ellentétben nehéz és magányos hivatás.

Több dologgal foglalkozni egyszerre a nőknek egyszerűbb is, mint a férfiaknak, nagyon sok nő él így. Rákényszerülünk, mert ma már mi is szeretnénk ott lenni a nagyvilágban: teljes karriert szeretnénk, de továbbra is nagyon szeretjük az anyaságot és a fészekrakást, ezek velünk született női dolgok. Úgyhogy nem cserélnék senkivel, még a nagy traumák után sem: mindkét nagy szerelmemet elvesztettem, a szüleimet elvitték... Még így is hihetetlenül szerencsésnek tarthatom magam összességében, és ez segített átvészelni ezt a nagy veszteséget.

Budapesten született, és máig rendszeresen visszatér. Mit jelent önnek a város?

Rengeteget. Nagyon büszke vagyok arra, hogy egyre gyönyörűbb. Tegnap épp a Várban sétáltam, ami gyönyörűen lett renoválva, és nagyon szeretem az éttermeket és a kávézókat a Közép-Európai Egyetem (CEU) közelében. Az, hogy a CEU kuratóriumának tagja vagyok, most konkrét teendőként is ideköt. Az egyetem nagyszerű, ablakot tár Magyarországnak a nagyvilágra, segít az országnak nemzetközileg nyitott, dinamikus hellyé válnia.

A Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot című könyvem is Budapestről indul, szereplői világhírű magyarok: Teller Ede, Kertész Andor, Korda Sándor, Neumann János, Kösztler Artúr vagyis Arthur Koestler, Kertész Mihály, azaz Michael Curtiz, Szilárd Leó, Wigner Jenő, és Friedmann Endre, azaz Robert Capa. Abban az időben mágnesként vonzotta a város a legkiválóbb tehetségeket.

Szeretném a magam szerény módján segíteni Budapestet, hogy újra ilyen hely lehessen. Ezért vállalkoztam arra, hogy híd-szerepet töltsek be Magyarország és az Egyesült Államok között. Íróként megpróbálom megnyitni Magyarországot az amerikaiaknak, és fordítva. A legtöbb amerikai mit tud Magyarországról? Csirkepaprikás, gulyás, huszárok, Gábor Zsazsa... Magyarország ennél sokkal többet adott a világnak, rengeteg dologra lehetünk büszkék: az atombomba Hitleréket megelőző feltalálói, Hollywood megalapítói magyarok voltak, Robert Capa és André Kertész művészeti formákat találtak ki.

Amikor a könyv először megjelent, nagyon sok egyébként tájékozott amerikai jött oda hozzám azzal, hogy nem is tudta, hogy Neumann vagy Andy Grove magyar volt. (Andy Grove, az Intel társalapítója Gróf András néven született Budapesten 1936-ban, és húszévesen vándorolt ki Amerikába – a szerző.)

Kívülről furcsának tűnhet, hogy miért törődik ennyit azzal az országgal, ahol borzalmas dolgok történtek a családjával és önnel.

A nácik megölték a nagyszüleimet, a kommunisták lecsukták a szüleimet, de jó érzés, hogy ma ilyen kedvesen bánnak velem itt, és úgy érzem, ettől az őseim nagyobb békében nyugszanak. Ez az ország nemcsak az én családomnak okozott rengeteg fájdalmat, hanem önmagának, mindenkinek. Sosem találkoztam olyan magyarral, akinek ne lett volna elkeserítő története.

Korábban azt nyilatkozta, hogy Magyarországon „inzultus által politizálnak, az uralkodó párt azt sugallja, hogy ők az egyetlen legitim párt”.

Ez egy demokrácia, minden magukon múlik, egy demokráciában szavazhatnak az emberek. A magyarországi politika nagyon személyeskedő, de lehet, hogy ez csak természetes átmenet. A magyar demokrácia még fiatal és éretlen, Amerikában 250 évünk volt, Magyarországnak 25. Sértegetés helyett mindenkinek arról kéne beszélnie, hogy mit lehet tenni az országért.

Magyarországnak egyszer és mindenkorra el kell döntenie, hogy a nemzetközi közösség teljes értékű tagja szeretne lenni. Ha nem egy bezárt kis szigetként akar túlélni, az országnak ki kell tárnia ezeket az ablakokat a világra. Nem az kéne, hogy számítson, hogy ki hány éve él itt, hanem az, hogy ki mit hoz létre ma. Én csak néhány évtizede élek Amerikában, de senki nem mondja, hogy nem vagyok elég jó amerikai, mert magyar származású vagyok. Ez egy jó minta.

Arról is beszélt, hogy aggályosnak tartja a „sajtószabadság sérülését, mert nem lehet demokrácia sajtószabadság nélkül”. Ezt továbbra is aggasztónak tartja?

A szabad sajtó az, ami egy szabad demokráciát megkülönböztet bármilyen más kormányzati formától. Ki más fogja számonkérni a megválasztott tisztségviselőket, feltenni nekik a kemény kérdéseket, vagyis a tűzhöz tartani a lábukat, ahogy angolul mondjuk? Nem mehet bárki oda egy miniszterhez, hogy feltegye neki ezeket a kérdéseket, csak egy újságíró. A komoly riporterek a közjót, az egész társadalmat szolgálják. A magabiztos demokráciát mindig életerős, szabad sajtó fémjelzi, és Magyarországon ez most nincs meg.

Az új alaptörvényről is sokan beszélnek hasonló kontextusban. Amerikába mennyi jutott el az erről szóló vitákból?

Azok, akik követik a híreket, nagyon is tudnak róla, hogy több területen, például a bíróságok függetlenségében vagy a sajtószabadságban visszafejlődés történt. Eljutott Amerikába a romák és más kisebbségek elleni erőszakos cselekmények híre is, ahogy az antiszemitizmusé is, ami sajnos mindig jelen van ebben a régióban.

Fontos, hogy a magyarok megértsék, hogy az EU nem egy fenyegetés, hanem hatalmas segítség. Magyarország az EU által leginkább támogatott országok között van, borzalmas jelzés lenne, ha a magyarok ki akarnának lépni. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy az ország egyedül is elboldogul, helyzet az, hogy ez nem igaz. A hatalmon levők felelőssége, hogy ne tegyenek alaptalan kijelentéseket, mert a szavaknak jelentése van, és a szavak és a tettek között elég kicsi a távolság.

A gyűlöletkeltés nem léphet át egy bizonyos határt, nem szabad, hogy katonai egyenruhába öltözött emberek körbemasírozva megfélemlítsenek másokat. Európában ez ma már nem megy, mert nagyon kevés erőfeszítés kell, hogy a gyűlölet szikrája lángra kapjon. A délszláv háború alatt a Balkánon voltam a férjemmel, ahol volt szerencsém a modern történelem egyik legnagyobb demagógjával, Szlobodan Miloseviccsel megismerkedni, aki borzalmas pusztítást végzett hazájában, amiből még hosszú idő lesz a felépülés.

Milyen benyomása volt róla a találkozó után?

Nagyon elbűvölő tudott lenni, a hazugság szakértője volt: képes volt belenézni az ember szemébe, és kijelenteni, hogy a fekete fehér, és még ő sértődött meg, ha az ember nem hitt neki. Ez egy demagóg trükk, Milosevics egy torz személyiség volt. Európa túl későn kapott észbe, hogy mekkora fenyegetést is jelent, végül Amerikára volt szükség. Nagyon büszke vagyok a férjem szerepére ennek a véres háborúnak a lezárásában.

Mit gondol arról, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni vagy dolgozni? Milyen tanácsot adna a magyar fiataloknak?

Sokszor a legtehetségesebbek mennek el, mert ők találnak a legegyszerűbben munkát például New Yorkban vagy Londonban. Egyre több magasan képzett fiatal magyarral találkozom, akik itthon nem érzik, hogy nagy kilátásaik lennének. Fontos felfedezni a világ többi részét, de itthon is rengeteg elvégzendő munka van még, hogy Magyarország olyan demokráciává váljon, amilyennek szeretnénk, és erős tagja legyen az európai közösségnek.

Magyarország mindig nyugatra tekintett, sohasem Kazahsztán vagy Észak-Korea volt a példaképe. Vagy miféle példakép a kimondottan korrupt Berlusconi például? De legfőképpen több magabiztosságra van szükség, a magyaroknak óriási önbizalomhiánya van, pedig ez egy gyönyörű ország tele tehetséges emberekkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs mit tanulnunk a világ többi részétől, mert az országnak nem volt túl sok szerencséje körülbelül 1600 óta.

Úgy tudom, legújabb könyvét a kommunista kirakatperek utazó tanújáról, egy sztálinista amerikai kémről írja.

Noel Field kommunista kémként indult az amerikai külügyminisztériumban, később a Tito elszakadása utáni kirakatperekben kezdték felhasználni a szovjetek. A perek az igazságszolgáltatás groteszk paródiái voltak, úgy meg voltak előre írva, mint egy hollywoodi film, de közben valódi embereket öltek és kínoztak meg.

Field fanatikus kommunista volt, és egyébként ugyanabban a cellában tartották fogva a Fő utcában, mint az apámat – persze nem egyszerre. Ugyanazok is hallgatták ki, így találkoztam először a nevével. Nemzetközi hírügynökségek tudósítóiként a szüleim voltak az egyedüli nyugati újságírók, akik valaha meginterjúvolták Fieldet, tehát itt is van egy családi kapcsolat. Olyan erős az itteni történelem, hogy mindig visszahúz, újra és újra találok izgalmas történeteket, amiket fel lehet dolgozni.