Pandora, Gabriella
6 °C
15 °C

A hét projektje: befogadom a performanszot

2013.11.15. 13:48
Fellép Budapesten egy újcirkusz, akiknek a műsora egy performansz. Péntek este elmegyek, és megnézem. Megpróbáltam kiszedni a rendezőből, mit kell éreznie alatta egy normál embernek.

Reménytelenül használhatatlan performanszbefogadó vagyok. És igazából teljesen átlagos is, szóval arról sincs szó, hogy miközben a többiek valamilyen triviális butaságon buknak el performansznézés közben (Mit jelent ez az egész?), én valamilyen zseniálisan eredeti dolog miatt lennék képtelen a befogadásra.

Na, ez eddig volt így. November 15-én a Művészetek Palotájába jön Daniele Finzi társulata, ami annyira világhírű, hogy

  • ők lesznek a szocsi olimpia zárószáma,
  • Finzi korábban a Cirque de Soleilnek is rendezett,
  • és egyébként is, hogy a fenébe ne lenne világhírű, ha az előadást tetszőleges helyen megállítva egy ilyen kép az eredmény?
Színpadkép a Finzi Pasca Társulat La Verita című előadásából.
Színpadkép a Finzi Pasca Társulat La Verita című előadásából.
Fotó: Finzi Pasca Társulat

Ha rajtuk nem tanulok meg performanszt (ez esetben: újcirkuszt) nézni, akkor semmin se.

Péntek este lesz a La Verita bemutatója, a hét elején azzal próbáltam felkészülni, hogy felhívtam Daniele Finzi rendezőt, mondja el, mit kell majd az előadás közben éreznem.

Nem túl óvatos tapogatózással nyitok, azzal a kérdéssel, hogy

Lehet-e azért valamennyire narratív műként tekinteni egy ilyen produkcióra?  

Sajnos Finzi vagy nem vette észre, mennyire rosszindulatú ez a kérdés, vagy túl hamar gyanút fogott. “Történetet mondunk el, de nem egyenesen, hanem képeket egymás fölé vetítve. Ugyanazt csináljuk, mint az álmok.” És itt jön a bosszú: “az akrobata saját nyelvén, a cirkusz nyelvén mutatja be fájdalmát, és ezzel végülis ugyanazt teszi, mint a bohóc.”

Oké, akkor mégis meg kell kérdeznem teljesen nyíltan, szerinte

mi az, amit a nézők élveznek egy ilyen előadásban?

“A művész nagylelkűségét, amellyel a közönség felé fordul és kitárulkozik, és ami ott dobog minden egyes mozdulat mögött.”

Ajjaj.

Reggel fél kilenc van egyébként, és Daniel Finzivel Skype-on beszélünk, vagyis csak én használok számítógépet, nála vonalas telefon van. Svájcban született, de valamiért mégis fura spanyolos kiejtéssel beszél, amitől teljesen megilletődöm.

Azért mond néhány olyan dolgot, ami, ha tényleg komolyan gondolom ezt az egészet, később valószínűleg jól jön. Például, hogy igazán megpróbálhatnám úgy élvezni ezt az előadást, mint egy zeneművet.

Finzi Pasca Társulat, La Verita. A háttérben Salvador Dali képe, amelyet az Őrült Trisztán című baletthez festett.
Finzi Pasca Társulat, La Verita. A háttérben Salvador Dali képe, amelyet az Őrült Trisztán című baletthez festett.
Fotó: Finzi Pasca Társulat

De mégis, akkor mi az a filozófia, ami a La Verita mögött van? Például mit jelent a cím?

Azért az igazság a téma, mert nagyon nehéz bármit úgy mutatni a színpadon, hogy igazinak tűnjön. Az igazi dolgok folyton hamisnak tűnnek, ezért csak hamisítvánnyal lehet olyat mutatni, ami valódi. “Azért használunk művért, mert az igazit mindenki kinevetné”.

Ez egy elég klasszikus színházas-modern gondolat, viszont tényleg érdekes (bár gondolom a művészeknek azért jobban). De abban azért nem vagyok biztos, hogy ez egyedül képes lesz kitölteni egy egész előadást, vagy hogy egyáltalán fel lehetne építeni egy valóban érdekes előadást szigorúan ennyi köré.

Úgyhogy végül arról próbálom meg kikérdezni Finzit, amiről egyébként is folyamatosan beszél. Ekkorra már többször elmondta, hogy az artisták és a bohócok folyamatosan csak ugyanazt csinálják, vagyis minden este ugyanazt ismétlik meg. Szerinte ez jó dolog, mert “egy színész előbb-utóbb megváltoztatja ahogy játszik, mert megunja. Egy artista viszont úgy adja elő minden este ugyanazt, hogy minden este megpróbálja még jobban megcsinálni, mint az előző nap.” Egyre tökéletesebb lesz.

Szóval végül azt próbálom megtudni, hogy

miért olyan jó, ha ez a közelebbről meghatározhatatlan (vagyis hát újcirkuszi) színpadi performansz ennyire tökéletes lesz?

És, hogy miért lesz jobb hely az univerzum attól, hogy valaki nagyon szépen tud szaltózni. Persze ez is olyan kérdés, ami bőven lehetne rosszindulatú is, és elég kicsi rá az esély, hogy egy ilyen témát egy Skype-hívásban fogunk lerendezni, de egy próbát megér.

Finzi azt mondja, hogy azért, mert rendkívüli, és ők szeretnének valami rendkívülit mutatni az embereknek.

Ennyire unalmas és közönséges az emberek élete?

Dehogyis, hát mondtam már, hogy mi az igazit próbáljuk megmutatni, de nem megy máshogy, csak egy kis hazugsággal.

A Finzi Pasca Társulat tagjai kifeszítik Salvador Dali Őrült Trisztán-képét.
A Finzi Pasca Társulat tagjai kifeszítik Salvador Dali Őrült Trisztán-képét.
Fotó: Magyarkúti Barna / Index

Finzi mondott néhány érdekes dolgot, volt néhány kedves, de erősen semmitmondás-gyanús üresség, és volt olyan mondata is, amit simán csak nem értettem. Úgyhogy végül csütörtökön elmentem a nagy (és komolyan, ez a dolog óriási) háttérfestmény, Salvador Dali az Őrült Trisztán című baletthez készült vásznának a kifeszítésére.

Kb. én voltam az egyetlen újságíró, és elég gyorsan kiderült, hogy egy ilyen leleplezés a világ leghétköznapibb dolga, nem is beszél senki, csupa fotós van itt (nálam meg persze csak egy point and shoot), mert szó szerint nincs miről tudósítani. Húsz percen keresztül csak a padlót vakargatják a társulat tagjai, aztán végre előkerül a kép, és ahogy elkezdik felfelé húzni, egy jóindulatú hangmérnök teljesen meglepetésszerűen bekever egy filmzeneszerű, nagyon ünnepélyes operarészletet (bár persze lehet, hogy balettrészlet, mindenesre klasszikus zene).

Általában képtelen vagyok mindenfajta vizuális művészet élvezetére, de ez a kép tényleg lenyűgöző, zenével mindenképp. És az a helyzet, hogy a héten először komolyan megfordul a fejemben, hogy a péntek esti előadás jó is lehet, annak ellenére is, hogy túlzott narratív dimenziót azért továbbra sem várok.

(Cikkünk következő részében beszámolunk magáról a performanszról.)