Ez a mániánk, ez a stanicli

A legtöbb emberrel ellentétben a kiállítás alkotói a használt nejlonzacskót nem közönséges szemétnek, hanem alapanyagnak tekintik. Sőt, Koronczi Endrének egyenesen a sodródó, szélben szálló, szakadt, semmire sem alkalmas nejlonzacskó a passziója. Az amaTár kiállításán most 100 talált szentlélek című, színes eldobott zacskókról készült  fotósorozatát nézhetjük meg. Jó, hogy nem szín- és árnyváltozatok szerint.  

Fotó: Amadeus Művészeti Alapítvány / Facebook

Több nekünk a szatyor, mint hinné

Szatyor, szütyő, szütyü, motyó, batyu, tarisznya, tatyó, tasi, tasak, nájlon,cekker, stanicli – ahogy K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, kritikus, a kiállítás megnyitóján megjegyezte, már a tárgyra vonatkozó megnevezések szemantikai gazdagsága sem lehet véletlen! A szatyrok körbevesznek bennünket, mindenütt jelen vannak, a vásárcsarnokba tartó nénik frizsiderszocializmust idéző, csíkos, erős, műanyag bevásárlószatyrától, a feliratos vászonszatyrokon keresztül a 20-as, 30-as fiatalok H&M-es zacskójáig, vagy a hajléktalanok minduntalan hordozott, nehéz szatyráig. Az utóbbiak számára ez már nem is pusztán szállítóeszköz, hanem maga a túlélés záloga – mutatnak rá az alkotók. Szabó Eszter aprólékos akvarelljein láthatunk színes, ötletes szatyrokat, vastag műanyagból készült példányokat, és egyszerű, instant szakadó változatokat is. Repülőgépeken használt hányózacskó sajnos nincs közöttük. Vajon hány szatyrot hordunk el életünkben? – adódik a kérdés, amelyre a kiállítás nem ad választ.

Amikor egy ösztöndíjas csereprogramról hazajöttem Amerikából, az volt az érzésem, (hogy mennyire érdekes), hogy a fiatalok öltözködés, kinézet alapján a világ bármely nagyvárosába beilleszthetőek lennének, és nem lógnának ki, míg az idősebb nénik, az agyonhasznált vászonszatyorból kilógó zellerrel és még az ötvenes évekből megmaradt csipkés blúzzal csakis Kelet-Európában fellelhetőek – mondja Molnár Tamás.

Azért kezdtek el a szatyrokkal foglalkozni, mert érdekelte őket, hogy mikroszinten, a mindennapi tárgyakon keresztül hogyan jelennek meg a generációs és társadalmi különbségek. Így választották ki a szatyrot és a ruhát. Ez egy mindig visszatérő jelenség, ami mindig is érdekelte őket, és olyan művészeket választottak, akiket szintén. Hatott rájuk a Néprajzi Múzeumban korábban megrendezett Műanyag kiállítás is, ahol a műanyagok rengeteg eltérő megjelenését vizsgálták – meséli Gadó Flóra.

Szabó Eszter minimalista videóiban a bevásárlásból hazafelé tartó, a buszmegállóban ácsorgó, szatyrokat cipekedő alakokkal kísérletez, miközben baromi szórakoztatóan mutatja be a magyar reklámtáskapiacot. Födő Gábor klasszikus, csíkos, műanyag bevásárlószatyrainál aztán ez megfordul: nem az alakok cipelik őket, hanem maguk kerülnek a "vászonra". Szatyrok című sorozatát elnézve az embernek olyan érzése lehet, mintha a hetvenes-nyolcvanas évek el sem tűntek volna, és romantikus vágy fogja el a szocializmus hétköznapjainak retró tárgyai iránt. Az átkosban vásárolni ugyan szar volt, de sose lesz megint olyan jó.

A kiállítás másik része az öltözködés önreprezentációs kérdéskörével foglalkozik, és az ebben feszülő társadalmi különbségeket igyekszik bemutatni Szabó Klára Petra és Hecker Péter. Hecker Péter pop art-os stílusú, és közben a szocializmust idéző életképekkel (papucs, flaneling), Szabó Klára Petra  a fiatalok megörökítésével próbálkozik, de sajnos különösebb átütőerő és önirónia nélkül.

Fotó: Koronczi Endre / koronczi.hu

Ahogy azt K. Horváth megjegyezte, a pungában feszülő nagy dolgokat Tamás Gáspár Miklós írja le remekül egy esszéjében : “..folyton fintorogva mosolygó, szomorú ember volt Bálint Tibor. Felejthetetlenül groteszk. Emlékszem rá, ahogy álldogált (...) a túlfűtött helyiségben műbőr kabátjában, nyakában valami sár, kezében a kajla kalapja, kezében a kelet-európai ember végső menedéke és kapaszkodója, a punga, a nájlon bevásárlószatyor, eredetileg egyszerűen zacskó, benne karalábé és sör. Soha nem ült le, soha nem vetette le a kabátját, csurgott a cigányos kerek képéről, ferde orráról a víz,  a csuklójára csúsztatta a pungát, úgy itta a túlcukrozott, zaccos törökkávét a súlyos bögréből, ahogy a szájához emelte, úgy lengett a súlyos punga, benne a karalábé és a sörös üvegek, esetlenül, határozatlanul”.

Ennél aligha lehetne jobban bemutatni a szatyrot, ezt a kelet-európai őrületet. Pedig Tamás Gáspár Miklós Romániájának üzleteiben nem adtak a vásárlónak pungát: ezt az emberek a magyarországi ismerőseiktől kunyerálták el, és azzal járták a várost, várva, hogy majd valamit osztanak – mutat rá K. Horváth. Itthon a hetvenes-nyolcvanas évektől ez már egészen mást jelentett. A punga eredeti funkciójából felszabadított modern tárgy lett, és ha valaki a nyugati márkák szatyrával járt, az volt az igazi király: a szatyor bizonyította, hogy járt, és vásárolt nyugaton.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!