Orsolya
7 °C
19 °C

Dixi egyszerűen leütne

2014.06.16. 14:32
Már keresni kezdtem, hol osztják a bogyót: ijesztően megigézve hömpölygött a tömeg a Károlyi (korábban: Károlyi Mihály) utcán, azzal a cinkos csillogással a szemekben, amivel az öngyilkos szekták tagjai vetik le magukat közösen az Erzsébet hídról. A vonulás első állomása mégis a Centrál kávézó galériája volt, ahol már inkább gigantikus osztálykirándulásba lazult az itt-ott szóba elegyedő áradat. Közben megafonon is megerősítették: ez az az irodalmi séta a Margó Irodalmi Fesztiválon, ahol Bereményi Géza mutatja be legutóbbi regénye, a Vadnai Bébi és egyben saját fiatalsága jeles helyszíneit – csak éppen az eredetileg tervezett helyett jóval többen voltak kíváncsiak erre az irodalmi programra.

„Zavarban vagyok, nyugodj meg” – vágott bele Bereményi a Vadnai bébi című könyve köré szervezett irodalmi sétába (a könyvbe itt tud beleolvasni, a Könyvesblog kritikája itt). A szerző még akkor kapott rá a Centrálra, amikor ELTE-klubként működött, és a mai mosdó szintjén a Hordó nevű menza szombat esténként mondén táncos hellyé átpofozva vonzotta az egyetemistákat. Nem is volt olyan nehéz a galériára képzelni a világnézeti klubokat, és általában a legvidámabb barakk legvidámabb diáktanyáját, bár amikor szóba került, hogy Karinthy is sokat járt ide még a háború előtt, az idősíkok már egymást kioltva kezdtek kavarogni a fejemben.

Fetrengtek a kólától

Azt egy életre megjegyeztem, amire Bereményi csak utólag jött rá: a társaság legkötekedőbb tagjai jó eséllyel az ügynökök (csak hol az a rendőrállam, ahol villoghatok majd ezzel a tudással?), ahogy azt is, hogy a kóla (mármint az ital) valójában maga is kemény drog. Ezt mi sem igazolja jobban, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háromfős társaság a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, akik szereztek közösen egy kétdecis kokakólát, és annyira azt hitték, hogy be fognak állni tőle, hogy órákon át a földön fetrengve hallucináltak, miután megitták. De népszerű volt még az unicum és a szirupos ízű, rossz emlékű kevert is: „Más kábítószer nem volt” – magyarázta az író, aki nem szerette, hogy a kólától nem tudott aludni, ezért anélkül itta a Cuba Libre néven népszerűvé váló rumoskólát.

De Bereményiék élete nem egyedül a piálás körül forgott: a Vadnai Bébi, vagyis a könyv, aminek az apropóján sétálni jöttünk, sem öncélú presszózások története, hanem egy fiatalemberé, aki egy elszóláson felbuzdulva szeretné megtudni, ki is valójában az apja. Aki idáig csak sejtette, hogy önéletrajzi ihletésű a könyv, első kézből hallhatta, ahogy Bereményi azonosította a szereplőket: saját magát és Dixit, az „entellektüel lézengő rittert”, akit egyes történetek alapján vélhetnénk történetesen széles műveltségű kocsmatölteléknek is, pedig egy nemzedéknyi író és presszózótárs példaképe lett, akiről máig elmesélik, hogy milyen volt, amikor az újszövetségből idézett az őt szekáló rendőröknek.

Legendája máig él: a résztvevők, főleg nők egyébként (Bereményi kortársai éppúgy voltak köztük, mint egyetemisták) csillogó szemmel hallgatták az újabb morzsákat a hetvenes évekbeli presszókörök világának történetéből.

Megáll egy bő órára az idő: kevertek és rumos kávék, no meg anekdoták

– ígérték az elején a szervezők, és tényleg nem a sétáé volt a főszerep, főleg mivel a következő helyszín, a Kárpátia étterem is egy köpésre volt. „Semmit sem változott” – mondta a söröző részről Bereményi, aki arra is visszarévedt, hogyan hordták ki a feleseket Dixinek azon helyek mellé, ahonnan rossz magaviselete miatt ki volt tiltva. A rendőrök is sokszor elővették őket, az igazoltatás megalázó procedúráját Bereményi stílszerűen a Vadnai Bébiből olvasta fel, aztán rátért arra, hogy csak azért nem közösítették ki a társaságból, miután a csoportnorma ellenére megjelent egy folyóiratban egy novellája, mert mindenki csak a becenevét ismerte – bár egyszer majdnem lebukott még így is.

Értelmezési zűrök

A legérdekesebb az volt, amikor váratlanul elszakadtunk a konkrét helyeken valaha kipakoltatott konkrét táskáktól, a hajszálpontosan felidézett negyven évvel ezelőtti mondatoktól, és Bereményi arról mesélt, milyennek élte meg a hatvanas-hetvenes éveket: milyen közel volt még a háború emléke, hogy hallgattak el még a szülők, ha a gyerekek bementek a szobába, és hogy „haltak meg még azelőtt, hogy beszélhettek volna”. Az író szerint ez az a megtört hagyomány, ami miatt ma értelmezési zűrök vannak, például arról, hogy ki milyen szobrot állítson.

Értelmetlen, fura átmeneti évtized

– foglalta össze a hetvenes éveket, amikor már fellazult a valaha sokkal elnyomóbb gépezet, de még nem minden a pénzről szólt, és az elhallgatások miatt összefüggéstelenedő társadalomban búvárharang-társaságok működtek. Olyannyira fontosak, hogy a félszeg fiatal író, Bereményi (született Vetró) Géza is egy ilyenben találta meg magát idestova 40 évvel ezelőtt – csak vajon mit szólna Dixi ahhoz, hogy a barátja a Megáll az időtől a Cseh Tamás-szövegeken át a Hídemberig kanyargó pályája vége felé kiteregeti hajdanvolt életüket?

Lehet, hogy egyszerűen leütne

 – mondta Bereményi, mielőtt bejelentették, hogy a tervezett harmadik helyszín épp most zárt be, úgyhogy folytatás majd csak a következő sétán várható.

Az esemény a Margó Irodalmi Fesztivál része volt. Korábban írtunk a Hosszúlépés Cseh Tamás-sétájáról, ott is volt szó Dixiről, a Kexről és Petri György gimis éveiről is – cikkünket itt olvashatja.