Menyhért, Mirjam
10 °C
25 °C

Biztos, hogy mindent tud a zsidókról?

2014.11.29. 08:04

A holokauszt emlékév programjába illeszkedve nyílt meg a Kő kövön, töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából című kiállítás a Néprajzi Múzeumban, mely több szempontból is rendhagyónak bizonyul. Egyrészt a zsidóságot ért borzalmak és tulajdonképpen a holokauszt felelevenítése nélkül mutatja be a zsidóságot, ráadásul azon belül is a magyar vidéki zsidóságot, amelyről sokkal kevesebb szó esik, mint a budapesti sorstársaikról.

Többek között persze azért, mert vidéki zsidóság már nem létezik. Nagyrészt eltűnt a holokauszt alatt, hiszen a deportálásokat vidéken kezdték. 

Éppen ezért is jelentős ez a kiállítás, hiszen öt termen keresztül kizárólag a vidéki zsidóságra emlékezik, felvillantva olyan hagyományokat és tárgyakat a zsidók vallási életéből, amelyeket a fővárosban már nem is lettek volna fellelhetők.

A kiállítás, mint írják, szándékosan töredezett, hiszen a bemutatni kívánt korról töredékesek ismereteink, töredékes a rendelkezésre álló anyag, s ez az egész világ az elmúlt és a megmaradt töredékekben értelmezhető leginkább. A tárlat tehát nem akar teljes képet felrajzolni, sokkal inkább azt emeli ki, hogy ez a kultúra mára nehezen rekonstruálható, a maga egykori teljességében nem, csupán bizonyos elemeiben idézhető fel. A töredékességnek azonban más oka is van: a Néprajzi Múzeum vállaltan nem szeretett volna tárgyakat kölcsönözni, a fő cél az volt, hogy saját, zsidósághoz kötődő, eddig még soha ki nem állított tárgyait végre a látogatók elé tárja.

A kiállítás tíz nagy téma köré csoportosul, az élet és a viselet fő kérdéseit végigkísérve mutat be, vagy inkább villant fel egy eltűnt kultúrát. A kiállítás talán túlontúl etnográfiai, amit persze nem róhatunk fel a néprajzi múzeumnak, de tény, hogy a tárlat erősen tárgyközpontú. A belépőjegy mellé viszont jár egy kis lexikon is, így tényleg, de tényleg mindent meg lehet tudni végre a zsidó tárgyakról, kultúráról és ünnepekről.

Mindenki előtt világos lesz, mi az a hajbli, a hanuka, a kaftán, a jom kippur, a mezüze, a micva, vagy éppen a széderest.

Rengeteg olyan tárgy látható a kiállításon, amelyeket az utolsó pillanatban, a kilencvenes évek elején gyűjtöttek kutatók kárpát-aljai, zsidó közösségekben, illetve olyan tárgyak is, amelyek csak a Néprajzi Múzeum birtokában fellelhetők. Például a sulklopfer, ami tulajdonképpen egy imára hívó, fakalapács. Ezzel kopogtattak a kapun, amikor kezdődött az ima. A kiállításon látható legrégebbi tárgy egy 1815-ös gyertyatartó, a legújabb pedig a 2007-ben a múzeumban felejtett kipa.

A tárgyak uralma mellett azonban meg kell említeni a két egyedi fejlesztésű, interaktív digitális múzeumi alkalmazást, ami a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Kreatív Technológia Laborja és a múzeum közös projektje. Az egyik

a pápai betegsegélyező egylet 185 éves adománykönyve - mivel szombaton nem szabad pénzhez nyúlni, az adományozók a könyvbe a nevük mögé bedugták a felajánlott összeget.

(A zsidó kultúrában mindig nagy hagyománya volt a jótékonykodásnak, az íratlan szabályok szerint a bevételük tíz százalékát jótékony célra illett fordítani.) A digitális alkalmazásnak köszönhetően a könyv szinte életre kel, lehet benne lapozni, illetve egy hosszas kutatásnak köszönhetően, a könyv néhány szereplőjének és utódjainak a történetét egészen a huszadik századik követhetjük.

A másik alkalmazás a szombati asztal rítusait ismerteti.

A szombati asztalra vetített animáció a szombat bejövetelének otthoni rítusait meséli el, a látogatók egy öttagú család és vendégük péntek esti ünnepét ismerhetik meg.

A stilizált rajzok a gyertyagyújtástól az áldásokon át a vacsoráig mutatják be a hagyományos tárgyakat, kellékeket, cselekvéseket. A vetítés csak akkor indul el, ha legalább hárman ülnek az asztalnál.

A legérdekesebb rész nekünk még az utolsó, úgy nevezett a kérdések terme volt, amelyben középiskolás diákok és a múzeum munkatársai által bevitt, zsidósághoz köthető tárgyakat mutatnak be. Itt személyes történeteket és vallomásokat is olvashatunk a kiállítás rendezőitől, és kiderül, milyen érdekes, személyes történetek bújhatnak meg egy-egy tárgy mögött.

A kiállítás mindenképpen hiánypótló, és emellett gyönyörű, érdekes anyag. A töredezettség azonban, - mely a rendezők szerint ugye szándékos, mindazonáltal némileg zavaró, és hagy némi hiányérzetet is. Hiszen amíg részletesen taglalják például a tatai, makói és a bonyhádi zsidóság történetét, felidézik szokásaikat, tárgyaikat, addig más zsidó közösségekről szó sem esik. Nem kerül elő elő például Balassagyarmat, ahol egyébként a Dohány utcai után az ország második legnagyobb, 4000 fős zsinagógája állt, és volt idő, amikor a város lakosságának 40 százaléka zsidó volt.

Bár a kiállítás lenyűgöző, hiányzik talán egy összegző térkép és szoba, ami áttekinthetővé teszi a vidéki zsidóságot, és pusztán az adatok által szembesít mindenkit azzal, hogy mit is vesztett az ország a vidéki zsidóság eltűnésével. 

Kő kövön,  Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából,  2014. október 30. - 2015. május 31 között a Néprajzi Múzeumban.