Csanád, ne szopass!

Ritka, hogy valaki zsidózásra biztasson nyílt színen, civilizált keretek között, ráadásul a színpadon. Pedig éppen ezt teszi a Gólem Színház és a Dumaszínház közös új darabjában, a Zs-kategória című előadásban, a Jurányiban, ami, ahogyan az alcíme is mutatja, egy önfeledt zsidózás revüvel.

A Gólem Színház az egyetlen kifejezetten zsidó színház Magyarországon. Bár állandó társulattal nem rendelkezik, állami támogatást alig kapnak, és a hitközséghez sem tartoznak, teljesen függetlenek. Az ötfős kreatív csapatot Litkai Gergely kereste meg, hogy nem lenne-e kedvük egy zsidó tematikájú kabaréhoz, ők ugyanis missziónak tekintik a kabaré felújítását. A revü műfaját pedig a rendező, Borgula András választotta, hiszen a múlt század elején abszolút elterjedt volt ez a fajta előadás, nagyon sok mulató volt zsidók kezében.

A korabeli revüknek is az volt a sajátosságuk, hogy az akkor élő kortárs élők írogatták, hogy pénzt keressenek és viccelődjenek, és innen jött az ötlet, hogy a Gólem Színház is kérjen fel mai írókat a darabhoz. Az előadást többek között például Dragomán György, Szálinger Balázs, Litkai Gergely, Vinnai András és Szabó Bori írták. Az íróktól azt kérték, a magyar közélet leggyakoribb kérdéseit vegyék elő: miért szeretik a zsidók a pénzt? Mikor veszik át az uralmat a világ fölött? Hány millió zsidó él az országban? Míg Borgula szerint a háború előtt rendszeresek voltak a zsidó tematikájú darabok, a holokauszt után senki nem mert ehhez a témához nyúlni. „A humor kicsit feloldozza azokat a görcsöket, amiket magunkban hordozunk” – mondja a rendező.

Az előadás valóban a klasszikus revü műfaját éleszti fel: három férfi és három nő önfeledten dalol a színpadon. Minden jelenet arról szól, hogyan zsidózunk mi, és hogyan zsidóznak mások, és hogyan szövik át a mindennapi életünket a sztereotípiák, a rasszizmus és a xenofóbia. A darab ugyanakkor a zsidókat sem kíméli, ugyanolyan öniróniával jeleníti meg a követhetetlen, furcsa szokásokat és a gyökereiket újonnan felfedező zsidók sutaságát, mint a magyarkodó, rakott szoknyás tévébemondót.

„Arra biztattam az írókat, hogy felejtsük el a politikai korrektséget” – mondja a rendező, aki szerint egy minden eddiginél nyíltabb és bevállalósabb darab született. Nekem azért sokszor inkább az volt az érzésem, hogy nem megyünk túl az összekacsintós humorizáláson, így arra alkalmas a darab, hogy magunkon jót röhögjünk, de elgondolkodtató része kevés van.

Mint például az a jelenet, amikor a zsidó, a náci, a roma, az erdélyi asszony és a meleg pap (akik természetesen mind gyűlölik egymást) mindig tud találni egy olyan további csoportot, amit együtt is gyűlölni lehet. És szintén zseniális Kálid Artúrnak az egyik szólójelenete, amit Litkai Gergely írt – elég egyértelműen Monty Python hatás alatt, de ez nem rontja el az élvezeti értéket. Kálid fantasztikusan lovalja bele magát egyre jobban és jobban a gyűlöletbe, és mutat rá arra, hogy a delfinektől kezdve az idegesítő óvodásokig mindenkit lehet utálni. De legfőképpen az avarokat, akik nem elég, hogy a lehullott falevélről kapták a nevüket, de ki is haltak, és mégis benne vannak az iskolai tananyagban. Pedig ki a fenét érdekelnek az avarok?

Egy ilyen darabot szinte természetes módon sző át az aktuálpolitika, előkerülnek a magyarkodók, a köztévé, és persze az újonnan betért Szegedi Csanád, aki felesége szerint „az egész családot szopatja” az újonnan felvett idétlen szokásaival. A darab kissé kiegyenlítetlen, vannak unalmas részek, Kerekes Viktória Dragomán György-monológja is nagyon kilógott. Ennek ellenére tényleg szórakoztató az előadás, és minden színész egytől egyig zseniális benne. Bán Bálintot egyszerűen öröm nézni, Kálid Artúrt már méltattuk, de Gergely Katalin, Huzella Júlia, Janklovics Péter és Kerekes Viktória is mind nagyon jók.

Felmerül a kérdés, hogy akkor is ilyen vicces lenne-e egy ilyen előadás, ha történetesen nem egy zsidó színház adná elő. Borgula András szerint ez egy teljesen jogos kérdés, és szerinte természetes, hogy a közönség tőlük jobban elfogadja a humort, „mert azt gondolják, hogy egy vagy közülünk, így ez nem antiszemitizmus, hanem kritika”. Borgula szerint Amerikában is arra törekednek a feketék, hogy ők irányítsák a róluk szóló humort, és hasonló most a helyzet a zsidó humorral is. 

A rendező hangsúlyozta, hogy nem kapott egyelőre olyan visszajelzést, hogy bántja a zsidókat az előadás, igaz még csak most volt a bemutató. „Ez elsősorban egy kabaré, úgy szórakoztatunk, hogy közben nagyon maró iróniát használunk. Az önfeledt zsidózást mi pozitív jelentéssel töltjük fel, és azt szeretnék, hogy a darab végére annyiszor elhangozzon a zsidó szó, hogy már természetes legyen kimondani. Nyilván a zsidók egymás is kritizálják, de mi azt gondoljuk, hogy egy színháznak ez a dolga, és hogy ezt a maró gúnyt és önkritikát kellene követnie a Nemzeti Színháznak is. A színház ugyanis születése óta kritikai alapon működik, a kritikai iránti vágy szülte és vitte előre mindig is. Persze lehet, hogy ez a 21. századra megváltozik, de én nem hiszek benne.”

Következő előadás: május 12., Jurányi Inkubátorház