A 21. század hét magyar főbűnének állítottunk emléket a világkiállításon

Rendhagyó módon bocsánatkéréssel kell kezdenünk a milánói magyar pavilonról szóló cikkünket. Nem lett igazunk, sem nekünk, sem a többi huhogónak, amikor azzal támadtuk a hatalmas sámándobokból álló építményt, hogy kínos módon a hátrafelé nyilazós szittya múlttal, továbbá ismeretlen okból egyúttal a Flintstone családdal próbálja azonosítani az országot.

A megvalósult pavilonnál őszintébb alkotást ugyanis még sosem láttam Magyarországról. A helyszínen ráadásul kiderült, hogy az előzetes hírekkel ellentétben nem valami múltba révedő projekttel égetjük magunkat a világ előtt. A milánói pavilonba sikerült belesűríteni mindazt, ami a mai Magyarországot jellemzi. Az építmény alig hasonlít a nagy vihart kavart sámándobos-bálnacsontvázas látványtervre.

A munkafolyamat során a koncepció letisztult, és így a világkiállításon büszkén hirdetjük Magyarországunkat. Egyedül azt hiányoltam, hogy az építmény oldalán nincs egy nagy molinó, amit a munkatársak éjszaka loptak le valamelyik szomszédos kiállításról, hogy a hátára felírják a pavilon üzenetét:

Mielőtt bemutatnánk az épületet, gyorsan átfutjuk, hogyan lehetett zseniális módon, hónapok munkájával egyetlen épületbe sűríteni ezt a hat kortárs magyar főbűnt.

Hozzá nem értés: Szőcs Gézát, a magát kulturális államtitkárként egyúttal genetikusnak, kurátornak és üzletembernek is tartó hivatalnokot rövid ámokfutása végén leváltják, cserébe megkapja a világkiállítás vezetését.

Önhittség: Szőcs Géza úgy dönt, hogy nem a szakértők által választott győztes tervet, hanem inkább a második helyezettet építik meg Milánóban. A monumentális sámándob terve vihart kavar mind az építészek, mind a jó ízlésű közönség körében, mondván, ősmagyarkodó giccsel akarják reprezentálni az országot. A kormányzat nem reagál a kritikákra.

Átláthatatlanság: 2,45 milliárd forintnyi állami pénz állt a projekt rendelkezésére, a lebonyolító cég vezetőjét kirúgták, az okokat soha nem közölték.

Mutyigyanú: Az ötletgazda által megbízott építészek a megnyitó előtt egy hónappal elhatárolódnak a tervüktől. Kiderül, hogy a lebonyolító Carpathia Kft. mutyigyanús szerződésekkel dolgozik, mintha egy simlis építési vállalkozó lenne, nem pedig egy 100 százalékos állami tulajdonú cég.

Bűnbakkeresés: A projekt nem épül meg időben, Szőcs Géza emiatt az olasz közreműködőket hibáztatja (amúgy minden más ország is olaszokkal dolgozik). A magyar vezető szerint nekünk nehezebb, mert hosszú, keskeny telket kaptunk (a mellettünk levő angolok csodás tervet hoztak létre hasonló területen).

Lapítás: Szerettünk volna részt venni a megnyitón, de a kommunikációs munkatárs azt mondta, ezt majd csak júniusban rendezik, de nem kell izgulnunk, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) munkatársa felveszi velünk a kapcsolatot. Az Emmi sosem keresett meg minket, Hoppál Péter és Szőcs Géza azonban a sajtó távollétében, május elsején megnyitotta a pavilont. Csak az MTI lehetett ott, a sajtó többi részét sikerült távol tartani.

A hetedik kortárs magyar bűn

A helyszínre kellett elmennem ahhoz, hogy kiderüljön, mi a hetedik kortárs magyar főbűn.

A pavilont alig ismertem meg a helyszínen. Sárkány Sándor eredeti koncepciójának volt egy vitathatatlan érdeme: összetéveszthetetlen volt. A hatalmas, szalmába csomagolt oldalast, vagy más nézőpontból a két monumentális sámándob közé ékelődött csontot, esetleg a felfordult bálnacsontvázat nem lehet elfelejteni, ha egyszer is láttuk a tervet. A koncepcióban ráadásul úgy tobzódtak a jelentést hordozó elemek, mintha egy naiv és szittyahívő tini tervezte volna.

Az épületről lehúztak minden túlburjánzó elemet, anélkül hogy ezzel párhuzamosan a koncepciót módosították volna. Így az eredetileg csak zavaros terv végül teljesen értelmetlenné vált. A látványterven még gyékénnyel borított sámándobokat a valóságban fényes rézlemezekből készítették el, anélkül hogy bárkiben felvetődött volna: miért lenne egy sámándob rézből? A pavilon inkább valami 19. századi gőzgépre emlékeztetett – de arra viszont miért vésnének életfamotívumot?

Sőt. Hiába hívják az épületet Életkertnek, a kerteket az építkezés során valahol végül elhagyták. A fotókon látható dús mező a szomszédos angol pavilonhoz tartozik. Az épületet betonozott placc veszi körbe, a kis fák és a beton lyukaiba ültetett gyógynövények csak hangsúlyozzák a sivárságot. A tetőkert eredetileg bálnabordák közt burjánzó liget lett volna, de a valóságban valami olyasmit hoztak össze, mint a Westend tetőterasza.

A terv legbonyolultabb jelképe, a csepegtetős, sámándobos rendszer egy szobába szorult vissza, pedig – ahogy írtuk – ez volt a pavilon mindhárom szintjét átszövő vezérmotívum. Hogy a sámándobokra csöpögő víz hangja képes-e átírni a szomorú összképet, nem tudható, mert látogatásom időpontjában, egy héttel a megnyitó után, még nem volt kész ez a terem.

Egyedül a földszint nézett ki izgalmasan: a hajóbelsőre emlékeztető térben azonban hiába kerestem támpontot, az egésznek semmi köze nem volt sem a hajózáshoz, sem az életkerthez. A mennyezetről paprikacsokrok lógtak, a falakra magyar tájat ábrázoló fotókat szögeztek, továbbá volt benn egy festékfoltos létra, meg két gyenge szobor Szent-Györgyi Albertről.

De akkor mi lehet a funkciója a tágas térnek? Hát itt kapott helyet a tavaly bemutatott magyar csodazongora! És annak mi köze a vízhez és az élelmiszer-termeléshez, amiről a pavilonunk elvileg szól? Semmi, azt leszámítva, hogy ez az a zongora, amit a miniszterelnök úr is nagyon támogat. Lehetne ennél a pavilonnál tökéletesebb magyar jelkép?