Capa úgy játszott a színekkel, ahogy mindenki más

Hírfotók készítéséből ma nem könnyű megélni. Hiába fejlődik a technika, a konfliktusok egyre nehezebben megközelíthetők; egyre kevesebbet ér egy-egy fotó, miközben egyre többen tudják elkészíteni őket. Akik Capa idejében tömegterméknek tartották és lenézték a színes fotókat, azokat valószínűleg a guta ütné meg a mai képkínálat láttán. 

Mindig akadnak olyanok, akiket a világ legdurvább konfliktusai felé hajt az elhivatottság, de amikor golyók záporoznak az ember feje fölött, nem nehéz belátni, hogy ez az állapot nem tartható fenn örökké, és nincs az a pénz vagy dicsőség, ami megmenthet minket, ha rossz helyen vagyunk a rossz időben. Capa színes fotói mögött is sejthetünk egy ilyen felismerést, tragikus halála pedig csak azt húzza alá, hogy igaza volt, amikor megpróbált a haditudósítás helyett új utakat is keresni a szakmájában.

A 1940-es évek végén Capa nyakában mindig legalább két fényképezőgép lógott, és a munkáihoz színesben és fekete-fehérben is fotózott. A Magnumnak írt leveleiből tudjuk, hogy hamar felismerte a színes fotókban rejlő piaci lehetőségeket, és kollégáit is arra sürgette, hogy vegyék fel a ritmust a magazinpiacon megjelent növekvő kereslettel. Azt is egy testvérének, Cornell Capának írt leveléből tudhatjuk, hogy egy kínai vonatút alkalmával szeretett bele a színes fotózásba.

„Küldj 12 tekercs Kodak filmet, nagyszerű terveim vannak velük!"

– egész pontosan ezt írta haza, mielőtt az első színes anyaga megjelent a Life magazinban.

Míg fekete-fehér fotóiból tudatosan épült a vakmerő fotóriporter legendája, a színes képeit csak a kétezres évek elején kezdték méltatni. Amikor például Capa színes filmre fotózta a piknikező Hemingwayt, a képek csak fekete-fehérben jelenhettek meg, mert a szerkesztők szerint méltatlanok voltak az író hírnevéhez. Így járt a fiával fürdőző Picasso is, és hasonló sorsra jutott Capa színes fotóinak többsége. A színes anyagai közül csak a svájci sípályákról készült képei, a Szovjetunióban és Izraelben fotózott riportjai, valamint a francia és az olasz divatportréi számítottak kiemelkedőnek (ezek a képek mind szerepelnek a budapesti kiállításon), az anyagai többségét viszont mellőzték.

Hogy mennyire mostohán bántak a színes fotókkal, jól bemutatják a kiállításon olvasható Capa-levelek, vagy az, ahogy Cornell Capa az ötvenes években a fiókba rakta a színes Capa-fotókat. A képeknek nincs értékük Capa életművében, de kutatási háttérnek jók lehetnek – ez állt a színes negatívokat őrző borítékokon. A kiállítást megnyitó Cynthia Young, az ICP kurátora mesélte a tárlat végén, hogy tíz évvel Capa halála után, az első retrospektív kiállításon is fekete-fehér nyomtatásban jelentek meg Capa színes fotói, amiket utolsó útján készített az Indokínában harcoló amerikai csapatokról.

4000 fotót mentett meg a digitális technika Capa örökségéből, amiket az ezredforduló után hoztak helyre az ICP-ben, a Kodak filmek ugyanis az évtizedek alatt elvesztették a vibráló színeiket. A ma is látható fotók nem az eredeti színeiket őrzik, hanem digitálisan állították helyre őket. A fennmaradt képek először könyvben jelentek meg 2004-ben, tavaly pedig Capa születésének századik évfordulója alkalmából a New York-i ICP-ben állították ki őket. Európában először Budapesten lehet most megnézni 120 fotót a gyűjteményből.

A huszadik század történelmét fekete-fehérben írták, és mindig a kevésbé fontos pillanatoknak jutottak a színes kockák. Amíg a náci Németország az elsők között felismerte a színes fotók erejét, a nyugati sajtóban a fekete-fehér képek uralkodtak. Ez inkább az évtizedes fekete-fehér hagyományoknak és az akkori szerkesztők személyes ízlésének volt köszönhető, mint technikai adottságnak. Színes fotókkal sokkal nehezebb volt terepen dolgozni, az előhívásuk is tovább tartott, de a legtöbb lap még akkor is a fekete-fehér fotókat preferálta, amikor ezek az akadályok a technika fejlődésével elhárultak.

Ilyen környezetben pláne nehezen illett a hős haditudósító profiljába a svájci sípályák extravagáns világa, vagy azok a divatportrék, amiket párizsi és római útjain készített Capa a második világháború európai lezárása után. Sőt, igazán Capa sem találta a helyét ebben a világban. Lenyűgöző fotókat készített a leghétköznapibb témákról is, de közben úgy érezte, nem tesz eleget hivatásának. 1953-ban azt írta a Magnumnak, hogy mindegy hova és merre, de vége a deauville-i strandok súlytalan világának, vissza akar térni a komoly munkához.

1954-ben halt meg, amikor taposóaknára lépett, miközben a harcoló csapatokat kísérte Vietnamban.

A Capa in Color 2015. június 9. – szeptember 20. között látogatható A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.