Nándor
7 °C
23 °C

Dinoszaurusz és tüntetők a Parlamentre festve

2015.06.10. 13:22

„Úgy éreztem, hogy a festészet egy buborék, ami kipukkad” – mondja Soós Nóra a Faur Galériában a Bartók Béla úton, amikor az Időbuborék II. című képéről mesél.

A kép egy kerek vászonra festett, élénk pacákkal teli, gyakorlatilag bárhogyan a falra helyezhető festmény, aminek egy rétegén furcsa, felnőtt szemszögből látható kisgyerekek buborékokat fújnak, másik rétegén pedig vonalakkal felfestett papírrepülők látszódnak.

Lóghatna egy iroda falán, egy bankban, értelemszerűen egy galériában, de nem tudom, hogy elfogadnám-e otthonra – ha jobban megnézem, akkor a buborékfújás boldogsága egyáltalán nem annyira átütő, mint amennyire elsőre tűnik. Soós elmondja, hogy az életét tette a festészetre – ebből él ugyanis –, de amikor ez a kép készült, úgy érezte, hogy egyre kevesebb értelme van.

A világválság idején festett Időbuborék II. csak az egyik Soós Nóra Transzparens emlékezet: Folyamatos jelen című kiállításából; a cím arra utal, hogy „a távolabbi múltban és a közelibb jelenben megtörtént eseményeknek, emlékképeknek egy jelenbe való transzponálása”, ami a művésznő szerint is kicsit hülyén hangzik, de valójában pofonegyszerű: olyan képeket fest, amiknek a rétegei a különböző tárgyakat, eseményeket, emlékeket, helyszíneket egy nagy lapos síkban ábrázolják.

Így kerül egymásra egy cekkeres néni és a hátából kinövő, XIX. századi bicikliző hölgy, így lesz a szegény gyerekek játékainak alapja egy csak vonalakban megrajzolt búgócsiga, és így kerülnek egy képre az üres táblákat tartó, átlátszó tüntetők, a Parlament épülete és egy Brontosaurus.

Az egyes elemek könnyen értelmezhetők az Idő nincs című képen: a tüntetők, akik bármi ellen az utcára mennek, csak vonulhassanak, a Parlament, ami elé, ami ellen vagy ami mellett lehet vonulni, és a Brontosaurus, ami vagy csak egy évmilliók óta kihalt állat, vagy egy vicces utalás arra, hogy dinók ültek ott mindig, és fognak is még jó sokáig. Olyan ez az egész, mint a Kroafánt, az a vicces gyerekfüzet, amiben három részből lehetett véletlenszerűen állatokat kombinálni – Soós festményeit pont ez teszi érdekessé, hogy mit tesz egymásra, és azok milyen viszonyba kerülnek egymással.

Soós Nóra Szombathelyen járt képzőművészeti szakiskolába („a művtöri oktatása megszakadt negyedikben a modernizmus előtt”), 1999-ben felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, 2001-től pedig rendszeresen állít ki egyedül vagy csoportosan a világ több pontján. A világ több pontja alatt nem Budapest kerületeit értem, hanem Bécset, New Yorkot, Genfet, vagy legutóbb Miamit, ahol a helyi művészeti vásárra jutottak el a képei.

Soós szerint külföldön is értékelik a képeit, mert a kelet-európai hangulat mellett azért külföldi, amerikai témákat is beemel, készített hurrikánsorozatot, megfestette a Big Apple-t. A gyakorlati hátránya annak, hogy nem külföldön született, az, hogy nehéz így networkölni. A műtárgyak szállítását még meg lehet oldani Magyarországról, de személyesen kevés helyszínen lehet ott az ember, így nem is lehet akkora erővel haladni az ismertségben.

Amikor Münchenben éltem háromnegyed évet, minden képemet eladtam

– mondja. Onnan hazajött, hogy befejezze a diplomáját, de utólag úgy gondolja, nem biztos, hogy ez annyira jó döntés volt.

A Sztálin-szobor bakancsa és a Parlament is megjelenik a képein, de a legtöbb anélkül is értelmezhető és értékelhető, hogy bármilyen konkrét, időben és térben könnyen  behatárolható emlék szerepelne rajtuk. A Kelet-Európában szocializálódtak megértik a kép sarkában látható Makk Marcit, míg a buborékfújó kisgyerekek univerzálisak.

Vagy ott van a nem túl nézőcsalogató Szimultaneitás című kép, amit nehéz szavakkal leírni, de megpróbálom: a festmény hátterében elmosódott órák láthatóak, amik mind különböző időt mutatnak, az előtérben pedig kislányok játszanak azzal a fémkarikával, amibe be kell dugni a kezeket-lábakat, majd megpörgetni az illetőt. Aki néha űrhajós, mert én azoknak a kiképzésében láttam ilyesmit.

Ez a kép már nem arról szól, hogy milyen megélni Magyarországon azt, hogy a múlt és jelen között szinte semmi különbség nincs, hanem arról, hogy az idő mennyire egy megfoghatatlan fogalom,

ami torzít, sőt, maga is torz, miközben nagyon is konkrét, mert harcolunk vele nap mint nap, de ezt nem a festő mondja, hanem én mondom, akinek megártott néhány évnyi bölcsészkar. „Hogy lehet az időt megragadni? Sehogy" – ezt viszont már ő mondja.

Műértelmezésről már eleget beszéltünk, engem jobban érdekel, hogy pontosan hogyan készülnek ezek a képek. Soós hatalmas vásznakat terít ki a földre, az alapot pedig önti vagy folyatja, de nemcsak úgy véletlenszerűen, hanem tudatosan, és ezzel kap egy szép festményt, ami önmagában is megállná a helyét. De ezután kezdődik a következő munkafolyamat, amivel valójában dekonstruálja azt a képet, és ráfesti azokat a rétegeket, amiktől kifejezetten Soós Nóra-kép lesz.

Ez egy nagyon szisztematikus festés, nem készít vázlatot, nincsenek tervek, de pontosan tudja, hogy mit szeretne a képen viszontlátni, ahhoz viszont türelmesnek kell lenni, egy olajrétegnek meg kell száradnia, aztán kerülhet rá a következő réteg, és így tovább. Az olajon kívül használ néha festősprayt, különféle, szocializmusból megmaradt festőhengereket, a figurákat néha korabeli képeslapokból veszi, néha ő fotóz hajléktalanokat („Tele van a telefonom a képeikkel.”).

De igazából teljesen mindegy, hogy mikor, hogyan és miért készültek ezek a képek. Soós Nóra festészete érthető egy széles közönségnek, nem kell művészettörténésznek lenni, hogy megértsük, hogy magunkra vagy az országunkra ismerjünk benne. És abban a korszakban, amikor a kortárs festészet egyenlő Nagy Kriszta (nagyon szórakoztató) Orbán-portréival vagy drMáriás (szintén nagyon szórakoztató) politikusvicceivel, akkor kész felfedezés.

Soós Nóra Transzparens emlékezet: Folyamatos jelen című kiállítása július 16-ig tekinthető meg a Faur Galériában a Bartók Béla 25. szám alatt. Soós Nóráról pedig mindent megtudhat a hivatalos honlapján.