Gyöngyi
9 °C
9 °C

Waterloo még 200 év után is velünk él

2015.06.18. 12:48
Kétszáz éves a világtörténelem egyik legnagyobb és leggyakrabban hivatkozott ütközete. Napóleon bukása több művészt, filmest és zenészt is megihletett, így Waterloo még ma is ott él mindannyiunkban, nem kell ahhoz császárnak vagy tehetséges hadvezérnek lennünk: ott volt például az Eurovízión, a Bond-filmekben, a londoni metróban és az Asterix-képregényekben is.

1815. június 18-án az európai hatalmak, a porosz Blücher marsall és a brit Wellington herceg vezetésével, koalícióvá szerveződve támadták meg az elbai száműzetésből visszatérő Bonaparte Napóleon csapatait. A sorsdöntő ütközetben 73 ezer francia állt szemben 67 ezer brit és szövetséges katonával, illetve további 25 ezer porosszal. Bár Wellington hercege az elképzelhető legkockázatosabb helyzetként beszélt a csatáról, a küzdelem végül Napóleon bukásával ért véget.

A francia vereség után két nappal a történelem egyik legtehetségesebb hadvezére lemondott trónjáról, és miután megadta magát a briteknek Szent Ilona szigetére száműzték, ahol aztán 1821-es haláláig élt. Érdekesség, hogy itt él a világ legidősebb állata, azaz Jonathan, az óriásteknős is, akinek életkorát 183 évre becsülik, és matuzsálemi kora ellenére még mindig aktív a szexuális élete. Jonathan és Napóleon soha nem találkozhattak: a teknős egyrészt tizenegy évvel a hadvezér halála után születhetett, másrészt csak jóval később, 1882-ben érkezett Szent Ilonára a Seychelle-szigetekről.

A waterlooi csata egyik legismertebb leírását Victor Hugo fő művében, A nyomorultakban olvashatjuk. A francia szerző – aki több mint egy évtizedes száműzetése idején írta a regényt – részletesen adja elő az ütközet történetét, annak ellenére, hogy magához a történethez csak viszonylag lazán kapcsolódik.

A császár, bár beteg volt és valamilyen helyi baj miatt kényelmetlen volt lovon ülnie, sohasem volt olyan jókedvű, mint ezen a napon. Kifürkészhetetlensége reggel óta mosolygott. 1815 június 18-án ez a márvány alá rejtőzött mélységes lélek vakítóan sugárzott. Az a férfi, aki Austerlitznél komor volt, vidám volt Waterloonál. A sors legnagyobb kiválasztottjainál akadnak ilyen ellentmondások. Az örömeink árnyékból vannak. A legfelségesebb mosoly istené

– írta Hugo A nyomorultakban.

Nem ő volt azonban az egyetlen, aki könyvben állított emléket a nagy ütközetről: az ismertebbek közül Stendhal, akit Balzac a legromantikusabb realistának és a legrealistább romantikusnak nevezett, A pármai kolostorban, a Sherlock Holmes-detektívregényekről híres Arthur Conan Doyle pedig a Gerard brigadéros kalandjaiban írt a waterlooi eseményekről.

Sőt, a Waterlooban történtek még az Asterix-képregények készítőit is megihlették, a huszonnegyedik, Asterix a belgák közt című rész ugyanis egészen nyíltan a waterlooi csata paródiája.

Egyiktek gyagyásabb, mint a másik! És most visszatérek Rómába, és útközben ne zavarjon senki!

– üvölti a vereséget szenvedő Cézár a gallok és a belgák táborának, ami egyértelmű utalás Napóleon Párizsba való visszatérésére. A következő oldalon pedig a győzelmi tor képe a híres flamand festő, idősebb Pieter Bruegel 1568-as Parasztlakodalom című munkája előtt tiszteleg, méghozzá elég részletgazdagon: jól kivehetőek az éhes muzsikus, a nyalakodó gyermek és a sörosztó férfi képregényes megfelelői is. Az eredeti festményt egyébként a Bécsi Szépművészeti Múzeum őrzi.

A 007-es ügynök és a szovjet filmgyártás

Waterloo természetesen a mozikat sem kerülhette el. Már 1913-ban elkészült a brit filmgyártás első epikus alkotása, a The Battle of Waterloo, ami Napóleon utolsó nagy csatáját vitte vászonra. Közel másfél órájával a film jóval hosszabb – így drágább is – volt, mint a kor többi alkotása. (Csak viszonyításképp: a század elejének óriási, tízezer frankos költségvetésű mozija, az Utazás a Holdba nincs egy negyedórás sem.) Akkoriban szerte a világon játszották, mégis úgy tűnt, örökre elveszett, aztán 2002-ben előkerült egy részlet belőle.

Kicsivel később, 1929-ben, miután az első világháborút követően kicsit összekapták magukat, a németek is elkészítették a saját Waterloo-filmjüket, ám az első mai szemmel is fogyasztható Waterloo-mozira 1970-ig kellett várni. A szintén Waterloo című olasz-szovjet háborús drámát az ukrán származású Szergej Bondarcsuk rendezte, aki többek között arról is híres, hogy a Háború és béke négyrészes, közel nyolcórás adaptációjával az orosz és szovjet filmtörténet legmonumentálisabb és legdrágább filmjét készítette el, ami aztán Oscart is nyert. Az 1970-es Waterloo grandiózus csatajeleneteihez 15 ezer szovjet gyalogost és kétezer huszárt vezényeltek ki a forgatásokra.

Waterloo emellett ilyen-olyan formában felbukkant még többek közt a Narancsvidékben, a Ki vagy, dokiban?, valamint a Mad Men hetedik évadjában is. Sőt, a Halálos rémületben című, tizenötödik James Bond-filmben, a Timothy Dalton által megtestesített 007-es ügynök is csak annyit mond a Napóleon-komplexusos fegyverkereskedőről, Brad Whitakerről, akit végül sikerült kicsinálnia:

Találkozott a Waterloojával.

Az Eurovíziótól a londoni metró mélyéig

Napóleon végzetes bukása persze a popzenészeket is megihlette. 1971-ben például a Bee Gees írt dalt Walking Back to Waterloo címmel, ami aztán a Trafalgar című album záródala lett. A lemez egyébként bekerült az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvbe is. Az igazán tutit azonban nem ők, hanem az ABBA csinálta meg, akik három évvel később, Waterloo című dalukkal megnyerték az Eurovíziós Dalversenyt. A szám nagyjából arról szól, hogy a lírai én kénytelen úgy megadni magát a szerelemnek és a szerelmének, ahogy Napóleonnak is kellett a hetedik koalíció erőivel szemben. A svédek szerzeménye a bristoli egyetem zenekutatója, dr. Harry Witchel szerint az eurovíziós dalok kvintesszenciája, amikor pedig a dalverseny 2005-ben ötven éves lett, a verseny történetének legjobb számává választották.

Persze a háborúmániás metálosoknak sem kell szomorkodniuk, hiszen a párszor már Magyarországon is koncertező Iced Earth is megénekelte a csatát a 2004-es The Glorious Burden című korongján. Ez egyébként egy konceptlemez, ami a hadviselés történetének különböző időszakait eleveníti meg, kezdve Attilától, Isten ostorától, az első világháborún át, egészen a 2001-es szeptemberi terrortámadásig. És ha még mindig nem lenne elég a metálból, a német Running Wild is megemlékezett Waterlooról, az ő daluk az 1989-es Death or Glory című albumon hallható, amit a Rock Hard magazin később beválogatott az 500 legjobb rock és metál album közé.

Érdekes egyébként, hogy az angol nyelvben Waterloo valamiféle döntő végkimenetel szinonimájaként kapott új értelmet, míg más nyelvekben inkább megsemmisítő vereségre utal. A kétezres évek meghatározó indie-zenekara, a Libertines például You're My Waterloo címmel jegyez dalt, amiről könnyen hihetnénk, hogy egy nőhöz íródott, ám a rajongók többsége teljes meggyőződéssel állítja, hogy ezt a zenekar problémás frontmbere, Pete Doherty zenésztársához és jóbarátjához, Carl Barathoz írta – akinek 2003-ban betört a lakásába, ahonnan aztán különböző műszaki cikkeket és hangszereket tulajdonított el, az ezekből befolyt összeget pedig minden bizonnyal drogokra verte el. Doherty mindjárt a dal elején azzal indít, hogy mindegy mennyit cigizel, úgysem füstölöd ki vele soha a démonjaidat, ami kétségkívül nagyon passzol a francia, orosz és lengyel felmenőkkel is rendelkező Baratra. A két zenész mostanában egyébként épp jóban van egymással, és több mint egy évtized után már gőzerővel készül a harmadik Libertines-lemez is.

Barat aztán a Libertines utáni zenekara, a Dirty Pretty Things bemutatkozó lemezének is a Waterloo to Anywhere címet adta. Bár ez bizonyára sokkal inkább a londoni Waterloo állomásra utal, amihez a város legrövidebb metróvonala is kapcsolódik: a Waterloo és City Line (vég)állomások közti táv csupán alig valamivel több mint két kilométer. A vonal egyébként sokáig nem is volt a londoni metróhálózat része, hanem igazi vasútvonalként üzemelt. A kilencvenes években egy párizsi politikus még kérvényezte is, hogy a miniszterelnök neveztesse át az állomást, mivel kellemetlen lehet a vasúttal érkező franciák számára egy olyan helyre érkezni, ahol országuk katasztrofális vereséget szenvedett.

És ha már ilyen sok szó esett a britekről, emlékezzünk meg egy nagy britpop-legenda, a Suede Waterloo című számáról is. A fentieken túl Napóleon bukása, vagy egyszerűen csak a londoni metróállomás, még több más zenészt is inspirált az észak-londoni Kinkstől egészen az illinoisi Andrew Birdig. Hiszen ahogy Stonewall Jackson amerikai country-előadó is énekelte:

Mindenkinek meg kell fizetnie, mindenkinek találkoznia kell a Waterloojával.