Hedvig
9 °C
24 °C

Nem csoda, hogy olyan magányos az a cédrus

20150706 Csontvary 12
2015.07.06. 18:10
A budai várban megnyílt a Csontváry-kiállítás, amit már most az évtized kiállításaként emlegetnek. A különc festő életművét bemutató tárlat megvalósulása most sem volt sima ügy, a festőgéniusz meghiúsult kiállításainak listája hosszabb, mint a végül megvalósult kiállításoké. A hangok által megszólított, megalomán művész, szerelem és családi élet nélkül, egész életét a meg nem ismerhető tökéletesség keresésének szentelte. Nem csoda, hogy olyan magányos az a cédrus.

Csontváry Kosztka Tivadar különös ember volt. Élete alkonyán hiába üldögélt kora jelentős művészeivel a Japán kávéház törzsasztalánál, munkásságát ők sem kezelték a helyén, inkább a megmosolyognivaló bolondot látták a személyében. A festőt – mint sok más, később nagyhatásúnak nevezett művészt – életében nem méltányolták, halála után azonban valóságos kultusz alakult ki körülötte.

Ennek ellenére alig néhány önálló kiállítása volt, végül 1973-ban (120 évvel a születése után) saját múzeumot kapott Pécsen, ahol egyébként az életmű csaknem fele látható. További művei különböző közgyűjteményekben kaptak helyet, a Nemzeti Galériától a debreceni Déri Múzeumig, illetve magángyűjtemények féltve őrzött kincsei lettek, ezért is olyan baromi nagy szám, hogy ezek az alkotások most egy fedél alatt tekinthetőek meg, a második világháború alatt bombatámadást szenvedett, majd nemrég felújított Honvéd Főparancsnokság épületében.

Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy L. Simon László, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára a köszöntőjében több ízben is az évtized kiállításának nevezte az 50 milliós kormánytámogatással megvalósuló tárlatot, továbbá azt is elárulta, hogy nemcsak a hazai művészetkedvelőkre, hanem a budai várban kolbászoló turistákra is éppúgy számítanak.

A kiállítást egyébként kétszer is megnyitották: vasárnap este, a művész születésnapján Lázár János beszélt, hétfő délelőtt pedig a Kossuth-díjas Ilona Keserü Ilona köszöntette a szakmát. A festőnő szerint, akire szintén nagy hatással volt Csontváry művészete, Kosztka Tivadar azóta sem lett kanonizált művész, amit ő azzal magyaráz, hogy munkásságát szinte lehetetlen besorolni, vagy konkrét irányzatokhoz kötni.

Megjegyezném, ezen talán nem is kellene annyit fáradozni

– tette hozzá.

Gulyás Gábor, a kiállítás kurátora az ezidáig kudarcba fulladt Csontváry-kiállításokról is beszélt, elmondta, hogy a festő meghiúsult kiállításainak listája hosszabb, mint a megvalósult kiállításoké.

Amikor a hangok beszélni kezdtek a fejében

A kiállítás – amit nem kronológia, hanem tematika szerint rendeztek be – Csontváry portréival indít, majd az emberek után rátér az állatokra is, hiszen a festő első olajképe is a Pillangók volt. Az élőlényeket  nemcsak általában ábrázolta, egy-egy faj mintapéldányaként, hanem inkább konkrét állatok (gém, őz, héja stb.) portréját készítette el, már-már panoptikum-szerűen, mintha kitömöttek lennének. Ez jól látszik a kiállított képeken is.

Érdekes egyébként, hogy Csontváry pályája viszonylag későn indult: hiába született egy évben (1853) Van Gogh-gal, a levágott fülű holland már nem is élt, amikor Kosztka még a szárnyait bontogatta. Festői karrierje előtt patikusként próbált érvényesülni, környezete pedig csendes és különc emberként ismerte, aztán egy nap hangot hallott (mármint a fejében), amely közölte vele, hogy ő lesz a világ legnagyobb napútfestője, hatalmasabb még Raffaellónál is.

Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell

– írta, később pedig Rómába utazott, és a vatikáni képtárak festményeit tanulmányozta, de nem igazán vágta hanyatt magát egyiktől sem. Az erről az útról szóló visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy a művészettörténet kanonizált klasszikusai (például Raffaello alkotásai) mennyire erőtlenek az ő életművéhez viszonyítva.

Kiválasztottságtudata leküzdött minden elébe kerülő akadályt és elutasítást, ám hiába tanult kora legjobb festőiskoláiban, sehol sem tudott megmaradni. Keserü Ilona találóan úgy fogalmazott, hogy abbahagyta őket, mielőtt még valamit elpusztított volna benne a rutincentrikus oktatás. Neki ennyi is elég volt.

Csontváry ezután nyughatatlan elmeként és elhivatott alkotóként szinte állandóan úton volt és festett. Különösen vonzották a mediterrán és a közel-keleti tájak, mint Dalmácia, Mosztár, a görög partok és Olaszország, de megfestette például Selmecbányát, a felvidéki házakat és a gácsi kastélyt is.

Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében.

A tárlat legnagyobb szenzációi talán a művész monumentális művei, mint a Baalbek, a Nagy-Tarpatak a Tátrában és a Görög színház Taorminában, amik tényleg annyira hatalmasak és részletgazdagak, és annyi felfedeznivalót kínálnak, hogy az ember valósággal beleszédül a látványba, ahogy a kép elé áll. Talán nem véletlenül írta a kor népszerű kritikusa, Pierre Vebel sem, hogy:

Csontváryval minden, ami a világban eddig volt, túl van szárnyalva.

A szörnyen magányos cédrus

A festő, aki azt állította magáról, hogy a világteremtő hatalommal áll összeköttetésben, egy idő után végül a fény útján indult el, és a Nap-kultuszt saját festészetében világító színekkel értelmezte újra. Azt vallotta, hogy már a hunok is Nap-imádók voltak, ő maga pedig nem mellékesen teljesen evidensnek tekintette a hun-magyar rokonságot.

Csontváry megalomániája végül egészen elhatalmasodott, és arról szónokolt, hogy szerinte kizárólag a megjövendölt igazság (jelentsen ez bármit is) ismeretében lehet értékes műalkotásokat készíteni, ő pedig ennek felkutatására tette fel egész életét. Ezzel persze sokakat elmart magától, szerelmi életének máig nyoma sincs, és családot sem alapított, ami miatt könnyen feltételezhető akár az is, hogy a művész képtelen volt a testi örömökre. Persze az is lehet, hogy egyszerűen tényleg csak hidegen hagyta a szerelem.

Amikor a tárlat végén a két cédrusfestményhez érünk könnyedén megszeppenhetünk: a libanoni cédrusok régebbiek, mint a gízai piramisok, végigélték az emberiség hatezer éves történetét. A magányos cédrus madárfejet idéző ága akkora szomorúsággal tekint a távolba, hogy szinte egészen biztosak lehetünk abban, hogy  Csontváry  önmagát festette a képbe, nem véletlenül tekintik a festményt az életmű legőszintébb önarcképének, és talán nem kell felülnünk azoknak a narratíváknak sem, amelyek a magyar néplelket és a magyar sorsot magyarázzák bele ebbe az egyébként rendkívül zseniális műbe.