Ma már H. P. Lovecraft is a popkultúra része

Bár Lovecraft világa eredetileg az ősi istenek elleni reménytelen harcról szólt, Azatoth, Dagon, Nyarlahotep és a társaik ma már ugyanolyan legyőzhető tucatszörnyek a filmekben, képregényekben és videojátékokban, mint Drakula vagy a farkasember.

Az író legismertebb teremtménye, a csápos-szárnyas Cthulhu pedig pólókon, bögréken, tetoválásokon és uzsonnásdobozokon mosolyog vissza ránk.

Azonmban harmincéves fejjel újraolvasva Lovcraftet azonnal szembetűnő, hogy az írásainak színvonala igen egyenetlen, a Cthulhu-mítosz gyűjőnéven emlegetett történetei nagyjából egy kaptafára íródtak, és néhány mondatából nevetségesebb idegengyűlölet (mármint nem az Idegenek, hanem a New England-i puritánok leszármazottjai közé beköltöző migránsok elleni) süt át, mint Kocsis Máté Facebook-oldaláról.

Még akkor is, ha már nem kuprogunk rettegve a zseblámpa fényénél a takaró alatt elolvasott Lovecraft-novelláskötetek miatt, mint a '80-as és a '90-es években, amikor először voltak magyarul olvashatók Lovecraft történetei.

De mi is az Lovecraftben, ami ugyanúgy az öröklétig áll, mint az Abdul Alhazredet megihlető Névtelen Város?

1. A közvetett narráció, amikor a történésekhez egy nyomozás útján, egy naplóból, egy visszaemlékezésből fér hozzá az olvasó. Ezzel a közvetettséggel már eleve beszivárog a sorok közé a homály, a hiányzó mozaikok miatti szorongás. Emellett pedig gyakran ezzel lehet elkerülni a horror nagy buktatóját, a szörnyűségekben való tocsogást - Lovecraft szereplőinek többsége már jóval azelőtt emlékezés- és elbeszélésképtelen lesz, hogy meglátná az első csápot.
2. A szédület: Lovecraft kiválóan játszik az idő mélységével és a tér tágasságával, novelláiban sokszor a távoli csillagok és az emberi történelem előtti korok sejlenek fel.
3. A mítosz, mely az összes, jobb híján "fantasy"-nak nevezett műfaj alapeleme: Lovecraft - itt nőve túl Edgar Allen Poe romantikus borongásán - egy pogány, vad hangulatú világot rajzolt meg, ami minden pillanatban elnyeléssel fenyegeti az emberi világot, mely azt hiszi, hogy a tengerfenéktől a világűrig egyedül garázdálkodhat. Ez a mítosz John Dee-től Aleister Crowley-ig nagykanállal merített az okkult hagyományokból, és ezáltal vált maga is egy újabb okkult tradíció kútfőjévé.

Talán ezen jellemzők miatt könnyebb ma Lovecraft agyszüleményeiből plüssfigurákat,  mémeket  és  űrlényinváziós filmeket  csinálni, mintsem az eredeti víziókhoz mérhető nyomasztó alkotásokat.

Nem is Lovecraft találta ki a Cthulhu-mítoszt?

Az, hogy Lovecraft világa ilyen jól eladható franchise lett, az író egyik barátjának köszönhető. A tudatos univerzumépítést ugyanis August Derleth kezdte el Lovecraft halála után - bár a rossz nyelvek szerint csak azért, hogy az ismert szerző nevével, frissen megtalált kéziratként adhassa el a saját, kevésbé jó horrortörténeteit.

Lovecraft csápos rémségei ugyanis a 125 éve született szerző eredeti elképzelései szerint egyáltalán nem voltak részei egyetlen nagy, komplett, részletesen kidolgozott világnak. Igaz, oda-vissza utalások sok novellájában szerepeltek: például a valóságban sosem létező Arkham városa visszatérő novellahelyszín volt nála, akárcsak a legmenőbb amerikai egyetemeket tömörítő Borostyán Ligába is bekerülő, képzelet szülte Miskatonic University.

Ha íróként nem is jeleskedett Derleth, a Lovecraft-hagyatékot értő kezekkel gondozta: antlógiákba gyűjtötte össze az elhunyt író Weird Tales-magazinokban, szétszórtan megjelent történeteit, társszerzőként befejezte a csonkán maradt kéziratokat, majd az író barátaival (L. Sprague de Champ, David Langford, Lin Carter és mások) karültve ő maga is új Cthulhu-történeteket talált ki. Utóbbiak azonban markánsan különböztek a mesterük eredeti novelláitól, mivel hívő keresztényként Derleth a csápos szörnyektegeet mindenáron ördögi teremtményekként akarta ábrázolni, akik fölött a jók győzedelmeskedni tudnak (ilyesmi Lovecraftnél sosem történehtett volna: az ő főhősei vagy megőrültek, vagy megahaltak a történet végén).

Derleth ötlete volt a Cthulhu-mítosz gyűjtőszó is. Ezzel pedig végérvényesen a tengerbe süllyedt ősi város, R'yleh sírboltjában egy kedvezőbb csillagállást váró, polipfejű-denevérszárnyú rémet tette meg a Lovecraft-életmű központi alakja. Holott az 1928-as Cthulhu hívása című kisregény Lovecraft egyik legnehezebben emészthető története: tele van túlburjánzó leírásokkal és hirtelen nézőpontváltásokkal.

És a legviccesebb az egészben az, hogy Cthulhu valójában egy egészen kicsi szörnyecske a többi Nagy Öreghez képest, akik mind olyan űrök közti űrben tanyázó, visszatérésre váró ősi iszonyatok, mint  Azathoth , a végtelen közepén fortyogó őskáosz, vagy  Yog-Sothoth , aki egyszerre a múlt, a jelen és a jövendő.

Lovecraft maga viszont nem készített semmiféle bestiáriumotarról, melyik szörnye erősebb a másiknál. A földöntúli iszonyatokat csak azért emlegette, hogy az olvasó beleborzongjon abba, mennyi mindent nem tudott addig a főszereplő az univerzum sötét titkairól, amibe a történet végére rendszerint beleőrül. De ha rendszerszinten nézzük, a Cthulhu-mítosz legismertebb alakjai egymás ellenségei is, nemcsak az emberiségé. Dagon Ezoterikus Rendjének eltévelyedett követői például hiába párosodnak halemberekkel a sötét vizekből származó aranyékszerekért vagy egy boldogabb élet reményében: ha egyszer Azatoth felébred, akkor őket is ugyanúgy elpusztítja, mint a Föld többi lakóját.

Géppisztollyal Cthulhu ellen

Tény, hogy a kortárs popkultúra képregényeiben, videojátékaiban és társasjátékaiban August Derleth sajátos hagyatékgondozása maitt már nem az a Lovecraft-világ köszön vissza, amit a súlyosan gyógyszerfüggő, enyhén xenofób, konzervatív New England-i író a '20-as és '30-as években a lázálmai alapján megírt. Nála ugyanis a tengerekbe börtönzött Mélységlakók és a csillagokon túli, külső űrben mocorgó Ősi Istenek eljövetele elkerülhetetlen volt, és az emberiség pusztulását a történetek zaklatott főhősei legfeljebb elodázni tudták, megakadályozni sosem.

A modern folytatások és feldolgozások viszont már a szokásos "jók a gonoszok ellen"-felállás mentén értelmezték újra Lovecraft életművét, ahol a '30-as évek kalapos gengszterei, alkoholista magánnyomozói és harisnyakötős femme fatale-jai egymást segítve géppuskázzák le az Erdők Fekete Kecskéjét meg a többi istentelen förmedvényt.

A mai könyvek, képregények és játékok többsége ügyesen ötvözi a Cthulhu-mítoszt a film noir jól bevált kliséivel és a szintén a '30-as évekhez visszanyúló Indiana Jones-elemekkel.  Annál is inkább, mivel maga Lovecraft is írt néha szörnyekkel hadakozó nagyvárosi zsarukról, az ősi civilizációknál is ősibb romokat feltáró kalandor-régészekről, vagy a halemberek barlangjait tengeralattjáró torpedókkal kifüstölő szövetségi ügynökökről.

Miskatonic-dzsekit tessék! Reklámáron a plüss Cthulhu!

Nagyon úgy tűnik, hogy a rajongóknak a zsigerekbe hatóan borzongató Lovecraft-történetek mellett a Cthulhu-mítosz harsányabb, viccesebb és látványosabb tálalása is bejön. A mai napig sorra jelennek meg az újabb és újabb őrült ötletek: ma már kötött sapkaként, gyűrűként és medálként is hordhatjuk a Cthulhu-mítosz lényeit, az amerikai filmek bunkó rögbisein látható egyendzsekikből pedig már Miskatonic University-verziót is lehet venni.

A 125 éve született H. P. Lovecraft régóta halott, de a csapongó képzelete teremtette horrorvilág ma elevenebb, mint valaha. Az író sajátos hangulatú rémtörténeteihez ha újabb 125 évig nem is, de a következő negyedszázadban biztosan vissza fog még nyúlni a szórakoztatóipar.