CSI: Magyarország

Egy dolgot megtanultam a héten, az pedig az volt, hogy ne legyen kritikus egy magas beosztású rendőrrel azzal a dologgal kapcsolatban, amit éppen szervez. Reiter Barnabást, az 5. Országos baleset-helyszínelői Verseny főszervezőjével állok szemben egy Zirc melletti hangárban, amikor kicsúszik a számon az a kérdés, hogy

mi szükség van erre?

Fúj a szél, kicsit büdös a föld, a közelünkben lődörög a Zsaru magazin riportere és fotósa, Reiter pedig úgy néz rám, mintha mindjárt kiadna nekem azonnal háromszáz fekvőtámaszt. Igaz, ő volt az, aki miután elmondta, hogy két percet ad nekünk, de ha mi vagyunk az Index, akkor hol van a fejünk felől a tolatólámpa. Mondhatnám azt is, hogy ő kezdte.

Pedig egyáltalán nem kritikus akarok lenni, egyszerűen csak őszintén kíváncsi arra, hogy miért létezik ez a verseny, amiben tizenkilenc megye (a házigazda Veszprém kiesett) kétfős helyszínelői csapata méri össze az erejét elméleti és gyakorlati feladatokban. Az utóbbiban van helyszíni rajz készítése, kamionvezetés, utánfutóval tolatás, motorbaleset helyszínelése, és egy egészen izgalmas színházi előadás, amiről később fogok majd beszélni. A selejtezőn ott voltunk, de a legtöbb, amit fel tudtunk mutatni, az egy fotó volt egy fára aggatott ejtőernyőről. A döntőre műhullát ígértek.

Miután Reitert is biztosítom arról, hogy nem szenyózni akarok vele, csak érdekel a gondolatmenet a verseny alapítása mögött, elmondja, hogy több célt is szolgál. Egyrészt így fel tudják mérni a magyar helyszínelők tudásszintjét, ami a folyamatosan változó – például a héten a menekülthelyzet miatt is módosított – törvények miatt nem árt. Aztán van egy olyan szerepe is, hogy ennek a segítségével tudják kitalálni azt, hogy mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni az oktatásban. Van még egy olyan szerepe is, hogy gyakorlatilag egy csapatépítő tréning a magyar helyszínelőknek, megismerhetik egymást azok, akik a szomszédos megyékben dolgoznak. És végül, de egészen biztos nem utolsósorban, arról is van szó, hogy a terület szakemberei is meg akarják mutatni, hogy ők is emberek, akik munkát végeznek, de ez a munka nagyon fontos, mert amit ők megállapítanak, az a bíróságot is befolyásolja. A verseny fődíja az elismerés, Európai fordulók értelemszerűen nincsenek, hiszen a különböző országoknak különbözőek az idevágó törvényei, ezért képtelenség lenne összemérni őket. Mi a döntő középső napján voltunk ott, amikor a 19 csapatnak tíz helyszín között kellett cikáznia.

„A helyszínelés fizika, kémia, és matematika” - ezt nem Reiter ezredes mondja nekem, hanem az egyik versenyző, akivel együtt álldogálunk az erdőben és várjuk, hogy beengedjék őket a helyszínre. Töb, mint 20 éve dolgozik rendőrként, de még nem sikerült megunnia a helyszínelést, azért imádja annyira, mert konkrét információkkal dolgozik, nem igazán lehet sumákolni, és nem is lehet, egyszerűen a tudomány segítségével kell tanúsítani, hogyan történt egy esemény, és így megcáfolhatatlan bizonyítékokat nyújtani. Amikor azt kérdezem, hogy oké, de hogyan lesz valakiből egyáltalán helyszínelő, akkor arra azt válaszolja, hogy

Talán mert perverz? Nem tudom!

Persze én az unalmas oktatási hátterére voltam kíváncsi, de ezen a ponton úgy érzem, hogy jobban át kellene gondolnom a kérdéseimet. A helyszínelő, nevezzük mondjuk Janinak, arról beszél még, hogy szeretni kell ezt a munkát, és ő szereti. Máshogy nem is lehetne csinálni. Saját becslése szerint 2000 helyszínelésen van túl. Sajnos emlékezetesek is vannak közöttük, egy kifejezett esetet el is mesélt, de egy legördülőbe mentettem, szóval csak óvatosan, mert tényleg összeszorul tőle az ember szíve.

Amikor rádión megkapják a jelet, hogy mehetnek a helyszínre, akkor megyünk mi is velük. Az erdő közepén, az ösvényen egy motor fekszik a földön, a kerekébe akadva egy fémkötél, mögötte féknyom, mellette pedig a helyi iskola egyik művészeti tagozatos diákja, aki vállalta, hogy fél napja eljátssza a balesetet szenvedett szerepét. Az iskola egyik osztályát kérték fel arra, hogy ugorjanak be, félnapos váltásban, a versenyt segíteni.

A helyszínelés egyáltalán nem olyan glamúros dolog, mint amit a Helyszínelőkben lehet látni, Janival beszélünk a CSI-hatásnak nevezett jelenségről: a sorozatnak konkrét hatása volt az amerikai bírósági rendszerre, a sértettek és gyanúsítottak egyáltalán megkövetelték azt a sci-fikbe illő eljárást, amit azokban láttak.

Ez persze nem létezik, a DNS-vizsgálat nem addig tart, amíg valaki megiszik egy kávét, egy hajszálból pedig nem lehet megmondani elsőre, hogy az illető hány éves, milyen magas, és éppen milyen zenét hallgat a metrón. És végignézve azt, hogy a baleseti helyszínelés hogyan működik, inkább közelebb van az ügyvédi munkához, mint a kincsvadászathoz, csak a védenc nem egy ember, hanem egy fura roncs, vagy egy szétbarmolt autó. Az eljárásnak megvannak a protokolljai, mintha egy mentális bevásárolólistán mennének végig, lépésről lépésre haladnak, a szemtanúnak beállított lányt módszeresen kikérdezik arról, hogy merre, hogyan és milyen gyorsan haladt a motorral (szerencsére segít neki egy egybekezdéses szöveg, amit bemagolt előre), és ebből építenek fel egy megállapítást a helyzetről, amit prezentálnak a helyszínen jelen lévő szakembernek. Ő pontozza őket azok alapján, hogy milyen eredményre jutottak a munkájuk során, aztán mennek tovább.

Megkímélnék mindenkit a részletektől: a legtöbb helyszín baromi unalmas, újságírónak és fotósnak teljesen érdektelen feladat volt, ami nyilván egy szakembernek nagy dilemmát és fejtörést okoz, de egy kívülálló csak azt látja, hogy egy marék ember beszélget egy mozdony fülkéjében (A teljesség kedvéért: a feladat szerint egy mozdonyvezető nem rögzítette megfelelően a szerelvényt, ami visszagurult egy nyitott vasúti átjárón keresztül Zircre. A tényállás szerint a vezető egyszerre két bűncselekményt követett el, ez volt itt a beugratós kérdés része a feladatnak.) Két kivétel volt, az egyiknél a baleseti helyszínelőknek azzal kellett megküzdeniük, hogy egy országggyűlési képviselő halálos balesetet okozott, ráadásul volt egy nyitott pálinkásüveg az autójában (azzal a felirattal, hogy „körtepálinka”), a két első ülés között pedig jól látható helyen egy zacskó növényi származékot lehetett megtalálni. Nem merjük megkérdezni, hogy egészen pontosan mennyire gyakori az ilyesmi az utakon, hogy egy kábózó, iszákos, emberölő képviselő esetét kell lemodellezni, a helyszínelőknek pedig van mentális eszközkészletük ennek a kezelésére. A helyzet különféle remek párbeszédet eredményez, amit a Veszprém megyei civilruhás, szerepben játszó rendőrök tökéletes hangsúllyal válaszolnak. Arra sokáig emlékezni fogok, amikor a helyszínelő megkérdezte az állítólagos képviselőt, hogy ismeri-e a hatályos jogszabályokat, ő pedig egy vidéki James Deanként csak annyit mondott:

Én csinálom a jogszabályokat.

Egyébként ennél a jelenetnél volt a műhulla, egy szemeteszsákkal letakarva, az pedig pár kődarabbal lesúlyozva. Vicces volt látni, ahogy vége a szomszédos üzemben a műszaknak, és a dolgozók nem tudják mire vélni, hogy miért van itt egy letakart bábú, négy rendőrautó, két kantárnadrágos ember, és valaki, akin Anarchy In The UK-póló van, de azt állítja magáról, hogy országgyűlési képviselő.

A másik helyzet sokkal tanulságosabb szituáció volt, az egyébként baleseti helyszínelőknek olyan helyzettel kellett megbirkózniuk, ami nem feltétlenül a saját szakterületük, de az alapvető intézkedésekkel nekik is tisztába kell lenniük. A helyzet a következő: fokozott útellenőrzés során megállítanak egy autót, amiben egy picit gyanús, de valójában teljesen együttműködő ül. Fokozott ellenőrzésről van szó, úgyhogy érdemes megvizsgálni a ruházatát, illetve átkutatni a gépjárművet. Egyébként ennél az utóbbi mondatnál világos lett, hogy egy egész napot töltöttem rendőrök között és rámragadt a nyelvük. Szóval ha a helyszínelők tisztességesen átkutatnák a kocsit, akkor találnának a csomagtartóban egy zártörőt, az anyósülés alatt egy viperát, a kesztyűtartóban egy zseblámpának álcázott sokkolót (amit egyébként ennek a feladatnak a helyszínét biztosító iskola igazgatója kipróbált, és mindenkinek ajánlotta, hogy vállalja be, mert csak 10 percig olyan, mint egy darázscsípés), egy konyhakést az egyik ajtóból, a férfinél pedig egy boxert az egyik zokniban, és két különféle kábót két különböző zsebben. És ha megtalálták ezeket, vagy ezekből párat, akkor még mindig el kell dönteni, hogy bilincs kerül rá, beviszik, vagy sem.

Ezt nem ilyen szavakkal, de ilyen tartalommal meséli el a verseny egyik legszórakoztatóbb figurája, az egy közeli kisvárosban dolgozó Őrnagy, aki a legközelebbi figura, aki Magyarországon valaha kinézetre egy G.I. Joe-hoz került, ráadásul az egyik legszimpatikusabb rendőr, akivel valaha találkoztam: határozott, segítőkész, de nem megengedő, tanácsot ad, de nem kritizál. Amikor az egyik csapat végig Jánosomozza a helyzet szereplőjét, akkor a végén kiselőadást tart a verbális, és nonverbális kommunikációról, és elmondja, hogy ilyen nincsen, a rendőr nem használhat ilyen hangnemet és hozzáállást. Nem lekezelően kell beszélni, hanem érthetően és egyenesen. Nem kell inzultálni valakit, vagy testileg fenyíteni, akár olyan apró jelekkel, mint amikor az egyik csapat finoman rálépett a gyanúsított sarkára motozás közben. És főleg: soha ne kérjék meg a gyanúsítottat arra, hogy forgassa ki a saját zsebeit, ha nem szeretnének az ORFK rendkívüli eseményeibe bekerülni.

Sajnos az a pár csapat, akiket végignézünk – és naná, hogy végignézünk, mert ez a legizgalmasabb, várni azt, hogy megtalálják-e a sokkolót, vagy a zártörőt esetleg dugóhúzónak nézik és nem foglalkoznak vele -, nemigen tudja kezelni a helyzetet, a tárgyaknak csak egy töredékét találják meg, bedőlnek annak, hogy a férfi túlságosan kooperatív, és ezzel megtéveszti őket, megmotozzák úgy, hogy nem találják meg az első zsebében a kábszit, és így tovább. Ami azért aggasztó egy kicsit, mert a feladat utáni egyik beszélgetésen elhangzik az, hogy a „migráció” miatt egyre több rendőrt vezényelnek a déli határokra, és az ezen a téren kevésbé tapasztalt, közlekedés-rendészeti kollégáknak kell beállni az útra komolyabb ellenőrzéseket végezni. Reméljük, hogy Reiternek igaza lesz, és sikerül lemérni azt, hogy milyen oktatásra van szükség az állományban, ahogy az a verseny egyik eredeti célja is. Ezért van szükség rá.

A verseny eredménye a következő lett:

1. Somogy megye

2. Vas megye

3. Heves megye