Árpád
3 °C
12 °C

Kapanyányi Monyókot haluzik a magyar

DSC 4898
2015.11.22. 07:46 Módosítva: 2015-11-22 10:07:04
A templom sötétjében Bem apó, a Partizán és Szittya lovas néznek farkasszemet egy alufólia szobor-csatatéren, két oldalról ismeretlen titkos társaságok jelképei, hátul a málladozó Országházról pörögnek a homokszemek. A Kiscelli Múzeum és a Budapest Galéria Képzelt Közösségek, magánképzetek képzőművész-sztárokat felvonultató kiállítása a kelet-közép-európai nacionalizmust szedi szét és rakja össze - ahogy a nacionalizmus tesz valami hasonlót az egész térséggel.

Orbán Viktor szerint csak olyan rendes magyar emberben szabad bízni, „aki nem filozofál azon, hogy van-e olyan, hogy magyar, meg van-e olyan, hogy nemzet, meg van-e olyan, hogy haza". A két óbudai helyszínen december 13-ig látható kiállítás nemzeti pszichében vájkáló installációi pontosan ilyen kérdéseket piszkálgatnak, miközben a nacionalizmus vizuális kultúráját sűrítik, cincálják, boncolják a szemünk elé.

Ehhez a témához ideális helyszín a Kiscelli Múzeum templombelsőből lett kiállítási tere. Az épület előtörténete (templomból laktanya, szükséglakásból kastély, majd ugye múzeum) a nemzet különféle metaforáit is előhívhatja, de a szakralitás, és az azzal való, sokaknak könnyen blaszfémnek látszó játék a nacionalizmushoz való eltérő viszonyulásokat is megjeleníti.

Itt különösen hatnak az olyan okkultnak tűnő tárgyak, mint a fiktív titkos társaságok jelképei: a keresztre-fogasra aggatott vaddisznóbőrök megváltást ígérő feliratai (Azonnali Megvilágosodás, Örök Fény, Végtelen Megszabadulás) ugyan az alkotó Gerhes Gábor mondatai, de sötét ezotériájuk mégis mintha rémlene valahonnan. Ehhez a Neue Ordnung című műhöz fekete-fehér fotók is kapcsolódnak, az ezeken látható maszkos alakok a náci kosztümös horror és az okkult fantasyk környékéről jelenítenek meg valami mélyről ismerőst. 

A nemzet az elmúlt úgy két évszázadban (hol előbb, hol utóbb) ennél kevésbé szélsőséges módokon is modern kultusztárgy lett, melyben sok minden megtalálható a vallásos viszonyulásokból a nemzeti ünnepségek rítusaitól a történelem mitologikus felfogásáig, a „tiszta forrás” és az „alapító atyák” tiszteletétől a betű és az ikon fetisizálásáig.

Vér és kereszt

A keresztre feszítés allegóriáját idézi a Szentpéterváron és Amszterdamban élő Gluklya falhoz állított sorozata, a „Ruhák a Vlagyimir Putyin meghamisított választása elleni tüntetésre” is, de ebben a középkori karnevál kifordított népi esztétikája is erősen benne van — a felül lévők rendje elleni tiltakozás hagyománya is. Gluklya sorozata az idei Velencei Biennálén is ott van, de három további mű is itt, Budapesten látható először a világban a Biennálén kívül.

Ez az erős jelenlét a kiállítás kurátorának, András Editnek köszönhető elsősorban: a nagy időközönként, de mindig fajsúlyos kiállításokat létrehozó művészettörténész a kortárs művészetelmélet és az új muzeológia mellett tudatosan fókuszál a társadalomkritikai irányzatokra, így a kortárs nacionalizmuskutatásokra is.

A kiállításnak címet adó „képzelt közösségek” kifejezés is az egyik nagyot hasító nacionalizmuselméletből, Benedict Andersontól vett kölcsönzés. E megközelítés szerint a nemzet elképzelt közösség, mely mai értelmét csak a modernitásban nyeri el. A nacionalista metaforákban a nemzeti a családi összetartozásra rímel, annak ellenére is, hogy a „közös vér” itt alapvetően egy fiktív rokonság, a nagy történelemformáló tetteket és a nemzeti üdv- és szenvedéstörténet emlékeit pedig iskolai órákon tanuljuk meg tisztelni.

A vonatkozó elméletek egyik kedvelt dilemmája arról szól, hogy a nacionalizmus „felülről” vagy „alulról” jön-e inkább, magyarán a politika teremti, avagy originál népi gyökerei erősebbek; és főként, hogy a politikai programokban hogyan teremtődik meg a nemzet úgy, mint egy ősinek és természetesnek tűnő azonosulás.

Paprikatrip

A budapesti kiállítás egy hat ország együttműködésén alapuló projekt, a „Privát nacionalizmus” záróeseménye. Ez a jelzős szerkezet is azt emeli fókuszba, hogy a pártszóvivők mérsékelten érdekes valósága alatt, a látszólag politikamentes életünk is át van szőve a nemzet képeivel. „Hétköznapi emberek, derék állampolgárok öntudatlanul azonosulnak azokkal a szokásokkal és rítusokkal, amelyeket a nemzeti oktatás, történelemírás és a nemzettudat vizuális szimbólumai közvetítenek feléjük, miközben maguk is kreatív módon hozzájárulnak közösségük kultuszának ápolásához” — fogalmaz András Edit.

Orbán Viktor legutóbbi kötcsei beszédében ezzel rokon célt vázolt fel. A miniszterelnök által meghirdetett mindennapi patriotizmusnak, vagy mindennapi nacionalizmusnak (e kifejezések nála szinonimként jelentek meg) e vízió szerint „modern, cool, trendi, szexi, fancy”-nek kell lennie, hogy a fiatalok számára is vonzó legyen. Hogy milyen tartalommal és konkrétabb üzenettel, az persze pártok és irányzatok szerint eltérő lehet, de a Privát nacionalizmus kiállítás kiindulópontja szerint valami ilyesmi a minket körülvevő világ lényegi jellemzője most is.

A nemzeti képzelet tudatalatti darabkái legtripesebben Nosek László A Fehérlófia — népi szuperhős című animációjában jelennek meg. A kiállításra elkészült, először itt bemutatott videón, miközben szól a Belga átiratának angol átirata, futurisztikus erőspaprika-autókkal lebegünk át kolbászok és vöröscsillagok, turulmadarak és katonasírok, melegítős népmesehősök és pártkatonává lett Kapanyányi Monyók között. A nemzeti hallucinációban megjelenő archetípusok itt annyira popkulturálisak, amennyire csak a kokainista politikai marketingesek szeretnék egy Viktor Pelevin regényben.

Tükörnacionalizmusok

A saját nacionalizmusunkra való rácsodálkozást a kiállítás nemzetközi jellege kívánja elősegíteni. A kelet-közép-európai együttműködés révén egymás mellé kerülnek a máskülönben inkább csak a saját párhuzamos univerzumaikban létező nemzeti repertoárok Albániától Lengyelországig, Budapesttől Moszkváig és Törökországig — így mutatják meg, hogy a helyi nacionalizmusok receptjei mennyire hasonlítanak egymásra.

Hogy például a himnuszok mennyire konvertibilisek, azt Csontó Lajosvideoloopjai jelzik: ezeken egy lepukkant uszodában rótt hosszok közben a magyar Himnusz dallamát halljuk, a hozzá kapcsolódó fogalmak pedig egy másik nyelven vannak kiírva; majd egy másik nemzet himnuszát hallva magyarul olvashatjuk annak kulcsfogalmait. A tanulság természetesen, hogy a himnuszokban megjelenő értékek hasonlóak egymáshoz; annak ellenére, hogy a szomszédok nagy késztetést szoktak mutatni szembenállásaik abszolutizálására. Freudi nyelven: az egymás tükörképeiként megjelenő nacionalizmusok hajlamosak „a kis különbségek nárcizmusára”.

A Kiscelli múzeum főhajóját a világ zászlajai uralják. A Société Réaliste (Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy) „ENSZ kamuflázs” című grandiózus munkája azonban a nemzeti színeket alkotóelemeikre szétszedve, terepmintává konvertálva mutatja — magába sűrítve a nacionalizmus (de)kompozíciójának a kiállítás egészét meghatározó programját. Ennél érdekesebb talán a rivális nacionalizmusok területi igényeinek egymás mellé helyezése: a művészpáros Kultúrállamok című sorozatában van egy felhizlalt Európa-térkép, amelyen a földrész minden országa a maga irredentái által követelt legnagyobb területtel szerepel — itt kivételesen békésen megférnek egymás mellett.

Az utolsó szemig

Bonyolult viszonyokban lehetnek egymással a különböző történelmi mítoszokból közös terepasztalra kerülő hősök is. A Kis Varsó művészcsoport már idézett, Lélekben tomboló háború című darabja az egymásra torlódó történelmi emlékezetrétegek ready-made-je: a múzeumi raktárakból kikölcsönzött kisplasztikák szocialista és a nemzeti kultuszfigurákat hoznak össze, köztük az egykor kanonizált, de az örökkévalóságból rendszer- és egyéb váltások miatt kipottyanó alakokkal — akik most itt lejátszhatják egymással a lejátszhatatlan csatáikat.

A  történelem kisajátításának, a mulandóság és a politika üdvtanoknak a problémája másoknál is visszatér. A végesség és a nemzet elképzelt örökkévalósága közötti feszültség ott van Baglyas Erika visszatérő motívumában, az ásóban végződő zászlóban is, akárcsak a magyar Országház samottból készült makettjénél: Borsos Lőrinc Mozdíthatatlan ország címet kapó installációja egy mozgásérzékelővel felszerelt rázóasztalon áll, a látogató így maga is hozzájárul az erózióhoz és az elkerülhetetlen pusztuláshoz. A koncepció szerint a folyamat akkor ér véget, ha az utolsó porszem is elhagyta az asztalt.

Végül egy, a mostani menekültválságban különösen aktuálissá váló videóról röviden: Adrian Paci művében (ő maga is országváltó, a kilencvenes években az albániai maffialeszámolások elől költözött Olaszországba) egy magányos kifutópályán, a repülőgép lépcsőjén a semmi előtt várakozó migránsokat láthatunk. A videó címe, bármilyen abszurd, ugyanaz, mint az olaszországi bevándorlótáboroké: Centro di Permanenza Temporanea — Az ideiglenes állandóság központja.