Zoltán
19 °C
32 °C

Menekülttáborban jártunk, és remekül szórakoztunk

2016.05.31. 18:59

„Ó, az erkölcseinket már akkor elhagytuk, amikor nem temettük el az agyonlőtt polgármestert” – mondja az egyik menekült a többinek, vagyis nekünk. Úgyhogy nem is próbáljuk meg ételre váltani az egyetlen értéktárgyat, amink van – egy aranygyűrűt –, hanem inkább lopni indulunk. És reménykedünk, hogy nem csuk le közülünk túl sokat a rendőrség. „A pénzre szükség lehet még, ha élet-halál kérdésről lesz szó, vagy mondjuk egy sebesült gyereket kell megmenteni.”

Okosan menekülünk, vagy legalábbis próbálkozunk.

Mert ez nem a valóság, csak játék: a Bodó Viktor hosszas kivéreztetés után megszűnt színtársulatának túlélőiből álló Mentőcsónak Egység Menekülj okosan! című interaktív színházi előadása. A történet szerint a terem négy sarkába szétszórt nézők négy család tagjai, akik azért menekülnek, mert Magyarországot – meg amúgy egész Európát – „bekapta az iszapszörny”. Vagyis történt valami, ami miatt megszűnt mindaz, amit eddig Európaként ismertünk; ahol éltünk, az pedig háborús övezetté vált. És ez az amúgy kicsit nevetséges vagy modoros iszapszörnyezés mégis jót tesz az előadásnak: sokkal jobbat, mintha tanárbácsis hevülettel állnának neki a szánkba rágni, hogy ami tőlünk pár ezer kilométerre történik, az velünk is bármikor megeshet.

Úgyhogy mi hagyjuk az erkölcsöket, és ahogy tudunk, boldogulunk ebben az élő szereplős Kaland, Játék, Kockázat-könyvre hasonlító társasjátékban, ahol a menekülő csapatot mindig olyan problémák vágják hasba, amilyenek amúgy tényleg mindennaposak egy mondjuk Afganisztánból Törökországon át Röszkéig tartó úton. A szabályok egyszerűek: minimális pénzünk van, nem igazán szeretnénk, hogy bárkit is elveszítsünk a csapatunkból, és időben szeretnénk elérni egy befogadónak hitt ország, Finisztán határáig. Ha felmerül egy probléma – például le kéne fizetni a határőrt, választani kéne a menekülttábor, a kerítés alatti alagút vagy a hegyi kerülő között –, családonként döntésre kell jutnunk, aztán meggyőzni a többieket is az igazunkról. Ahogy mi szavazunk, a színészek úgy játsszák tovább a történetet.

És amilyen természetesnek hangzik, hogy erkölcsökkel nem foglalkozunk, és amúgy is készülünk a gyerekhalálra, úgy kezd gyanús lenni, hogy van téma, amit még a színház sem tud igazán átélhetővé tenni. Mert a kérdések, amelyekkel szembesülünk, annyira felfoghatatlanul szélsőségesek, hogy nincs annyi empátia a világon, amivel egy élhető életszínvonalon élő ember bele tudna helyezkedni egy-egy ilyen szituációba. Az átélés helyett pedig tényleg úgy kezd működni az agyunk, mint egy táblás játékot játszva:

Öt ember elvesztése túl sok, inkább játsszuk ki most az aranygyűrűt, vagy válasszuk azt a megoldást, amivel csak két embert veszítünk”.

És miközben mindezt kimondjuk, valójában képtelenek vagyunk felfogni, hogy élő, hús-vér emberek ilyen helyzetekbe kerülhetnek, hiába szerepel az előadásban az Afganisztánból menekült Rezai Mohammed Amin, aki eddigre már részletesen elmesélte, hogyan végezték ki az apját, hogyan vették el a családja házát Iránban, hogyan üldözték el őket több országból is, és hogyan lapultak út menti bokrokban hetekig különféle országok határai felé tartva.

Kis jóindulattal azt is gondolhatjuk, talán ez az átélhetetlenség az, ami miatt Magyarországon az elmúlt egy évben, amióta napi szinten szerepel a hírekben a menekültválság,

sem színházban, sem filmen nem foglalkozott szinte senki ezzel a témával. 

Mert tényleg, hogyan lehet a probléma lényegéről beszélni? Már amennyiben lényegnek nem a politikusok hozzáállását nevezzük, hanem azt, hogy – például – emberek végignézik családtagjaik kivégzését, majd mindenüket eladva, a házuk árából egy okostelefont meg egy illegális tengeri fuvart vásárolva elindulnak, és napi kérdéssé válik számukra, hogy saját maguk vagy gyerekük megéli-e a holnapot? Hogyan lehet ezt megértetni kényelmes karosszékekben ülő, jómódú értelmiségiekkel?

De lehet, hogy nem kell ennyi jóindulat, hiszen mi más az audiovizuális művészetek feladata, ha nem az, hogy választ találjon az ilyen kérdésekre? Vagy ha az nem megy, legalább próbálkozzon. Ehhez képest egy év alatt egyik „nagy” színház sem nyúlt a kérdéshez, még cérnakesztyűvel sem, ahogy a filmek is megmaradtak az ennél univerzálisabb, könnyebb vagy ismertebb témáknál. A moziban Mundruczó Kornél következő filmje fog majd hozzászólni a helyzethez, színházban pedig szintén ő rendezett egy videóinstalláció-szerű, itthon mindössze kétszer játszott estet Schubert Téli utazás című dalciklusára, a független Stúdió K Határaink című előadásában próbálta megmutatni, hogyan állnak a magyarok a menekültválsághoz, a Kolibri Színháznak pedig Tasnádi István írt kamaszoknak szóló darabot, amelynek egyik főszereplője egy menekült srác.

Ez minden, ennyire tartotta fontosnak a magyar színház és film az elmúlt év legnagyobb hatású történéssorozatát. Miközben már 2009-ben jelent meg magyar fordításban a menekültkérdésről szóló dráma (Margareth Obexer: A kísértethajó), Hamburgban pedig már két éve bemutatták a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Az oltalmazók című darabját. (A világ egyik legbefolyásosabb rendezője, Alvis Hermanis ezen úgy fel is háborodott, hogy kijelentette, többé nem rendez ebben a menekültbarát színházban, a darab egyik bécsi bemutatóját pedig szélsőjobbosok zavarták meg). Arról már nem is beszélve, hogy a tavalyi Arany Pálmát is a Dheepan – Egy menekült története című francia film vitte el a Saul fia elől, a Berlinalét pedig Gianfranco Rosi Lampedusán játszódó filmje, a Fuocoammare nyerte meg

Ráadásul valójában egy idő után a probléma – hogy annyira távoli tőlünk mindaz, amiről szó van – idővel mégis jó hatással lesz az előadásra. A kerettörténet szerint mi mind egy tévés vetélkedőben veszünk részt: a „műsorvezető” színészek, Kurta Niké és az előadást rendező Fábián Gábor parodisztikusan szenzációhajhász ripacskodása úgyis épp ezt a távolságérzetet hangsúlyozzák, amit aztán a jelenetek között a Magyar Helsinki Bizottság szakértője, Iván Júlia mégis megpróbál eloszlatni azzal, hogy elmondja az adott helyzetekhez kötődő statisztikákat, tényeket és tévhiteket. Aztán a „műsor” végén a színészek megkérdezik, ugye jól szórakoztunk,

és egy kicsit sokkoló rájönni, hogy tulajdonképpen igen.

Így aztán épp abban tud torokszorító lenni a Menekülj okosan!, hogy átérezzük saját kívülállásunkat és az e miatti tehetetlenségünket. Ez pedig már fél siker: aki megérti, mennyire nem hasonlítható össze az ő élete azokéval, akikről amúgy megvan az ilyen vagy olyan véleménye, talán átérzi azt is, miért nem jó stratégia az ítélkezés – valami olyasmiről, amiről fogalmunk sem lehet. Ha pedig valaki a tehetetlenségérzetét azzal akarná csillapítani, hogy a színházból hazatérve azonnal jobb emberré válik, és elkezd a világ megváltásán ügyködni, az már csak a csillámpor a rózsaszín felhőcskén. Ehelyett talán épp elég első körben a megértés, vagy legalább a megértés igénye is.

Ne maradjon le semmiről!